Székelyföld autonómiája nem csupán és nem is elsősorban aktuálpolitikai kérdés, hanem történelmi, társadalmi, jogi, gazdasági, kulturális és nemzetstratégiai ügy, melynek kap-csán a lehető legszélesebb konszenzust szükséges kialakítani. Ahhoz, hogy a jelenben megalapozott véleményt alkothassunk minderről, ismernünk kell a székely autonómia történeti alapjait.

 

* Ez az írás egyszersmind megjelent az erdely.ma újságban is (- a szerk.)

 

Ld. 1. kép: 

A Szász család tagjai és hozzájuk látogató rokonok Parajd határában, a Magyar Autonóm Tartományt is jelölő helynévtábla előtt valamikor 1952 és 1956 között. Forrás: a parajdi Szász család.

 

Az autonómia társadalmi-történeti kontextusban

 

Bevezetőként még azt fontos megemlíteni, hogy Székelyföld autonómiájának a visz-szaállítása folyamatosan jelen van a civil és politikai szervezetek programjaiban és gyakorlatában 1990 után, amióta erről nyíltan lehet beszélni. A székely önrendelkezés azóta került a társadalmi párbeszéd központi témái közé, mióta, 2011-től fogva napvilágot láttak a román kormány közigazgatási reformtervei. Ezen tervek szerint a három székelyföldi, jelenleg magyar többségű megyét három olyan különböző régióhoz sorolnák, amelyekben 30 százalék alatt lenne a magyarok aránya. Hargita megyét egyenesen a Kárpátokon túli Moldvához csatolnák. A szórványnak számító tartományokban a magyar anyanyelvű székelyek így a mainál is kevesebb közösségi nyelvi jogot gyakorolhatnának. Ez erősítené az asszimilációt, ami viszont ellentétes több nemzetközi szerződéssel, amelyeket Magyarország és Románia is törvénybe iktatott. Ilyen például az ENSZ 1945-ben elfogadott Alapokmánya, illetve az 1992-ben Strasbourgban megszövegezett Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája.

 

Székelyföld autonómiájának történetében két különböző szakaszt kell megkülönböztetni. Az egyik az ősfoglalástól 1876-ig tartott. 1876-ban ugyanis egy közigazgatási törvénnyel megszüntették a székely székeket, és ezeket a területeket a vármegyerendszerbe illesztve szervezték újjá. A másik sokkal rövidebb szakasz, de ugyanilyen fontos időbeli közelsége miatt. 1952-ben a nemzetközi szerződések értelmében, ugyan szovjet nyomásra, de 1étrehozták Erdély közepén a Magyar Autonóm Tartományt. A Tartományt magyar és román kommunisták közreműködésével Bukarestből irányították, de ami nagyon fontos, hogy ebben az időszakban és ebben a régióban a magyar nyelv hivatalos státusszal bírt: az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás államilag elismert nyelve volt. A Magyar Autonóm tartományt az 1956-os magyarországi forradalom után többször átszervezték, területét és önrendelkezési hatáskörét csökkentették. Közben át is nevezték Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá, ami nagyjából a Székelyföld és a mai Hargita, Maros és Kovászna megyék területét fedi le. A Maros Magyar Autonóm Tartományt a hatalmát újabb közigazgatási reformmal megerősítő Ceauşescu szüntette meg 1968-ban.

 

Ld. 2. . kép:A „Kárpátok géniusza” mielőtt felszámolta volna a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, látogatásokat tett a Székelyföld több településére, köztük Erdőszentgyörgyre és Székelyudvarhelyre is. Az 1967-ben már Brassó tartományhoz tartozó Kézdivásárhelyen székely lányokkal és férfiakkal, illetve román népviseletesekkel hirdeti az összefogást.
Forrás: A román kommunizmus internetes tára („Fototeca online a comunismului românesc”, Cota: 358/1967.)

 

 

Az ősi szokásjogon és társadalmi viszonyokon alapuló autonómia

 

Ahhoz, hogy megérthessük a magyar anyanyelvű székelység különállásának lényegét a Magyar Királyságon, az Erdélyi Fejedelemségen, majd Románián belül, fel kell frissíteni a társadalmi-jogi berendezkedésükről szóló ismereteket.

 

Ld. 3. kép:

Székelyföld térképe 1770-ben. Jól látható, hogy a mai etnikai és nyelvi határok megegyeznek a történelmi Székelyföld területével, pedig a szász autonómiák kivételével korábban Erdély többi részén is a magyarság volt többségben. Forrás. Székelyföldi Régió.

