Feltöltve: 2014.  július. 27., do

(önéletrajzi füzér)

1. A látogató

Kultúra

Lassan, méltóságteljesen állt be a vonat a megújult állomás peronjára. Szisszenve nyílt a kocsi ajtaja. A kiszálló utasnak nem kellett a mélybe nyújtania lábát: a kocsi padlója szintben volt, és sima, tisztára sepert járdára lépett.

     Kicsit tájékozódott, mert több mint hatvan éve járt itt. A vesztett háborút követő időkben.

     Akkor az állomás romokban hevert. A vonat piszkos, kopott marhavagonokból állott. Riadt, szedett-vedett ruhájú emberek tolongtak. Csomagjaik: batyuk, hátizsákok, madzaggal összekötött, vedlett vulkánfíber bőröndök.

     Most elhaladt a tiszta egyenruhás, piros sapkás forgalmista mellett, és kijutott az állomás előtti térre.

     Elballagott a forgalmas utca járdáján a jó nevű gimnázium előtt. Kapuja zárva: már a nyári szünidő ideje járt.

     Eljutott a főtérre, a városka kedvelt cukrászdájához. Szülei igyekeztek elkerülni, mert itt többnyire kiszakította kis mancsát kezükből. Előrerohant, és a kerthelyiség asztala melletti székre üggyel-bajjal felkapaszkodva, nagyosan keresztbe tett lábbal kért egy szelet dobostortát. Mikorra felmenői odaértek, a vigyori pincérlány már hozta is a „kedves vendég” süteményét.

     Most idegen nevű gyorsétterem terpeszkedik a meghitt hangulatú cuki helyén.

     Kedvetlenül lépdelt tovább a Múzeum felé.

     Befordult a nyitott kapun. Megállt a város címerében is látható, csorba szélű tülök-kürt előtt. Felidézte rég halott apja meséjét a hajdani legendás csapatvezérről, aki a vesztett csata után e kürttel csapta homlokon az őt és seregét megalázó császárt.

 

*

 

Továbbsétált – és eljutott szülőházához.

     A magas deszkakerítésen nem látott túl.

     Keze megállt a csengő gombjától pár milliméterre…

     – Mire való volna? – kérdezte hangtalanul.

     Továbblépett.

     Visszatért a főtérre.

     Átlépte a templom kapuját. Beszűrődött a kinti nyüzsgő utcazaj. Emlékezően állt az ősi keresztelőmedence mellett.

     – Itt kereszteltek meg engem is.

     A szentély előtt meghajtotta derekát. A gyaloglás megviselte térdét, a keresztvetést ívbe hajlott derékkal végezte el.

Egy fohász idejére letelepedett az egyik padsorban, egykori helyükre, legalábbis az emlékezete szerintire. A háborúban megsérült, hiányos üvegablak kipótolt színes képein ismerős szentek néztek rá teljes épségben.

 

     Elsétált a temetőbe. Szeretett volna kibékülni mindig zsémbes nagyanyjával. Békés, mosolygós, pörge bajuszú nagyapja nyughelyén akarta megköszönni a kamrában titokban neki adott kolbászkarikákat. Volt egy leküzdhetetlen szokása az öregembernek. Zsebében mindig lapult egy borotvaéles bicsak meg egy kicsinyke sótartó. Kileste, hová tojik félre valamelyik tyúk. Elvette a friss tojást, bicskájával lecsapta a tojás csúcsát, megsózta s megitta a meszes héjban lévő tartalmat. Cinkosan egymásra mosolygott unoka és nagyapja… Titokban kellett a dolognak maradni, mert a nagymama éktelen patáliát rendezett, ha kiderült.

     A kolbász megdézsmálását ugyanúgy tilalmazta, mint a nyers tojások idő előtti elcsaklizását.  

     Nagyszülei, rokonai sírját hiába kereste. Nem találta meg.

     Mécsest gyújtott a nagy kereszt előtt.

 

     A Zagyva-parti sétányon leült egy padra. Felidézte az – akkor még gyermektelen – nagybátyja emlékét, midőn horgászni tanította. A derék szabómester ebbéli igyekezete meddőnek bizonyult.  Nem tudta reá örökíteni ezt a csendet, magába fordulást igénylő szenvedélyt. Mégis, e folyócska zsilipjénél fogta élete első – és egyetlen – szúrós törpeharcsáját.

     Kereste a műtárgyat, de nem tudták az arra járók útba igazítani.

     Az álmosan csordogáló vízen törött szárú rózsa lebegett.

     – Valami elmúlt – motyogta maga elé a látogató.

 

*

 

Hiába kereste a legelőt, ahová bácsikája kivitte focizni. Egy kapura játszottak. Egyik kapufát levetett inge, másikat sapkája jelezte. Sajnos a pálya kijelölésekor elkerülte figyelmüket valamelyik  tehén „hagyatéka”. A fiú sikeresen bele is vetődött. A marhalepény felülete szikkadt volt, belseje sajnos nem. A gólt elhárító fiúra  zöldes-barnás lé fröccsent ki...

     – Ökörvérben fürödtél! – nevetett nagybátyja

     Átható szaga visszalengett az idő távolából – a pálya helyén azonban utcasor, burkolt közút terpeszkedett. A város megette a hajdani füves, gyepes rétet. A tehenek elballagtak máshová…

     – Valami elmúlt – dörmögte magában.

     Felszállott a hazafelé tartó vonatra.

 

(folytatása következik)

 

 

Valami elmúlt... 

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