Jeles tudósunk írása a Hitel c. folyóirat 2013. februári számában jelent meg. Alább szemelvényeket közlünk a terjedelmes műből, hogy ily módon hívjuk fel tisztelt olvasóink figyelmét a nemzet jövője szempontjából sarkalatos gondolatokra, felismerésekre. (– a szerk.)

 

*

 

Szálljunk képzeletben magasan e föld fölé, és próbáljuk ismereteink alapján magyarázni és értelmezni a látottakat... Különösen az idősebbek számára szokatlan és feltűnő a hatalmas kiterjedésű művelt táblák látványa, melyeket nem szakítanak, nem osztanak meg a dűlőutak és azokat szegélyező fák és bokrok sora. Tavasszal szinte a szemhatárig sárgállik a virágzó repce, vagy most, 2012 őszén, a szárazságban barnára aszalódott kukoricás tenger. Hol van a még egy-két évtizede látott, különböző termények színes mozaikja a határban? Eltűntek a dűlőutakkal együtt. A hatalmas táblákon az év folyamán csak óriás gépek forgolódtak néhány napig: többsoros ekéket vontató traktorok, arató-cséplő kombájnok, csillogó tárcsasorokat vontató erőgépek. Irányítóik is láthatatlanok, a vezetőfülke elrejti őket. Széles határban sem embert, sem házi állatot nem látni sehol. Egy-egy zöld rétekkel kísért patak mellett, ha még kiegyenesítve megmaradhatott, és még nem szántották fel füvét, ritkán tűnnek fel legelésző állatok. Magyarország állatállománya 1985 és 2003 között 66%-kal csökkent. A megmaradt marha- és sertésállomány néhány nagyüzem kezén van, hatalmas istállókkal és feldolgozó üzemekkel. Az ország tejbehozatalra szorul. Vannak 500–1000 lakosú falvak, melyekben egyetlen tehenet sem tartanak. Igen, az ország termőföldjének nagyobb részén nagyüzemek munkálkodnak. Zwi Lerman professzor, a Világbank vezető agrárközgazdászának 2000-ben végzett számítása szerint az összes magyarországi gazdálkodó 92%-ának kezén csak az összes föld alig 10%-a van, a gazdaságok 8%-a részesül a szántóterület 90%-ából. Igaz, hogy ezek a nagyüzemek ennek a földnek csak mintegy harmadát birtokolják, kétharmadát bérlik, de a föld adás-vételének teljes szabadságát korlátozó törvények 2014-ben elvesztik érvényességüket, ezután a bérlők előjogot szereznek a föld megvételére. Az Európai Unió közvetlen földalapú agrártámogatásából az összes gazdálkodó egység 6%-át kitevő, legnagyobb birtokosok 70%-ot kapnak, az összes többi, a gazdálkodók 92%-a pedig a támogatás 30%-án osztozik. A földnagybirtok ilyen nyomasztó túlsúlya ismeretlen a magyar történelemben, és a világban is csak az egykori gyarmatokon alakult ki az utóbbi években. Ennek az állapotnak részletes ismertetésével itt nem foglalkozom, csak utalok itt Tanka Endre professzor részletekbe menő tanulmányára (TANKA 2011).

 

A tájképre figyelő embernek az is feltűnik, hogy egy-egy zápor után mennyi mély árkot vág a lezúduló víz a vetésekben, szántásokban. Az aszfaltozott közutakat sok helyütt úgy eliszapolja, hogy kotrógépekkel kell tisztítanunk a közlekedés fenntartására, miközben az utakat kísérő árkok megteltek a lehordott földdel. Nagyobb patakok, folyók, a Duna és Tisza megbarnult vizéből csak sejtjük, hány ezer tonna termékeny humusz siet a Fekete-tengerbe. Tudjuk, hogy a nagyüzemek nem vagy alig javítják szerves trágyával a termőföldet, legfeljebb műtrágyával, és a nehéz gépek összetömörítik a talajt, sajátos, a föld vízháztartását is akadályozó réteget hozva létre. (Eketalpbetegség). Sok üzem használ gyilkos növényvédőszereket, nemcsak rovar- és gombakártevők ellen, hanem különféle gyomirtókat is, melyek felszívódva a terményekbe beláthatatlanul mérgezik a földet, nemcsak a védett táblában, hanem környezetében, a vízfolyásokkal egészen távoli tájakat, fákat, bokrokat, madarakat és az embert is. Az egykori fás vagy füves legelők nagy részét felszántották, ahol megmaradt még, elbozótosodott, elgazosodva erdő minősítést kapott, de csak évtizedek múlva válhat igazán azzá.