 

A székelység közigazgatásilag, jogilag és katonailag nemzetségek szerint szervezte meg az életét. Ez már önmagában a Szent István államreformja előtti viszonyok öröksége. A krónikák és a jogi kódexek utalnak is arra, hogy régi, ősi szokásjog az önrendelkezésük alapja. A székek nem tagolódtak be a vármegyerendszerbe sem egészen 1876-ig. Az egyes nemzetségek irányították a székeket száma maximálisan 12 volt a fiúszékekkel együtt. Ehhez tartozik még Aranyosszék, ami a keleti tömbtől kissé nyugatabbra, Marosvásárhely és Kolozsvár között található. Aranyosszéket 1289-ben alapította IV. László.
A magyar király koronabirtokból adományozott területet a kunok és a tatárok elleni harcban jelentős szerepet vállaló székelyeknek. A keleti tömb székeinek alapítása viszont nem királyi jogra vezethető vissza, hanem az ősfoglalásra: 895-re vagy korábbra.

 

Ld. 4. kép: 

Magyarország és a Székelyföld etnikai térképe 1992-ben. 

 

A székelyek közigazgatási, jogi és katonai vezetője az ispán volt, akit a király nevezett ki, rendszerint nem székely, de magyar nemesek közül. Korlátlan hatalommal azonban nem bírt, mert a székely nemzetgyűlés által meghozott szóbeli, később írás-

ban is rögzített törvényeknek kellett engedelmeskednie. A székelyeket megillette az ellenállási jog, ahogyan a nemességet is, az Aranybulla értelmében, a királlyal szemben. A székek maguk is összehívhattak nemzetgyűlést, amelyen az ispán kötelességeit számon kérhették. Ha az ispán a székek érdekével ellentétesen cselekedett, akár meg is ölhették, házát, vagyonát elégethették.

 

Ld. 5. kép: 

Székelyföld székei a történelmi határok és a mai népességi viszonyok alapján. Forrás: Elekes Tibor.

 

Annak ellenére, hogy a székely székek a nemzetségek irányítása alatt álltak, társadalmi életüket nagyfokú demokratizmus jellemezte. Az ispán kivételével a közigazgatási, jogi és katonai vezetőiket esetenként mindössze egy évre választották. 12 éven belül senki nem volt újraválasztható, de még a közeli rokona sem. A közigazgatási és jogi hatalmi ágat összevontan értelmezték, tehát a kettőben együtt 24 évig nem volt valaki (vagy annak rokona) újraválasztható. Se kisbírónak, se bírónak, se esküdtnek. Nem voltak tehát abban az időben megélhetési politikusok. A törvényesség betartását szigorúan ellenőrizték. Ha egy bíró vagy esküdt hamisan ítélt vagy tanúskodott, vagy akár elhallgatott az igazság szempontjából fontos körülményt, az életével fizetett. Bőrét lenyúzták, és szalmával kitömve közszemlére tették.

 

A székelyek szabad embernek minősültek, sőt nemesnek. Nem fizettek adót a királynak sem. Sokáig csupán egyetlen adónem terhelte őket, az is formálisan, önkéntes alapon, a székely nemzetgyűlés határozata alapján. Amikor a királyt megkoronázták, megnősült vagy fia született, akkor családonként egy-egy ökröt ajánlottak fel az uralkodónak. A székelyek szabadság- és önrendelkezési alapja a személyes és közösségi szabadságjog volt. Nem fizettek adót, de a többi magyar nemeshez hasonlóan, amikor támadás érte az országot, saját költségükön kötelesek voltak hadba vonulni, és az országot megvédeni.

 

Ld. 6. kép:

Werbőczi István (1458 k.–1541) Hármaskönyvének, a Tripartitumnak a 1561-es bécsi kiadása. Az első kiadása 1517-ből való. A király megbízására Werbőczy teremtett rendet a magyar jogban az 1514-es Dózsa György vezette parasztfelkelés leverése után. Még ebben a történelmi helyzetben is elismerik a székelyek ősi jogait. Forrás: OSZK.

