Feltöltve: 2014. július. 27., do
(önéletrajzi füzér)
1. A látogató
Kultúra
Lassan, méltóságteljesen állt be a vonat a megújult állomás peronjára. Szisszenve nyílt a kocsi ajtaja. A kiszálló utasnak nem kellett a mélybe nyújtania lábát: a kocsi padlója szintben volt, és sima, tisztára sepert járdára lépett.
Kicsit tájékozódott, mert több mint hatvan éve járt itt. A vesztett háborút követő időkben.
Akkor az állomás romokban hevert. A vonat piszkos, kopott marhavagonokból állott. Riadt, szedett-vedett ruhájú emberek tolongtak. Csomagjaik: batyuk, hátizsákok, madzaggal összekötött, vedlett vulkánfíber bőröndök.
Most elhaladt a tiszta egyenruhás, piros sapkás forgalmista mellett, és kijutott az állomás előtti térre.
Elballagott a forgalmas utca járdáján a jó nevű gimnázium előtt. Kapuja zárva: már a nyári szünidő ideje járt.
Eljutott a főtérre, a városka kedvelt cukrászdájához. Szülei igyekeztek elkerülni, mert itt többnyire kiszakította kis mancsát kezükből. Előrerohant, és a kerthelyiség asztala melletti székre üggyel-bajjal felkapaszkodva, nagyosan keresztbe tett lábbal kért egy szelet dobostortát. Mikorra felmenői odaértek, a vigyori pincérlány már hozta is a „kedves vendég” süteményét.
Most idegen nevű gyorsétterem terpeszkedik a meghitt hangulatú cuki helyén.
Kedvetlenül lépdelt tovább a Múzeum felé.
Befordult a nyitott kapun. Megállt a város címerében is látható, csorba szélű tülök-kürt előtt. Felidézte rég halott apja meséjét a hajdani legendás csapatvezérről, aki a vesztett csata után e kürttel csapta homlokon az őt és seregét megalázó császárt.
*
Továbbsétált – és eljutott szülőházához.
A magas deszkakerítésen nem látott túl.
Keze megállt a csengő gombjától pár milliméterre…
– Mire való volna? – kérdezte hangtalanul.
Továbblépett.
Visszatért a főtérre.
Átlépte a templom kapuját. Beszűrődött a kinti nyüzsgő utcazaj. Emlékezően állt az ősi keresztelőmedence mellett.
– Itt kereszteltek meg engem is.
A szentély előtt meghajtotta derekát. A gyaloglás megviselte térdét, a keresztvetést ívbe hajlott derékkal végezte el.
Egy fohász idejére letelepedett az egyik padsorban, egykori helyükre, legalábbis az emlékezete szerintire. A háborúban megsérült, hiányos üvegablak kipótolt színes képein ismerős szentek néztek rá teljes épségben.
Elsétált a temetőbe. Szeretett volna kibékülni mindig zsémbes nagyanyjával. Békés, mosolygós, pörge bajuszú nagyapja nyughelyén akarta megköszönni a kamrában titokban neki adott kolbászkarikákat. Volt egy leküzdhetetlen szokása az öregembernek. Zsebében mindig lapult egy borotvaéles bicsak meg egy kicsinyke sótartó. Kileste, hová tojik félre valamelyik tyúk. Elvette a friss tojást, bicskájával lecsapta a tojás csúcsát, megsózta s megitta a meszes héjban lévő tartalmat. Cinkosan egymásra mosolygott unoka és nagyapja… Titokban kellett a dolognak maradni, mert a nagymama éktelen patáliát rendezett, ha kiderült.
A kolbász megdézsmálását ugyanúgy tilalmazta, mint a nyers tojások idő előtti elcsaklizását.
Nagyszülei, rokonai sírját hiába kereste. Nem találta meg.
Mécsest gyújtott a nagy kereszt előtt.
A Zagyva-parti sétányon leült egy padra. Felidézte az – akkor még gyermektelen – nagybátyja emlékét, midőn horgászni tanította. A derék szabómester ebbéli igyekezete meddőnek bizonyult. Nem tudta reá örökíteni ezt a csendet, magába fordulást igénylő szenvedélyt. Mégis, e folyócska zsilipjénél fogta élete első – és egyetlen – szúrós törpeharcsáját.
Kereste a műtárgyat, de nem tudták az arra járók útba igazítani.
Az álmosan csordogáló vízen törött szárú rózsa lebegett.
– Valami elmúlt – motyogta maga elé a látogató.
*
Hiába kereste a legelőt, ahová bácsikája kivitte focizni. Egy kapura játszottak. Egyik kapufát levetett inge, másikat sapkája jelezte. Sajnos a pálya kijelölésekor elkerülte figyelmüket valamelyik tehén „hagyatéka”. A fiú sikeresen bele is vetődött. A marhalepény felülete szikkadt volt, belseje sajnos nem. A gólt elhárító fiúra zöldes-barnás lé fröccsent ki...
– Ökörvérben fürödtél! – nevetett nagybátyja
Átható szaga visszalengett az idő távolából – a pálya helyén azonban utcasor, burkolt közút terpeszkedett. A város megette a hajdani füves, gyepes rétet. A tehenek elballagtak máshová…
– Valami elmúlt – dörmögte magában.
Felszállott a hazafelé tartó vonatra.
(folytatása következik)