     Mi szálljunk képzeletben lejjebb, nézzünk be a falvakba. Bármerre is járunk az országban, minden faluban, kisvárosban sok tábla, ablakba tett felirat hirdeti: „Ez a ház, telek eladó.” Több kisebb településen láthatunk elhagyott, üres iskolaépületet, és találkozhatunk autóbuszra várakozó kisiskolásokkal. Sok gyermek utazik naponta több órát az iskolába, mialatt nem tud sem pihenni, sem tanulni semmit. A falvak elöregedtek, sokfelé a munkanélküliség meghaladja az 50%-os arányt, miközben a házak mögötti kerteket sem művelik már meg, s nem látunk sem baromfit, sem virágot. A gyarló gyümölcs szedetlen hever a gondozatlan fák alatt. Sok a pusztuló, romló, lakatlan ház, üres istállóépület. A falvak közvetlen határban is begazosodnak, járhatatlanná válnak dűlőutak.  A fiatalok jobban ismerik a közeli város plázáit, mint szülőfalujuk közvetlen környékét. Nem járnak, dolgoznak, kirándulnak benne. Miért is tennék?

    A szomorú látványt csak megerősítik a láthatatlanról szóló számadatok, statisztikák. Évtizedek óta fogy a népesség. A halálozások száma meghaladja a születésekét. Sok fiatal és középkorú keresi megélhetését külföldön: orvosok, ápolók, mérnökök, szakmunkások és képzetlen, alkalmi munkát vállalók. „Pusztulunk” – mondta minap egy parlamenti képviselő, mire az egyén szabadságát hirdető párt felszólalója így válaszolt: „Igen, a dinoszauruszok kipusztulnak!” A hallgatóságból sokan nevettek...

     Az egészségügyi statisztikák arról is szólnak, hogy a magyarországi népesség egyik az legbetegebb Európában, és igen alacsony, különösen a férfiak átlagéletkora. E kérdéssel foglalkozott a magatartástudomány kiváló tudósa és professzor asszonya a budapesti orvostudományi egyetemen, az idén elhunyt Kopp Mária. Kutatásainak lényege az, hogy az emberi kapcsolatok hiánya, az úgynevezett társadalmi tőke gyengesége elmagányosítja az embereket és ezért szorongókká lesznek. „A kutatási eredmények egyértelműen bizonyították, hogy az érzelmi funkciózavarok, a szorongás, a depresszió jelentős kockázati tényező számos nagy népegészségügyi jelentőségű betegség kialakulása, lefolyása és kiújulása szempontjából.” (Magyarországon két év alatt háromszor annyian halnak meg szív- és érrendszeri betegségek miatt, mint az európai átlag. Az életkor szerint standardizált átlagot 100%-nak véve Magyarországon a férfiak keringési szervi halálozási aránya 147%, a nőké 144%... Az emésztőszervi megbetegedések miatti halálozás kiugróan legnagyobb mind a magyar férfiak (170%), mind a magyar nők között (160%)... Az alkoholos májbetegség és májzsugor kiugróan a leggyakoribb halálok... Az erőszakos halálozás (baleset, öngyilkosság, gyilkosság) aránya megdöbbentő, a férfiak között Magyarországon – az európai átlagot 100%-nak véve – 189%, a következő Ausztriában 49%-kal kisebb, a nők között nálunk 192% – tehát közel kétszerese az európai átlagnak! (KOPP 1995, 14).

