Nagyon forró, nyári Nap lángolt az égen. Az apa a szomszédos kisvárosban készülő borbély üzletén végezte az utolsó, megnyitás előtti simításokat. Felesége nem vett részt a munkában.

     Anyja valahová készült. Ünneplő ruhájában a forgalmas út széléig kísérte a kisfiút, és a nagyszülők utcájának sarkán útjára bocsátotta, majd kis táskáját karjára fűzve távozott a csak számára fontos dolgára.

     Az utca túloldalán, a kiégett iskolaépület mellett kellett pár lépést tenni. A járda homokjában a kitörött ablakok cserepei izzottak a tűző napsütésben. Kicsi cipőcskéjét a kezében lóbálta. Talpát égette az üvegtörmelékkel kevert föld. Hangos sírással jelezte megérkeztét.

     Nagynénje, az eladósorban lévő legkisebb lány nyitotta ki a léckaput. Megvigasztalták a csemetét, és ő később nagyapja kezét fogva ment egy ismerőshöz. A nagyapa érdes, munkától cserepes tenyere meg a fiúcska puha keze egybefonódva, a múlt, a jelen valósága és a jövő hármasságát kifejező kapcsot jelképezte.

     Az utcák csendesek voltak, amilyenek csak a gömbakácok szegélyezte kisvárosi utcák lehetnek rekkenő kora délutánokon. Az egyik keresztutcából hangos pattogással, recsegéssel kétlovas szekér robbant elő. A lovak megijedhettek valamitől, netán egyikük fülébe darázs ereszthette fullánkját, mert fejét fájdalmasan le- s felvágva hánykolódott a hámban. A rémült igavonó szeme kifordulva fehérlett. A kocsis a bakon nem volt ura a helyzetnek. Hangosan kiabálva, ostorával eredménytelenül hadonászva próbált minden arra járót, embert és állatot menekülésre biztatni. Egyik gyeplő a földet súrolta, lovát hol szidva, hol békítve szólítgatta. A cikkcakkban mozgó batáron a bak kapaszkodóját markoló keze a szorítás erejétől kékbe játszott.

     A nagyapa ösztönösen az egyik göcsörtös akácfához nyomta a gyereket, és maga is oda lapult, míg a megvadult fogat elviharzott mellettük.

     – Marha parasztja! – mondta minden harag nélkül, csak hogy ijedelmét levezesse.

     Nem kellett volna. A gyerekben mélyen rögzült a mondat. És ha egy háromesztendős kisfiú agya eltárol egy kifejezést, különösen pedig kerek mondatot, akkor azt bizony a lehető legalkalmatlanabb pillanatban használni is fogja!

     Leporolta a kerekek által felvert és a fa kérgéről ruhájukra dörzsölődött port.

     Az öregember és a kisfiú folytatta útját, elintézték dolgukat úti céljuknál, majd haza is tértek.

     Akkor éjjel az öregeknél aludt az unoka.

     Másnap a nagymama visszaparancsolta a mosdótálhoz, kifogásolva füle, keze tisztaságát. Ha már belejött, akkor más rendetlenséget is megészrevételezett.

     A gyerek dacos arckifejezését fenekére veréssel díjazta.

     A gyerkőc úgy érezte, hogy az előző nap tanult mondat alkalmazásának elérkezett a legalkalmasabb pillanata:

     – Marjha pajaszttya! – nyilvánította ki selypes, csengő gyerekhangján egyet nem értését a nagyszüle nevelési módszere iránt.

     A tornácon volt megterítve a reggelihez. Az asztal körül már ott ült a nagyapa, a munkába készülő nagylány. Első pillanatban még a legyek is megálltak a levegőben. Aztán a család nevetésben tört ki. A nagymama pedig előbb elsápadt, aztán vörösre, majd szederjes lilára vált haragjában.

     A nagyapa, a vérengzést megelőzendő, felugrott, és nevetésével küszködve felkapta elsőszülött unokáját, és biztonságos távolságba menekítette.

     – Nem úgy gondolta! Azt sem tudja, mit jelent a szó! Tőlem hallotta tegnap – kezdetű védőbeszédében felidézte előző délutáni kalandjukat.

     A hirtelen haragú nagymami békítése hosszasan elhúzódott. A nagykorúságot épp elért nagynéni aznap egész biztosan elkésve érkezett a szabósághoz, ahol inaskorának gyakorlati évét töltötte. Az utcán elmentében látszott, hogy meg-megrándul a válla, mintha zokogna, pedig a kacagás rázta.

