Feltöltve: 2014. szept. 18., do

(önéletrajzi füzér)

7. Döcögő váltókon

Kultúra

Míg a mozdony a nyílt pályán cökletett, addig a zötyögés hangja egyhangú kattogásában a megviselt utasok, egymáshoz verődve, úgy-ahogy pihenhettek. A kocsik ajtaját nem lehetett behúzni, mert a túlzsúfolt vagonban nem jutott volna elég levegő az ott kuporgóknak. Az ajtónyílást láncokkal zárták le.

     Egyszeriben a kattogás, zötykölődés kiszámíthatatlanná vált, a kerekek lassuló hangjába csikorgó, súrlódó zaj vegyült. A vaksötétet gyér fények szúrták át. Végül a lassuló mozgás néhány rántásban végződött.

     Az utasok kizuhanását megakadályozó láncok fémes csörrenéssel lehullottak. Az emberek gémberedetten letódultak. Különböző egyenruhás emberek válogattak az érkezettek között. Volt, akit meg se látva, útjára engedtek, másokat megállítottak és kibontatták velük csomagjaikat. Egyesek az igazoltatást követően folytathatták útjukat, másokat a járőr közrevett és félreállított. Az idegen asszony a leszállást követően adta apja kezébe a gyereket. Búcsúzóul még egy cuppanós, fokhagyma illatú puszit lehelt az arcára, motyójából elővarázsolt egy szép piros almát, és sietve eltűnt a csenevészen megvilágított, sárgás peronról.

     A kisfiú álomtól kába tekintete előtt így mutatkozott be a későbbi otthonává lett nagyváros.

     Apjának nővére, aki lakásába befogadta őket, kiment a vonat elé. A késések miatt elnéptelenedő állomásról a rendőrök az utolsó villamos indulása előtt hazatanácsolták. Hosszú, fáradságos gyaloglást követően zörgettek be a pótanyává előlépett, magányosan élő nő ablakán.

 

*

 

A gyerek a megváltozott környezetben olyan tétován mozgott eleinte, mint a túl korán elválasztott kisborjú. Szemeivel itta a korábban soha nem látott, számára új dolgokat.

     Élénk esze, mint a szivacs, fogadta be az új világot.

     Voltak döccenői.

     Korábbi lakóhelyén természetes volt, hogy a nála idősebbeknek hangosan, érthetően előre köszönjön. Függetlenül attól, hogy ismerősök vagy ismeretlenek a szembejövő bácsik, nénik.

     A kisvárosban, ha át akart menni az út egyik oldaláról a másikra, szépen megvárta, míg egy felnőtt vagy egy nála nagyobb gyerek arra jött. Az érkezők egyikének bizalommal megfoghatta kezét, és átjutva a túloldalra, a segítséget megköszönve folytathatta útját.

     Nehezen szokta meg, hogy ebben a nagyvárosban ezek a dolgok – s minden más is – másként működtek.

     A kisfiú apja ebben a városban soha nem jutott odáig, hogy saját üzletében dolgozhasson. Még eredeti szakmáját sem folytathatta pár éven át. Sajátos módon az új hatalom által újraindított, a Monarchia idején épített fegyvergyárban kapott betanított segédmunkási állást.

     Ezekben az években ez nem volt ritkaság. A házban, ahol laktak, a felső emeleteken régi értelmiségi családok laktak. A hajdani városi főmérnököt nyugdíjazták, és megélhetésüket úgy tudta biztosítani, hogy éjjeliőrként dolgozott. Nővére ruhaszalonját államosították. Ő titkárnő lett egy textilgyárban.

     A földszinti építészmérnök fogta vakolókanalát, és önálló kőművesként kereste kenyerét. Első munkája lakásának leválasztása volt, mert odaköltöztetett társbérlője számára külön lakrész kialakítására kötelezték az iparengedélye kiadásának fejében. Mindkét így létrejött lakás kényelmetlen, nehezen lakható lett.

     A kisfiú ezekből természetesen semmit nem értett. Ő csak azt tapasztalta, hogy életének régi résztvevői eltűntek. Nagyapja szelíd-szigorú szeretete sokáig hiányzott. Az ismerős arcok lassan feledésbe merültek. Az új szomszédjait apránként kiismerte.