     „Az emberi magatartástudomány legújabb felismerései rávilágítanak arra, hogy az életformaváltás kísérőjelenségein túl a válság gyökere az, hogy a modern társadalomban a szorongáskeltés új lehetőségei alakultak ki, amelyek az önkényuralom hatékony eszközeivé váltak. A kapcsolataitól, értékeitől, életcéljától, önértékelésétől megfosztott, magányosan szorongó ember tetszés szerint felhasználható a szükséges funkcióra, kicserélhető és manipulálható. Fel kell tehát ismernünk, hogy a technikai fejlődés csupán az előfeltételeket teremtette meg a szorongáskeltés olyan formáihoz, amelyek ellen a korábbi történelmi korszakokban természetes védettséget nyújtott az ember és környezetének szerves egysége. A XX. század történelme és mindennapjai tragikusan bizonyítják ezt a tételt.

     A szorongáskeltés az önkényuralom legfontosabb eszköze, de nem csupán a diktatórikus társadalmakban, hanem a családi, iskolai, munkahelyi, mozgalmi diktátoroknak is fegyvere. Mivel a szorongáskeltés pénzben, haszonban, hatalomban kifejezhető, eredményes stratégia, óriási erők állnak szolgálatában. Mindazok a manipulációk, amelyek a családot, a közösséget, az emberi kapcsolatokat bomlasztják, ezek értékeit kicsinyítik vagy éppen tagadják, a hétköznapi önkénynek kiszolgáltatott, szorongáskeltéssel terelhető tömeget formálják még akkor is, ha céljaik éppen ellenkezőek” (KOPP 1995, 7).

 

*
 

Az elszomorító tájkép értelmezéséhez, kialakulásához vezető történelmi tények ismeretében összefoglalhatjuk röviden: A kialakult nagyüzemi, nagybirtokos túlsúlyt megelőzte egy olyan társadalmi „fejlődés”, melynek során néhány hatalommal rendelkező, a nemzettel minden méltányos szövetséget, szolidaritást felmondó törpe kisebbség kapzsisága, önzése érvényesült. Ezt lehetővé tették a nemzeten kívül álló, külső politikai erők, melyek kihasználták a magyar társadalomban évszázadok óta feszülő ellentéteket, és együttműködve ezzel a törpe, önző kisebbséggel, céltudatosan rombolták le a nemzet többségét alkotó, a természettel közvetlen kapcsoltban álló, kisbirtokos, családi gazdálkodást folytató magyarországi paraszti társadalmat, fosztották meg azt földjétől, korábbi használt, kezelt természeti környezetétől. (A korábbi századok mulasztásaira még visszatérek.)

     A Szovjetuniónak nevezett világbirodalom hatalmát a politikai vezetés, az azt kiszolgáló érdekcsoportok éppen avval akarták biztosítani, elősegíteni, hogy a korábbi, az emberek szabadságát és méltányos egyenjogúságát sértő hibákra hivatkozva, egy új és méltányosabb társadalmi rendet, nagyobb szabadságot és egyenlő jogokat ígértek, és ennek alapján igyekeztek megsemmisíteni minden régebbi, kisebb és nagyobb közösséget, melyek az embereknek tartást, ellenálláshoz erőt adhattak volna. Az egyén korlátlan szabadságát hirdették meg, és támadtak minden hagyományos kapcsolatot elvben és gyakorlatban: a családot, a házaspári hűséget, a közösségeket teremtő egyházakat, vallási társulatokat, a nemzetet, az összes egyesületet, baráti kört, foglalkozás vagy hivatás alapján létrejött érdekképviseletet, szervezetet. Miért? A válasz a fentebb idézett néhány sor Kopp Mária könyvéből. Az emberi kapcsolatok kegyetlen rombolásához járult tehát a magyar parasztság termelőszövetkezetekbe való kényszerítésével megvalósult földtől való megfosztása, vagyis a természettel való kapcsolatnak az erőszakos lerombolása. Ez sem most kezdődött, a XX. század derekán, csak radikálisan befejeződött. (Erre is kitérek még.) Ennek célja és lényege és eredménye is ugyanaz, ami az emberi kapcsolatok lerombolásával megvalósult: szorongóvá válás, egészségleromlás, a népesség fogyása gyermektelenség és kivándorlás következtében, ráadásul a termőföld vészes leromlása, pusztulása.

