Feltöltve: 2015. július 20, hé

(önéletrajzi füzér)

16. Magára találva

Kultúra

Újfiúként

 

Vályúsra kopott gránitlépcsőn ment fel a második emeletre.

     Az ajtón belépve pontosan ugyanolyan zűrzavaros zsivajgás, felszabadult gyermekforgatag fogadta, mint régi iskolájában. Megjelenése, vagy inkább csupán az ajtó nyílása, csukódása pillanatokra megakasztotta az ifjúság hemzsegését. Tényleg csak pillanatokra... Páran odaköszöntek neki, de nem hagyták zavartatni magukat, az "élet" ment tovább...

     Az új fiú, rá alig jellemző módon, szeppenten állt a fal melletti fogasok közelében. Mégis, valahogyan úgy érezte, megérkezett.

     Majd az ajtó újra nyílott, és tanítónőjük − Éva néni − belépése véget vetett a

kavarodásnak.

 

Régi osztályának néhány tagja még sokáig hiányzott. Új társaival viszont korábbi ismeretségeinél szorosabb, barátiabb kapcsolata alakult ki, melyek azután évtizedek múltával is élők maradtak.

 

A barátságot néha beárnyékolták feszültségek.

 

A kistestű, vékonydongájú gyerkőcöt a focipályán erősebb felépítésű társai könnyűszerrel választották el a labdától. Viszont gyors helyzetfelismerése, reflexe alkalmassá tette az osztálycsapat kapusának.

     Az egyik párhuzamos osztály tanulójának édesapja a közeli sportegyesület intézője volt, s ő lehetővé tette, hogy igazi füves pályán rendezzenek mérkőzéseket.

     Egyszer, egy döntő pillanatban nem a játékra figyelt, hanem a szögletzászlóra szállt, taraját fel-felállítgató búbos banka csodálásába merült.

Az ellenfél csatára felismerte a lehetőséget. Vaktában − lesz, ami lesz − távolról ellőtte a labdát. A bőrgolyó szállt, csak szállt, s betalált a hálóba.

A háló rezgését se vette észre!

     Csak csapattársai dühös ordítozására tért vissza a valóságos világba.

 

A „meccs” általában a két csapat tagjainak közös fagyizásával  végződött. Ez alkalommal fagylaltját büntetésből társai nyalták el.

 

 

Hiányérzetek, meglelt kincsek

 

Nagy nélkülözések közepette éltek.

     Sokat volt egyedül. Korán tanult meg olvasni. Ösztönösen ráérzett, hogy olvasmányai feloldják az egyedüllét érzetét. Kedves olvasmányainak cselekményét átélve, a mű hőseinek érzéseit olyannyira átélte, mintha a hősi tettek, fájdalmas események vele történnének.

     Csekélyke zsebpénzét könyvekre költötte. Kincsekként őrizte a megvásárolt könyveket. Hamar rájött, hogy abból a pár forintból kevés értékkel gyarapodhat könyvespolca.

     Az iskola szomszédságában kölcsönkönyvtár működött. A tanítás végén más-más útvonalon járt haza. Egy alkalommal rossz fát tett a tűzre. Tanára egy órára „bezárta”. Mikor lejárt a bünti, a könyvtár előtt ballagott hazafelé. Az ajtón egyik osztálytársa lépett ki, hóna alatt frissen kölcsönzött kötetekkel. Gondolt egyet. Roskadozó polcok, régi és új könyvhadsereg között találta magát. A helyiséget régi, nedves papír illata töltötte be. Az újabb vagy újrakötött példányok enyv és műbőr, a polcok állott fa és por masztix szaga vegyült, sajátos hangulatot árasztva.

     Levett a polcról egy kötetet.  Védőlapjára a kötéstáblák már nem is emlékeztek. Gerince lógott, barna ragasztószalaggal erősítette a külsőrészhez valamelyik olvasó. Kinyitotta az agyonolvasott táblát.

− Donászy Ferenc: Buda hőse – olvasta a címlapot. Beiratkozott, és mindjárt ki is kölcsönözte a viharvert művet.

     Hazaérve sebtében bekapta ebédjét, majd a kályha és ágya által képzett zugba húzódott, az odahúzott sámlira, olvasni.

 

Ismerős korba varázsolta a regény. A fiúcska Gárdonyi Egri csillagok-ját falva „tanult” olvasni. Az a munka az ereje teljében lévő hódító elleni ritka honvédő győzelem leírása volt.

     Szerzeménye a már hanyatló országbitorló elleni küzdelem, a Buda visszafoglalását megelőző idő olvasmányos leírása.

     A hazafias, romantikus mű átjárta a kölyök lelkét. Álmában ő volt az ellenség erejét kikémlelő, az oszmán hatalmát, erejét megtörő Hollókövy Gábor fia.

 

*

 

A könyvet reggel táskájába csúsztatta, s a nagyszünetben, amikor minden „normális” gyerek vad viháncolással, esetleg az elmulasztott házi feladat másolásával foglalatoskodott, szeme a padjában ülve itta a sorokat…

      A folyosóügyeletet Mária néni látta el. Valósággal megdöbbent a máskor élénk, sajtkukacként ugráló, rohangáló lurkó szokatlan viselkedésén.

− Látom, ez nem tankönyv − szólította meg a fiút. − Remélem, nem vagy beteg! − simított végig homlokán, mindig kócos fején. − Hadd lám, mi köti le úgy a figyelmedet? – lapozott a könyv elejére. − Jó könyv! Valamikor nekem is kedves olvasmányom volt – biccentett mosolyogva tanítványára. − Jó köny – ismételte meg. − Történelmi szempontból nem pontos, de jó irányba vezet! – nézett a többi gyerek után.

     Még visszanézett az újra a kötetbe mélyedő csemetére. Örült a fiú választásának.

 

*

 

A következő könyvét az előzőhöz hasonlóan megnézte Horváth Mária tanárnő, és rövid szünetközi beszélgetések útján terelgetni kezdte a fiú érdeklődését, befolyásolgatta fejlődését.

     Az ízig-vérig valódi tanár éles szemmel fedezte fel a világra nyíló szemű kisdiákban a leendő felnőttet. Egy idő után a gyerek a tanárnő által javasolt regényeket keresve járt a könyvtárba.

     A tanárnő a 12 éves fiút bependerítette tanártársnője irodalmi önképző körébe.

Itt már nemcsak olvastak, hanem jobban sikerült fogalmazványaikat fel is olvasták egymásnak, és jóindulattal, néha nyersen értékelték is a „műveket”.

 

Apró, tétova lépéseket tett a kiskölyök valami cél felé, mely távolinak tűnt, de ha lassan is: közeledett.

 

(Folytatása következik)

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