 

A székely haderő mindig is az egyik legütőképesebb része volt a magyar hadviselésnek. 40-50000 főt is képesek voltak mozgósítani. Esetenként ennél többet is. Az egyes seregek névsorát a mai napig megőrizték az úgynevezett katonai lustrák. A székely önrendelkezést több király és fejedelem meg akarta szüntetni. Kellett volna még több bevétel a kincstárba békeidőben és háborúban egyaránt. Azonban az évszázadok során az uralkodók rájöttek, hogy a leghatékonyabb az, ha a székely haderőre támaszkodnak. Sajnos, gyakran volt rá szükség. Mindig akkor erősítették meg királyi oklevelekben a székely szabadságjogokat, amikor a hadi esélyek kényszere azt diktálta. Mátyás király is egy moldvai hadjáratban állított ki a székelyeknek megerősítő szabadságlevelet, 1473. karácsony hó 9. napján.

 

A székelyek gyalogosan vagy lóval vonultak hadba. A tehetősebbek mentek lóval. Innen a nevük: lófő. Nem volt tehát a székely társadalom erősen rétegzett. Mindenki annyi földet birtokolt, amennyit maga és a családja meg tudott művelni. A magán-, a közösségi és a nemzeti tulajdon egyenrangú volt. A törvényeik nem engedték meg a nagybirtokok és a főnemesség kialakulását, a hatalom koncentrálódását. Ennek a társadalmi-jogi berendezkedésnek köszönhető, hogy Székelyföldre nem kellett import, olcsó(bb) munkaerőt hozniuk a hegyeken túlról. A székely ember nem szolgált, és nem tartott szolgát. Ezért maradt meg a mai napig az etnikailag és nyelvileg magyar nyelvű székely sziget Erdély közepén.

 

Egy ország: két rendszer; egy autonómia: két rendszer

 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a képlet nem ilyen egyszerű. Székelyföld ország volt az országban, állam az államban, de nem létezhetett teljes elszigeteltségben a Magyar Királyságon belül. Mindig is voltak személyi, jogi, gazdasági kapcsolatok, átfedések. Székelyek is szerezhettek főnemesi rangot érdemeikért a királytól, hozzá pedig jutalomként királyi birtokot, többnyire a Székelyföldön kívül, de kisebb mértékben egy idő után ott is. Különösen a Fejedelemség korában, a háborúk és polgárháborúk idején váltak a viszonyok bonyolulttá. Például Székely Mózes katonai érdemeiért jutott előre a magyar nemesi ranglétrán. Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király jutalmazta őt meg címekkel, birtokokkal. 1603-ban Székely Mózest megválasztották Erdély fejedelmének, és honvédő háborúban vesztette életét, még abban az évben, Brassó közelében. Nem közismert, de Székely Mózes az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, és az ő zászlaja szolgált mintájául az önrendelkezést jelképező székely zászlónak.

 

Ld. 7. kép:

Székely Mózes Erdély fejedelem lovassági zászlaja a 1600-as évek elejéről. Forrás: Transindex.

 

Tehát a Székelyföld önrendelkezése ellenére voltak átfedések a székely archaikus társadalom és a magyar feudalizmus között. Ez utóbbi is különbözött a nyugat-európai mintájától, de ezeket a különbségeket terjedelmi okokból itt nem részletezem. A Székelyföld területére is kerültek nem székely nemes jogállásúak: magyarok, románok, szabad parasztok és jobbágyok, munkások – például a sóbányákba. A sóbányákban Mária Terézia idejétől fogva sokáig csak katolikusok dolgozhattak, miközben a sóvidékiek többsége áttért protestáns hitre. A sókitermelés és -kereskedés kezdetben a helyi székelyek joga volt, például a Sóvidéken, de később királyi monopólium lett. Az idők során a szokásjogot valahogy megkerülve, kijátszva kialakultak nagyobb birtokok a székek területén is, ahol a nemesurak szívesen fogadták a hegyen túlról, a bojárrendszer szorításából érkező román munkaerőt is. Mindez azonban a székely szokásjog szellemisége és gyakorlata ellenében történt. Nem kérdőjelezi meg annak a társadalmi-jogi berendezkedésnek a következetességét és igazságosságát, amelyben a székely autonómia gyökerezik.

 

Ld. 8. kép:

Gyalogsági zászló Székely jelképekkel az 1600-as évek elejéről. Forrás: Transindex.

 

A székely autonómia történetének mai relevanciái

 

Természetesen, minket magyarokat és székely magyarokat a 21. század elején az érdekel, hogy mi az, ami örökségként és tanulságként megmaradt az autonómia történeteinek különböző időszakaiból. Megmaradt először is az etnikailag és nyelvileg magyar többségű sziget Erdély közepén. Amit eleink kapával és karddal tartottak meg a nemzetnek, azt ma kulturálisan őrzik: tudósok, művészek, egyszerű emberek: ugyancsak munkával. A föld legyen azé, aki megműveli, a kultúra is azé, aki műveli.