    A rendszerváltás ebben a tekintetben nem sokat változtatott meg. A hatalmi „elit” gondoskodott arról, hogy a kárpótlással a korábbi rendszerben jó helyzetbe került hatalommal rendelkező néhány haszonélvezője megszerezze magának a termőföldet is, nemcsak fillérekért a privatizált ipari üzemeket. Ez azért volt lehetséges többek közt, mert az Európai Unió Közös Agrárpolitikájában (KAP, bővebben TANKA 2011, 67) Magyarország területét eleve nagyüzemi, olcsó mezőgazdasági nyersanyagtermelésre szánták, szemben a nyugati, tizenöt alapító tagállam földjével, melyen „a családi gazdaság (viszonylagos  tulajdonosi önállóságot fenntartó) modelljét” kívánják fenntartani. Ezzel – fél évszázad után – végre megszabadulhat a gazdagabb és műveltebb Nyugat a talajt súlyosan pusztító műtrágyaterheléstől, mégpedig úgy, hogy azt – károsító hatások tudományos ismerete ellenére – a keleti térség földhasználatára hárítja (TANKA 2011, 268). Már az Unióba belépésünk előtt világos lett, hogy az Unió agrártámogatása a kelet-európai belépők számára kevesebb, mint a nyugati országokban levő gazdaságoké. Ez 2012 májusában a nyugati szintnek csak 70%-a (és ezt hazai forrásból tilos kiegészítenünk), és ennek a támogatásnak a 90%-át nálunk legfeljebb az összes regisztrált termelő 5%-a, vagyis a legnagyobb tőkeerejű gazdaságok élvezi, miközben a fejlesztési és beruházási támogatásokból – az „életképes gazdaság törvényi méretküszöbe miatt...” – a gazdaságok 91%-a kiesik (TANKA, 2011, 133). Hozzá kell tennünk azt is, hogy 1990 után szinte a teljes élelmiszer-feldolgozó ipart felvásárolták a nyugati befektetők, és azokat nem korszerűsítették, hanem egyszerűen leállították. Így történt például a cukorgyárakkal is, melyekből egy dolgozik még hazánkban, osztrák tulajdonban, a kaposvári. A leállított cukorgyárak termelési kvótáját is eladták, ezzel szinte ingyen jutottak piachoz. Egyszerűen becsapták az eladósodott ország kormányát, melynek az ipar modernizációját ígérték. Ezzel hálálta meg Európa szerencsésebb és gazdagabb fele a magyaroknak azt a véráldozatát, mellyel megnyerték számára és az egész tőkés világnak a harmadik világháborút. Ez a rövid, vázlatos helyzetkép jól ábrázolja, hogy milyen szoros összefüggés van az ember és ember, valamint ember és természet kapcsolata közt. Ott pusztul a természeti környezet, ahol előtte megromlott ember és ember közt a méltányos kapcsolat, a szeretet.

*

 

Összefoglalhatjuk: A magyarság honfoglalás utáni példátlan gyors gazdasági megerősödését, létszámának felfutását a gazdag természeti környezet sokoldalú kihasználásának köszönheti, mely kis faluközösségekbe tömörült, családi gazdaságokban történt. Mind a falusi földközösségekben, mind a már rétegzett társadalmú államban gondosan kimunkált szokásrend biztosította minden tagnak egyenlő vagy méltányos jogait a javak élvezetében, a kölcsönös kapcsolatokban. Ezt a harmóniát sértette meg egy törpe kisebbség korlátlan önzése és kapzsisága, amelynek számára a nemzet, az egész érdeke már semmit sem jelentett. Ennek következménye volt a társadalom meghasonlása, a népesség drámai fogyása, a természeti táj pusztulása és a nemzet katonai veresége. A feudális anarchiával lehetővé vált pusztásodást és társadalmi következményeit visszafordítani nem lehetett, de úgy tűnik, enyhült egy ideig.

