A gyerkőc öregkoráig vegyes emlékekkel gondol a következő napokra.

     Először csak anyja tért vissza. A nagyanyával susmorogtak. A nagyapa bele-belehallgatott felesége és lánya beszélgetésébe.

     – Tedd csak tönkre őket! Én nem veszek részt a dologban – hadarintott karjával, és távolabb húzódott a kisfiúval.

     Annyit még hozzátett, míg a tornác alatti lóca felé ballagtak:

     – Nem bálba ment az az ember, és a fronton nem mézes bödönt nyalogatott!

     A fullánkos nyelvű öregasszony nem válaszolt.

     Néhány nap múlva fáradtan, mészfoltos ruhában előkerült az apa is.

     Előkereste a nagy faládából kéziszerszámait. Megolajozta a csillogó nyírógépeit. Meg is csattogtatta próbaképpen. Ollóit is leápolta. Szemlét tartott borotvái felett.

     A lerombolt üzletből előkerült két borbélyszék. Egyik teljesen roncs volt. Másikra az odahívott asztalos fejcsóválás után rábiccentett.

     – Ez még menthető. Bár a kerekei elvesztek.

      Érdekes módon épen maradt az egyik tükör is, és a két, lábakon álló hajszárító is menthetőnek bizonyult. Utóbbiakat a szintén fogságból hazatért villanyszerelő tette használhatóvá: együttérzésből, ingyen, segítségképpen.

     A készletezett arcszeszt a dicsőséges felszabadítók egyszerűen megitták. Néhány rúd hófehér borotvaszappan is megmenekült. Arra a mocskos, büdös hadfiak nem tartottak igényt, bár valamelyiket megkóstolhatták. Az ezüstpapír- burkolat alól kikandikáló részen fognyomok látszottak.

     A légnyomás zúzta keretbe is új tükör került, ha nem is előkelő csiszolt szélű, mégis használható.

     A munkálatokat is, a fuvarost is ki tudta fizetni.

 

*

 

Ebből lett a baj. A kifosztott, szétrombolt ország megmaradt lakóinak csak az élni akarás maradt. Javai a pusztulás sorsára jutottak.

     – Ugyan miből telt magának a helyreállítás, a szállítás megfizetésére? – vicsorgott egy bőrkabátos, micisapkás, fényesen villogó, viplafogú ember az életét újrakezdeni akaró férfira.

     – A fogolytáborban engedtek dolgozni, fizetést is kaphattunk. Amikor elengedtek,  azon felül, a fogság idejére – itthon beváltható – nyugtát is adtak. Igaz, az utóbbit az itteni „szervek” elvették. A pár dollár, márka megmaradt. Abból fedeztem – felelt a szabadult fogoly.

     – Ezt másként feketézésnek hívják! – dörgött rá kihallgatója. Mellette a szótlan pribék ütésre készen lengette meg gumibotját.

     Szerencsére nyílt az ajtó, és szabályos egyenruhában egy régi ismerős – hajdani gyakori vendége – lépett be.

Intésére a verőlegény kiiszkolt. A másikat még ott marasztalta a tapasztalt, régi rendőrtiszt.

     Pár szóval megnyugtatta a megfélemlített apát és elküldte.

     A sildessapkásra keményen rászólt, hogy hivatali helyiségben ne viseljen sapkát, öltözékét hozza rendbe, a jövőben a fosztogatók, sötétedés utáni vetkőztetők felderítésére összpontosítson.

     Pár nap múlva idézést hozott a posta. Igazoló bizottsági meghallgatásra szólt a szívélyes meghívás.

     A hivatal folyosóján újra találkozott, más beidézettekkel együtt, „megmentőjével”. Ekkor már ő is civilben volt.

     Az apa katonásan kihúzta magát, köszöntötte, és hálásan bólintott. Szó nem esett köztük, de mindenki tudta, hogy bűnözőkkel szigorú, mások nyugalmáért felelősen munkálkodó ember, a semmiből emelkedett, új uraknak már régóta útban van. Sorstársuk.

     A teremben hosszú, vörös vászon terítővel fedett asztal fogadta. Mögötte ült a „Bizottság”.

     Többségük a városban új arc volt. Az eléjük idézettekkel szembeni ellenszenv kiült az arcukra.

     Elnökük a városkaszerte ismert ügyvéd volt, aki több időt töltött korábban a kávéházban, mint a bírósági tárgyalóteremben. Kevés megbízást kapott, alighanem. Ennek megfelelően a világgal elégedetlen emberek szócsöveként ismerték.

     Ott ült még az egyik, a városból kivezető országút menti kocsma bérlőjének fia, akit ősjogászként becéztek. Félbehagyott egyetemi tanulmányai után apja kocsmájának hasznából élt.

     A beidézettek számára elfelejthettek széket tenni az asztal elé.

     Az egyik ismeretlen felolvasta az asztal előtt álló igazolandó személyi adatait. A háborút megjárt kisember helybenhagyta az adatokat.

     Kérdéseket tettek fel a háborút vesztett rendszerről alkotott véleményét illetően. Volt-e valamelyik párt tagja? Mi volt a foglalkozása? Volt-e büntetve? A kérdésekre rövid, egyenes válaszokat adott. Belekötni nem tudtak.

     A kocsmáros fia előre dőlt székében:

     – Hol voltál a háború alatt? – kérdezte szúrós szemmel, tegezőre váltva.

     – Katona voltam – felelt a kérdezett.

     – Miért mentél el? – vicsorgott rá felcsattanó hangon.

     A hazatérte után csupa kudarcot megélő ember agyát elfutotta a vér.

     – Te hol voltál? – kérdezett vissza.

     A pulpituson ülő, magas bizottság megrökönyödött. Nem volt szokás nekik kérdést feltenni.

     – Eldobtam a behívómat, és bujkáltam, aztán lágerban! – rikácsolta, miután levegőt kapott.

     – Miért mentél el? – kérdezett csendesen újra a háborút, fogságot megjárt ember.

 

(folytatjuk)