     Megértette, hogy az öreg házmesterné előtt otthon hallott dolgokról nem szabad beszélni. Az öregasszonyhoz sötétedés után rosszarcú emberek jártak szemükbe húzott kalapban. Lefojtott hangon tájékoztatta őket a ház lakóinak vélt vagy valódi dolgairól. Néhány családért – főleg akik jobb lakásban éltek – azután ponyvás teherkocsik jöttek. Lakásaikba más, új lakók költöztek.

     Az új lakók a háború utáni új rend kedvezményezettjei voltak. A „régiek” szerették a kiköltöztetetteket, érthető, hogy bizalmatlanul fogadták új szomszédjaikat.

     A bizalmatlanság néha indokolatlan volt…

     Az első emelet egyik lakásába háromtagú család költözött. A családfő falusias beszédű, nagydarab, mosolygós, pirosas arcú férfi volt. Mindenkivel visszafogottan, kedvesen beszélt. Ha az utcán súlyos szatyrot cepelő, hazafelé tartó szomszédasszonnyal találkozott, elkérte a terhét, és pehelyként lóbálva segítette hazavinni. Másutt mestert hívtak az otthon kifestésére. Kérés nélkül sietett szekrényt, ágyat a szoba közepére húzni. Falusias kifejezésekkel fűszerezte beszédét, és az erőlködés közben se trágár szavakkal fűszerezte mondatait.

     Feleségének a közeli csarnokban feltűnt, hogy lakótársnői a drágább, félig feldolgozott baromfikat vásárolják, bár pénz mindenkinek kevesebb lapult tárcájában.

     – Miért nem élő csirkét vásárol? Olcsóbb is, kiadósabb is… – kérdezte társnőjét.

     – Soha életemben nem vágtam még csirkét, tyúkot. Fogalmam sincs, hogyan kell – felelte pironkodva a kérdezett.

     Visszatették a szikrázó szemű kofaasszony asztalára a már kiválasztott árut. Az élőállatok ketrecéhez érve elmagyarázta, melyiket kell kiválasztani, és pislogó, kárpáló szárnyassal a kosárban érkeztek haza.

     Otthon szakszerűen megfogta a szép, levesnek, rántottnak egyaránt alkalmasként kiválasztott madarat. Maga választotta ki még a kést is.

     –  Hozzon egy mélytányért! – utasította a pártfogolt szomszédot.

     Azután a torkon kitépkedte a vágás helyén a tollat, majd a késsel ügyesen elmetszette a  gége alatt  a nyakat. A vért a tálban fogta fel.

     –  Most a legnagyobb fazékba tegyen fel vizet a tűzhelyen! – szólt az ájuldozó városi asszonykához. –  Megmutatom, hogyan kell letollazni, úgy, hogy a bőr épségben maradjon. A vért pedig, ha megalvadt, senyvesztett hagymán süsse meg! Nagyszerű, tartalmas reggeli lehet belőle! – búcsúzott

     Az egész művelet nem tartott fél óránál tovább.

     Amíg a víz felforrott, a talpraesett, faluról városba szakadt asszony elmondta, hogy első férje odaveszett a háborúban. Fiúk az utolsó hazalátogatása idején fogant. Igazi apját soha nem látta, szegény.

     Második férjét anyósa ajánlotta körülbelül akkor, amikor bizonyossá lett, hogy fiát hiába várja…

     Az asszony eladó lány korában a falujuk határában működő gazdaság csirkefeldolgozó üzemében tett szert tudományára. Második férje nincstelen, summás legény volt. Aratás táján járt falujukban. Később távolabbi falujából vissza-visszajárt asszonynézőben.

     Anyósi közbenjárással közelítettek egymáshoz.

     A nő kisfia már apjaként fogadta a házasság után az embert.

 

*

 

Az új rendnek új kiszolgálókra volt szüksége.

     Épp ilyen emberekre. Nehéz sorsban kérgesült markú férfiakra és csirkekopasztástól, forró víztől kimarjult, kivörösödött kezű asszonyokra.

     Kiemelték a két, nehéz sorsot megélt embert.

     Hihették, hogy elvakult, bármire kapható hívükké tehetik őket, mint annyi más hasonló társukat.

     Tévedtek! Az emberség a két egymásra talált emberben mélyebben ült, mint a frissen beléjük plántálni kívánt zavaros, ellentmondásos ideológia. 

 

     (folytatjuk)

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