*

 

... „A honfoglalók utódai a magyar nemesek, a köznép az itt talált és fegyverrel meghódított népek fiaiból áll, akiket a rabszolgaságból később jobbágyságra emeltek.” (Ezt az alapelvet még a XIX. század közepén is tanították az iskolákban.) Ez a megosztó törvény és ebből eredeztethető közgondolkodás akadályozta meg a magyar társadalom egészséges fejlődését európai minták követésében, akadályozta meg többek közt a föld igazságosabb birtoklását az ezt szolgáló földbirtok-rendezések és földreformok során: 1767, 1848, 1920 és 1990-ben. Mivel minderről hallgatnak, vagy csak részlegesen számolnak be a történelemkönyvek, és legfőképpen a tankönyvek, ideje len ne már tiszte vizet önteni a pohárba. (Az 1896-ban megjelent Magyar Nemzet Története például még kitér a Dózsa vezette keresztes hadat ért támadásokra, és a fellázadásához vezető körülményekre, de ugyanabban az időben országosan használt történelem-tankönyvek már csak röviden azt írták: „A törökök elleni keresztes hadjárat indítása végett parasztok- s kalandorokból álló csapatok gyülekeztek... és Dózsa György vezérlete alatt egyesültek. De a keresztesek királyuknak kiáltották ki Dózsát, s az urakat (földbirtokosokat) támadták meg, raboltak, gyilkoltak...” (Szilágyi szerk. 1896, IV. k., 402–403,DÉLVIDÉKI 2002, 19, ANDRÁSFALVY 2010a, 5).

     A pusztásodás tehát az első nagyobb és történelmünket századokra meghatározó folyamata, egy hatalmon levő kisebbség kapzsiságának a tájképben is jelentkező első eredménye, mely végzetesen megosztotta nemzetünket

 

*

 

... , a földesurak voltak az ármentesítésekben leginkább érdekeltek. Egyrészt gabonatermő földek kialakításában, másrészt a gabona szállítására alkalmas vízi utak létesítésében. Krieger Sámuel tervezete szerint hatalmas, az egész Kárpát-medencét behálózó víziút-rendszer lényegét legjellemzőbben a Balaton rendezési terve mutatja. E tervezet szerint a Balaton hatalmas területe mind gabonatermő-földdé vált volna, csak egy keskeny hajózó csatorna maradt volna meg belőle, melyen a Tisza–Duna-csatornán, majd a Sión felvontatott gabonaszállító hajók elérték volna a Zalát, azon fel a Murát, s végül Grázott köthettek volna ki. A Fertő-tóra is hasonlót terveztek. A megépült Hanság-csatorna kiszárította a Hanság számos soproni, mosoni, győri jobbágyfalu sok ezer barmának téli legelőül szolgáló ártéri rétjeit, mely a herceg Esterházy család majorsági földje lett, mintegy százezer hold egy tagban. A „vízrendezések” és az 1767-es úrbéri törvény így függ össze szorosan, így együtt mondtak halálos ítéletet az életgazdag környezetet legjobban kihasználó, legműveltebb és legegészségesebb magyar parasztságra. Az Ormánság és az ugyancsak a töltésezés ellen fellépő, művelt és gazdag sárközi nép így lett az öngyilkos magyar egykézés jelképévé, máig.

     Az 1767-es úrbéri törvénnyel születik meg a magyar nagybirtok, Európa egyik legtorzabb földbirtokszerkezete, melyet csak az 1945-ös földreform számolt fel.

