Feltöltve: 2015. febr. 26., hé

(önéletrajzi füzér)

15. Másik iskolában

Kultúra

Az a harmadik – iskolában töltött – év még ma is valóságos rémálomként él a gyerekben tovább. Az első két évben azért kellett rászólni, hogy ne ficánkoljon iskolába menet, mint egy kiscsikó.

     Becsengetés után, az órán szinte kiesett a padból, feje fölé emelt kézzel jelentkezve, hogy megválaszolja a feltett kérdést. Hiába. A merev arcú tanítónő más valakit szólított fel.

     Amikor mégis felszólította, a mondat felénél közbevágott, kiegészítette a kérdést. Ha ennek ellenére az eredeti kérdésre igyekezett a kisfiú jó választ adni:

– Szamárság! Nem a kérdésre válaszolsz. Egyes! – dorongolta le a pályatévesztett asszony.

 

Egy ízben, amikor az utolsó padban tanfelügyelő ült, az ő jelenlétében is ez történt.

– Várjon, kollegina! khmmmm – Akarom mondani: elvtársnő! khmmmm – javította ki a megszólítást torokköszörülve a vendég.

– Mondd, kisfiam, amit szerettél volna felelni – mosolygott a fiúra.

A lurkó az ismeretlen bácsi szemébe nézett. A szemüveg mögül jóindulatú, biztató tekintet sugárzott rá. A kezdetben szinte dadogó válasz gördülékennyé simult. A válasz végén úgy ült le, mint az előző évi feleletei végén szokott.

     Az óra végén a felügyelő tanár hosszan beszélgetett az új tanítónővel a folyosó ablaka melletti beugróban.

 

A kiskölyök és néhány társának élete a felügyelői látogatást követően pokollá lett! Mindaz a rosszakaratú kivételezés, amiben addig részük volt a megbélyegzett gyerekeknek, megtöbbszöröződött. Az igazságnak tartozik a hajdani kisfiú, hogy nem csupán ők érezték rosszul magukat, hanem azok is, akik ellenszenvesnek találtattak…

     A tanítónő elforgatott egy kettős padot, s hatalmas papírszalagot rajzszegezett rá: OSZTÁLYIDEGEN! Ide kellett átülnie a szipogó fiúnak és egyik társának.

     A korábban életvidám, élénk gyereket lassan-lassan erővel kellett a patinás épület hatalmas kapuján betuszkolni.

     Nem csak őt!

 

A szülők az idő tájt nem voltak annyira eltelve magzatjaiktól, mint manapság. A tanítókat még akkor se bírálgatták a csemeték előtt, ha úgy érezték: okuk van rá.

     A szülői értekezleten azért egy befolyásos állású anya szóvá tette:

– Mi lehet az oka, hogy a „gyerek” rosszabbul érzi magát az iskolában, mint az előző két évben?

     A tanítónő valósággal remegett a dühtől. Indulatos választ adott, s ettől felbátorodott a többi asszony is.

 

Az eredmény valóságos rémuralom lett. Az ellenőrző könyvecskék szinte minden gyereknél beteltek – intőkkel.

 

„Értesítem a szülőket, hogy gyermekük a szünetben a folyosón rohangált, hangoskodott!”

„Tudatom a gondviselőkkel, hogy óra alatt lábaival harangozott.”

(Régi fajta, sok nemzedéket kiszolgált, ácsolt padokban ültek a nebulók. Magasak voltak, mert a felső osztályok tanulói is ezeket használták. A hét-nyolc éves lurkók lábai persze nem értek a padlóig…)

 

„ Kedves szülők! Gyermekük ceruzáinak hegye ki volt törve. Tintatartója csaknem üres volt. A hegyezéssel az órából lopta el a tanuló az időt!

Nagyobb odafigyelést kérek Önöktől!”

 

Mindenért intő járt. A tízórai elfogyasztása után padokra, padlóra hullott morzsákról is értesítette a „kedves szülőt”.

     Számolatlanul telültek az osztálykönyvben a magatartási és tantárgyi rossz jegyek. Valóságos helyi háborúvá mérgesedett a tanerő és a gyerekek, szülők közötti viszony.

     Márpedig háborúban sok a vágott hús, kevés a káposzta!

     Pár gyerek odáig jutott, hogy éjjel hangosan kiabálva forgolódott, és reggel átizzadtan, karikás szemmel ébredt.

 

Kati néni – így hívták a pályatévesztett tanítónőt – képezdei évfolyamtársa volt a szintén frissen odahelyezett igazgatónőnek. Érthető, hogy emez támogatni kívánta barátnőjét. Ám, egyik nap, valamelyik kisiskolás felhevült nagyanyja – a területi Tanács Oktatási Osztályának vezetője – szikrázó szemmel tette asztalára unokája ellenőrzőjét. Éles hangon követelte, hogy tartson vizsgálatot. Ekkor meg kellett hátrálnia. A hivatalnok távozásakor elég nagy döndüléssel zárult be a párnás ajtó.

 

Nem tudni, hogy az igazgatónő négyszemközti beszélgetése a hadviselő munkatárssal miről folyt, de egy bizonyos: eredményes volt. A gyerekek fellélegezhettek.

     Óra közben felpattant az osztály ajtaja, s a hivatalsegéd, két segítővel visszatolta a sor elejére a megkülönböztető módon áthelyezett padokat. Az OSZTÁLYIDEGEN feliratot letépték és a hatalmas vaskályhába vetették.

Az asszony sötét tekintettel nézett az arcukon gúnyos mosollyal távozó munkások után.

     Viselkedése ezután visszafogottabb lett.

 

Egyre több szülő beszélt arról, hogy a következő tanévben máshová íratja csemetéjét.

–  Sokat változott, előnyére! –  mondta az egyik szülő, miközben tanítás után a kapunál várták apróságukat.

–  Késő akkor csuknod az ólat, mikor már oda a jószág – vont vállat vidékies hangú társa.

–  Én már akkor is elviszem a gyereket, ha angyalszárnyakat növeszt! – rázta fejét egy másik.

 

*

 

Így esett, hogy a nyári szünidőben másik iskolába iratkozott a nebuló.

 

Szeptemberben a mélykék égen utazó Nap biztatóan somolygott a fiúra, amint a hatalmas épület egyik kapuján – némi szorongással – belépett.

     A kaputól néhány lépcsőfok vezetett egy kis fülkéhez. Ennek ablakából egy fiatalasszony igazította el, melyik teremben találja a IV. C osztályt.

     A terembe belépve olyan közösségben találta magát, mely késő öregségéig meghatározóvá lett.

 

 

(Folytatása következik)

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