 

Ld. 9. kép:

A székely közbirtokossági vagyonok eredete, történelmi és jogi fejlődése az ősfoglalástól napjainkig. Írta: D. Dr. Csibi Andor. 1939.

 

A székely szokásjog egyes elemei ráadásul a mai napig élnek. 40 év kommunizmus és 23 év piacgazdaságnak nevezett kapitalizmus sem tudta teljesen kiirtani. A szokásjog öröksége benne van a tárgyi és szöveges emlékekben, az emberek habitusában, egyes elemek a hatályos jogban is. A rendszerváltás után felélesztették és ratifikálták a székely közbirtokosságról szóló törvényt. A közbirtokosság olyan tulajdoni és gazdálkodási forma, ami némileg hasonlít a termelőszövetkezetiéhez, csak nem kívülről az emberekre erőltetett rendszer, hanem szervesen gyökeredzik az évszázadok során érlelődött emberi és gazdasági viszonyokban.

 

Székelyföld földrajzi, nyelvi, kulturális és gazdasági egységének, illetve annak részbeni felfüggesztéséről szemléletes példa a Sóvidékre tartó vasutak története. Parajdig, a sókitermelés központjáig 1906-ra építették ki a normál nyomtávú vasutat Balázsfalvától, a Kis-Küküllő mentén. Korábban Héjjasfalváig, Marosvásárhelyig, majd Sóváradig kellett közúton szállítani a sót és egyéb termékeket. Parajdon működött Európa egyik legsikeresebb gyufagyára is, de 1899-ban a gyárat átköltöztették Kolozsvárra, épp az áruszállítás nehézségei miatt. A vasútépítést már jóval korábban elhatározták, de hosszú éveket késett a korábban egységes Székelyföld vármegyei széttagoltsága miatt. Ha csupán hét évvel korábban ér fel a vasút Parajdra, megmenekülhetett volna a település és a térség ipara. Ebben a parajdi gyufagyárban dolgozott egyébként könyvelőként Áprily Lajos édesapja. Az ipar révén került a székelyföldi kis településre egy olyan család, akinek a sarja a helyi ízes székely magyar nyelvet megtanulva válhatott a 20. század egyik legjelentősebb költőjévé.

 

Ld. 10. kép:

A Parajd és Marosvásárhely között közlekedő keskeny nyomtávú, „kicsi vonat” 1973-ban még átszeli a közutat Parajd végében, a Hargita és Maros megye Sóvidéket megosztó határának közelében. Ozsvát Pál felvétele (dokumentumfilmből kifényképezve).

 

Később kiépítettek Parajdig egy Nyárád-mentén Marosvásárhelyről a Sóvidékre kanyargó, keskeny nyomtávú vasutat is. Utolsó szakasza, a Deményháza-Parajd vonalrész 1915. október 23-án nyílt meg. A Szováta-Parajd részt 1973-ban szüntették meg. A két település a Maros-Magyar Autonóm Tartomány felszámolásával két különböző megyébe került. Az üzemeltető Maros megye volt, és az ellenőrök nem jártak a Hargita megyei részen. A kalauzok ott már nem ellenőrizték a jegyet, hanem zsebre dolgoztak. Papíron úgy tűnt, túl kicsi a forgalom, és a Parajdig vivő síneket felszedték. Pedig a vonat mindig tele volt, erre én is emlékszem gyerekkoromból, mivel magam is parajdi vagyok. Mikor megtudtuk, hogy nem jár többé a „kicsi vonat”, mi gyerekek megsirattuk a fekete és a piros mozdonyával együtt, amelyek együtt döcögtettek min-

ket annyiszor végig a hegyoldalban Szováta fele. A keskeny nyomtávú vasút többi szakaszát 1997-ben záratta be a román kormány szintén arra hivatkozva, hogy működtetése nem gazdaságos.

 

Székelyföld autonómiája azoknak, akik nem ott élnek, vagy nincs a tájegységhez személyes kötődésük, csak történelem vagy legjobb esetben érdekesség. Rosszabb esetben a politika küzdőterébe dobott gumicsont. Az önrendelkezés joga viszont megillet a nemzetközi szerződések értelmében minden őshonos kisebbséget, sőt általában minden kisebbséget. Reméljük, hogy az autonómiatörekvések mielőbb sikerrel járnak, és a kicsi vonat újraindul az osztatlan Székelyföldön és Sóvidéken.