Az erdészet irodáinak folyosóján hatalmas agancsok álltak sorfalat János bácsinak és kis védencének.

     A gyerek nehezen állt rá, hogy aznap ne a várba menjenek, hanem az erdő titkaival ismerkedjen. Az ellenállás leküzdésében szerepet kapott, hogy házigazdája kezébe nyomta a lelkesen toporzékoló, lógó fülű, farokcsóváló, zsemlyeszínű, Tamás névre hallgató négylábú pórázát.

     Az erdészet főmérnökét felhúzott vállú, „én nem tehetek semmiről” arckifejezésű titkárnője fogadta. Szép, pocakos iratrendezőt tett a makulátlanul tiszta, zöld posztóval fedett íróasztalra, és menekülésszerűen távozott. A főnök szikrázó szemmel fogadta, hogy az erdőszag helyett avítt papírok illatával kell beérnie.

– Ezeket most nekem el kell intéznem – mordult a fiúra. Tamás hasa alá húzta a farkát. A bácsi felvette a telefont, és behívta munkatársát.

     A napcserzett arcú, fiatal, zöldruhás erdész katonásan, előírásosan jelentkezett. Kopott puskája mintha vállához lett volna nőve.

– Mást terveztem mára, de utasítás jött a főosztályról. Menjetek ki a Répáshutai oldalba Tamással és a vendég gyerekkel. A szénégetők laposánál cserkeljetek, lássátok el a szórókat is. Különösen a jelfákat nézzétek, friss kenéseket figyeljetek. Délután a szurdoki dagonyánál utolérlek benneteket. Vendég jön holnapra – pillantott az imént kapott iratok egyikébe.

 

Az irodából kilépve, zöld kalapját még kezében tartva, kezet nyújtott a kísérő vadász:

– Szarka Sándor beosztott vadász, erdőmérnök-gyakornok vagyok.

A fiút meglepte a pontos bemutatkozás, ami minden lényeges, ám semmi felesleges tudnivalót nem tartalmazott. Maga is szégyenlősen elmotyogta a nevét.

 

*

 

A kisfiúnak fogalma se volt, mi a cserkelés, mifene lehet a szóró, a jelfa, és milyen kenést kell figyelni. A kifejezéseket azért alaposan fejébe véste. A berregő kocsi ülésén rá is kérdezett az ismeretlen kifejezésekre.

     Türelmes, rövid szavakkal, palócos hanghordozással, érthető magyarázatot kapott:

– Cserkelni annyit jelent, hogy a kocsit leállítjuk egy alkalmas helyen, most majd a Széngödörnél lévő rakodó mellett. Onnan csendesen, lábunk alá nézve, zajt nem ütve haladunk tovább.

– A dagonya a vadak fürdőhelye. Ott, a sárgödörbe belefekve, vastagon bevonják magukat a híg latyakkal. Erre azért van szükségük, hogy a szőrzetük alá furakodott kullancsoktól, más vérszívó férgektől megszabadítsák magukat. Ilyenkor sáros a hátuk, mint a csúziaknak – nevette el magát az idősebb erdőllőktől hallott népi bölcsességet beleszőve tanításába.

     Az erdővel, népi mondásokkal ismerkedő városi fiú elértette a mondást, maga is jót nevetett hangtalanul. „Mestere” aztán folytatta a tudományba való beavatást:

– Ezt az összefüggő sárréteget hagyják megszikkadni, majd az e célra kinézett fatörzshöz dörgölőzve lehorzsolják magukról. Ezeket a fákat nevezzük jelfáknak. A dörzsölés magasságából tudjuk, milyen fajú, ivarú és életkorú vad hagyta a nyomát a fán. Persze a kenésbe beleragad a kisodort szőrzetük is. És kiegészíti a faj és az egyed meghatározását a csülök lenyomata is, mert repülni a nagyvad nem tud – somolygott a fiatal vadász.

     Egy pocsolyához érkezve, abba szándékosan belelépett recés talpú gumicsizmájával.

– Te is szabadítsd meg csizmádat a városi szagtól – kérte kísérője.

     A fiú Ilonka néni zöld csizmájában pompázott. A lábbeli nagy volt neki, szépen ki volt tömve újságpapírral. Viszolyogva utánozta oktatóját.

– Ne bánd, hogy sáros lesz! Majd ha megszárad, lepereg a nagyja, a többit az irodába visszatérve, a bejáratnál lekeféljük – suttogta a vadásztudományok ifjú tudora.

 

Útjuk során el is jutottak egy dagonyához. Itt megmutatta neki a különböző vadak nyomát, részletesen elmagyarázta, különböző állatok nyomain, hogy milyen jegyek alapján lehet meghatározni, melyik állat hagyta azt a lágy talajban.

     A fiú megértette, hogy az egyszeri lenyomat neve nyom. A vad folyamatos lábnyomait csapa néven tiszteljük. Az út, amin a csapát hagyja, az a csapás. A szarvasok társas lények – kivéve az agancsot növesztő bikákat – ők csapatot képeznek.

     A gyereknek lassacskán zúgni kezdett a feje a sok először hallott kifejezéstől. A fiatal gyakornok azonban nem kegyelmezett.

     Augusztus közepe volt. Pár fiatalabb fácska szemmel láthatóan megviselt állapotban leledzett.  Elmondta, mi a különbség a dörzsölésnek is mondott „kenés” és a csak szarvas, illetőleg őzbakok által elkövetett fenés között, ami pediglen a frissen növesztett agancs tisztítása során lehántott kéreg megnevezése. Az őzek április-májusban kérkednek erejükkel, a szarvasok pedig július-augusztus hónapban szabadítják meg kifejlesztett agancsukat a bársonyos bőrtől.

 

Felkeresték a szórókat is. Ezek olyan vadászati létesítmények, ahol egyszerűen a földre szórják a vadak számára a takarmányt. Ez sokféle lehet: csöves vagy szemes kukorica, gabona, piacon nem értékesíthető „esedék” gyümölcs, összegyűjtött vadgesztenye. Mikor minek van itt az idénye.

     Nyár lévén, a szépen megépített etetők üresek voltak. Némelyik gondosan zárt tetővel is rendelkezett, melyen már gyűlt a télire való széna. Kisebb, földre helyezett vagy alacsony lábakon álló, teknőszerűen ácsolt típus is került útjukba, sőt sűrű vaspálcákkal határolt, alacsony tetejű alkotmányokat is láttak. Ezek vadmalacoknak készültek. A csíkos kis fürge jószágok könnyen átférnek a rudazatok között, míg a testesebbek kinn szorulnak. Így elég élelem jut a kicsiknek.

 

A csemete elhatározta, hogy ezeket a tudnivalókat egy kockás füzetben rögzíti. Így is tett! A füzet, csodák csodájára, átvészelt sok évtizedet. Húsz-harminc évvel később jót mosolygott kisgyerekkori, verébfejű betűin.

 

A nyaralásból hátralévő napok ezután megoszlottak a Bükk rengetegében való barangolások és a hősi múltú vár látogatása között.

 

(folytatjuk)