Feltöltve: 2014. aug. 9., do

(önéletrajzi füzér)

3. A homoktorta

Kultúra

A két gyerek otthagyta a felnőttek csoportját.

     A hazatért férfit lázasan kérdezgették, mert a háború befejezte után a bevonultak közül még csak kevesen tértek vissza a hadifogságba kerültek közül.

     – Az én Lajosomról tud valamit? – kérdezte Márta néni, a harmadik szomszédból.

     – Az ő behívója más gyülekező helyre szólt. Mikor Pesten átszervezték a csoportokat, akkor láttam utoljára. Őket a keret altisztjei szerint Székesfehérvár felé vitte tovább a vonat. Minket Komáromban várt a hadosztály már fegyverben lévő része. Csak Bélát láttam azután az itteniek közül. Mi légvédelmi tüzérek voltunk. Én bemérő lettem. Kezdetben nagy, „kétfüles” távcsővel állapítottuk meg az ellenséges repülők pontos helyét. Később új, gyorsabb, pontosabb felderítő eszközre, radarra kaptam kiképzést, Béla tőlünk kapta a lőelemeket. Azokkal az adatokkal állította célra a lövegeket – fordult egy másik, párjáért izguló asszonyhoz.

     – Később mi néhányan a harc közbeni visszavonulás során egészen a Bajor erdőig jutottunk. Amerikai fogságba estünk. A sorsunk könnyebb volt, mint azoké, akik orosz vagy francia hadifoglyok lettek! Ezért is kerültem már haza… – folytatta. – Nagyon sokan vannak jól, egészségesen, kiket még nem engedtek el.

     A szerencsés hazatérő igyekezett elkerülni az egyenes válaszokat azokkal kapcsolatban, kikről biztosan tudta, hogy hősi halált haltak. A megnyugtató hírekre éhes hozzátartozók figyelmét nagyon nehéz volt kijátszani… 

 

*

 

A beszámoló további részére a kisfiú ma már nem emlékszik. Csak az maradt meg benne, hogy néhány néni kötényébe temetkezett arccal támolygott haza, s ők másnaptól fekete szoknyában, kendővel jártak. Mások bizakodva távoztak, és reménykedő arccal jártak dolguk után.

     A kiskölykök valóban „ünnepi uzsonnát” készítettek az udvar végében hagyott homokdombon. Lyukas szitából készített torta-formában gyúrták a nedves homokból tortájukat. Egy szeletet vittek is a fiúcska apjának.

     A szabadult hadifogoly kedvetlennek tűnt valamiért.

     Anyja és apja beszélgetése a két csemete érkeztével csenddé fagyott.

     A homoktorta-szeletet halvány mosollyal, hálás símogatással fogadta el az ünnepelt.

     A következő napokat az apa munkahely-keresgéléssel töltötte. A bombázások során egy Liberátor telibe találta a házat, amelynek földszintjén az a kis fodrászat működött, ahol behívásáig dolgozott a férfi.

     – Messze van az az idő, amikor újjá tudom építeni a házat, üzletet. Magunk is a napamasszony házában lakunk – mondotta a ház gazdája. – Ha felépítjük valamikor, akkor számítunk magára! Addig más helyet kell találnia – adott kezet a kárvallott munkaadó.

     Nem járt jobban az elesett kisember máshol sem. Egyik nap mégis rámosolygott a szerencse. Az elöljáróság folyosóján várakozott a többi, helyét keresővel együtt, amikor a szomszéd városkából érkezett egykori vendége szólította meg.

     – Mi járatban, mester uram? Örömmel látom, hogy épségben hazatért – így a kalapos-csizmás gazdaember.

     – Munka kellene, mert a műhelyt lebombázták. És más lehetőség se adódott – felelt a családapa.

     – Az biz’ nagy gond! De tudok egy lehetőséget. A portám utcai részén a háború előtt kis vegyeskereskedést bérelt egy család. Szerencsések vagyunk: megmaradt sértetlenül a házunk is, meg a bolt épülete is. A bérlők elköltöztek a front elől. Eddig nem jöttek vissza. Nézze meg, borbély uram. Ha megfelel, és át tudja alakítani, legyen egymással szerencsénk!

     A kisfiú sokszor érte szüleit fojtott hangú vitatkozáson, melyet megjelenése pillanatában félbeszakítottak. A hazatért apa megváltozott körülményeket talált otthonukban. Az unokát addig dédelgető nagyszülők is hűvösebbek, apjával szemben ellenségesek voltak. Az alapvetően békés természetű nagyapa barátságosabb volt vejével, ám az anyós állandóan felcsattant, szinte kereste az összeütközéseket. Ezek a koccanások mind élesebbeknek bizonyultak.

     A hazatért katona úgy érezte, ismerősei kerülik. Ha beszédbe elegyedett is egyik-másik baráttal, ismerőssel, úgy érezte, valamit elhallgatnak előle.

     – Azok jártak jobban, akik soha nem kerülhetnek haza! Akik meghaltak – dörmögte mind többször maga elé.

     – Meg kellene nézni azt az üzlethelyiséget. – mondta asszonyának az ember.

     A nő húzódozott a költözéstől.

     Végül egy napon, amikor a kisfiú nagyapjára volt bízva, a házaspár átment a szomszédos kisvárosba megnézni a lehetőséget.

 

(folytatjuk)

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