 

*

 

A fodrászüzlet – és a kis család otthona – a szomszéd városkában lassacskán elkészült. Az utcáról nyílt a műhely, a nagy kétszárnyú kapu mellett, már a portáról nyílóan pedig a konyha és egy kis hálószoba.

     A háziak hatalmas fehér kutyája pár napig ellenségesen viseltetett az újonnan érkezettekkel, de aztán megszokta őket. A kisfiúval pedig kifejezetten baráti kapcsolatot létesített. A csemete még a hátára is ülhetett. Az édesanyát viszont nehezen tűrte meg.

     Az apa pár nap után kiköltözött a műhelytől spanyolfallal elkülönített kamraszerű odúba. A kisfiú is inkább oda szokott aztán.

     Egyszer az apa egyik bátyja és annak felesége kerékpárral érkezve meglátogatták őket.

     A két csillogó jármű a ház fala mellett pihente ki a többórás igénybevételt.

     A fiúcska persze igyekezett megismerkedni a felnőttek kétkerekű járművével.

     A csengő nyomkodásának az lett a következménye, hogy a felborult drótszamarak maguk alá temették a hangosan ordító kiskölyköt.

     A sírásra legelsőként a mord házőrző érkezett meg. Morogva, vicsorogva küzdött az ellen, hogy a szerinte rosszakaratú idegenek kis védencét bántalmazzák. Aztán hatalmas fogait kapocsként használva, morogva, szuszogva, vállánál fogva kicibálta a kecskeszarvú holmik tömkelegéből a gyereket. Jót akart a látszólag goromba házőrző, a kisfiú mégis hosszú évekre szólóan félt a kutyáktól.

 

*

 

Az apa kísérlete, hogy újra egybeforrassza a családot, sikertelennek bizonyult.

     Több ízben előfordult, hogy a műhelyt egész napi munkája után bezárva, magának kellett vacsorát készíteni a gyerek s a maga számára. Az anya időnként el-eltűnt a házból. A kisfiú sokat volt egyedül. Fél napokra kéredzkedett el a háziak legénysorba került fiaival távolabbi utakra, kaszálókon végzett munkákra. Ilyenkor a nagyfiúk között ülhetett a bakon, és tanulta a lovakkal való bánásmódot. A sárguló széna illatával keveredő mezők hangulata, a hantokon izgő-mozgó madarak megfigyelése lassan lényegibb nevelés volt számára, mint a mind nyilvánvalóbb feszültség otthon. A rögök között színes bogarak élték életüket. Olykor rájuk vadászó szürke vagy arany-zöld, kék torkú gyíkok engedték közel magukhoz. Szívük lüktetett a napon.

     Megismerte és megszerette az őt körülvevő élő és élettelen világot.

     Esténként a műhely melletti lócán ült apjával, aki saját gyermekkorából megőrzött,  gyűrött mesekönyvből vagy saját feje után költött mesékkel szórakoztatta kisfiát.

     Sokszor ezek alatt a mesék alatt nyomta el az álom.

     A mesék álmában folytatódtak. Nappal mind komolyabb arcocskája az álombéli szebb világban járva őszinte mosolyra húzódott. Álmában átkarolta az őt óvó kedves, felé mindig szeretetet sugárzó mesebeli lényeket.

     Néha meglátogatta a nagyapa, aki Lehel vezérről, Súr hadnagyról, a Jász nemzetség hőseiről regölt neki, és ezek a mesék is megszépítették az otthoni feszültségektől megzápult életet. Ráncos, megfeketült kezével mintegy búcsúzkodóan, végigsimított a haján. Felállt, megértően, fél mosollyal fogott kezet vejével. Szeme elszigorodott, amikor lányától elbúcsúzott. Rekedt hangon köszönt el, és lehajtott fejjel ballagott az állomás felé.

     Kiballagott unokája életéből is.

 

*

 

Egy napon aztán anyjáért idegen kocsi érkezett. Sietősen, kapkodón ölelte át fiát.

     Az apa pár nap múlva bezárta üzletét.

     A felszerelésért, bútorokért más kocsik jöttek. Bezárta a házat. Átadta a kulcsot a házigazda szipogó, könnyező feleségének.

     A kisfiút még utoljára magasba felkapta a két legényfiú.

     Fodor bácsi, a házigazda szótlanul fogott kezet apjával.

     Kifordultak a kapun.

     Alkonyodott.

     Apja egyik kezében kopott bőröndjével, másik kezével fia kezét fogva még épp elérték az esti vonatot.

 

     (folytatjuk)

Valami elmúlt...