*

 

„A Tisza szabályozása 1846 óta folyik... E nagy munka közvetlen eredményeként több mint 200 négyzetmérföldet mentesített az elárasztástól. De úgy tetszik, egyoldalúan csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították, hanem rontották. Ezt csak későn látták be. Ismerték a víz átkát, de áldását csak a víz hiányából ismerték meg. Sok szántóföld a lecsapolást követően terméketlenné lett... a víz mind mélyebbre süllyedt a talajban, és a legtöbb helyen a kutakat több öllel kellett mélyíteni, hogy elég vizet találjanak...” (DITZ 1993, 26–27. Részletesebben lásd még MOLNÁR 2011).

*

 

... 2002-ben a szarvasi Tessedik Sámuel Főiskola környezetgazdálkodási tanszékének vezetője, Oláh János vállalkozott arra, hogy összemérje egy hektár szántóföldön termelt búza és ugyanakkora árterületen elérhető növényi vagy állati termék értékét az 1999. évi felvásárlási átlagárak alapján. Az ártéren elérhető jövedelem az azon hizlalt állatok esetében legalább kétszerese a szántóföldön termelt búza árának, az ott kialakított halastóval, a hal árával háromszoros, a dió, szilva és alma termelésével pedig a búza árának tízszeresét lehet elérni (OLÁH 2002a, 44). Emellett a szántóföld az egykori ártérben állandóan veszélyben van. A víz elöntheti, vagy éppen a vízhiány miatt kiszáradhat. Oláh János arra is felhívja a figyelmet egy másik cikkében, hogy a Tiszán árvíz, ill. magas vízszintnél több ezer tonna műtrágyaértékű tápanyag kerül a Fekete-tengerbe, amelynek nagyobb része régen a kiáradásokkal termékenyítette a Magyar Alföldet (OLÁH 2002b). Ennél meggyőzőbb bizonyítékot alig találhatunk arra, hogy ha egy törpe kisebbség kisajátítja a természeti környezetet, akkor nemcsak az emberi közösség az egyéntől a nemzetig kerül veszélyes állapotba, hanem a természeti környezet is súlyosan károsodik.

 

*

 

A XVIII. század közepén felerősödő székely kivándorlás kérdésével meglepően nem foglalkozik történetírásunk, sőt, mintha tudatosan elhallgatná, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy történelmi tudatunkból is hiányzik. Asztalos Miklós A történeti Erdély

     (1936) című művében ennyit olvashatunk: „A szabadságharc után az volt a helyzet, hogy a jobbágyok egykori jobbágy-
birtokaikat minden úrbéri szolgálat és tizedfizetés nélkül sajátjuk gyanánt birtokolták, s a földesurak minden kárpótlás nélkül vesztették el az úrbéri szolgáltatást és a tizedet is... Mivel a Székelyföldön alig volt jobbágybirtok, ennek a hatalmas földterületnek mintegy 80%-a az oláhok kezére jutott. Ezzel egyszerre oláh kézre jutott az ősi magyar birtokok legnagyobb része. Megindult egy erős oláh kisgazda-társadalom kialakulása s ezzel párhuzamosan a magyar közép- és nagybirtok széttöredezése.” Megdöbbenéssel olvasom újra és újra ezeket a sorokat. Elsősorban úgy érzem, hogy itt valami hiányzik, innen kitöröltek néhány mondatot. Hogy következhet abból, hogy „mivel a Székelyföldön alig volt jobbágybirtok, ennek a hatalmas földterületnek mintegy 80%-a az oláhok kezére jutott?” Ez így képtelenség (A SZTALOS 1936, 340–341). Az 1986-ban megjelent Erdély története említi a székely kérdést és az elvándorlást a XIX–XX. századforduló körül, és hozzáteszi, „az elvándorlás nemcsak az erdélyiek, hanem az egész egykorú ország lelkiismereti problémája is maradt, melynek megoldására az adott struktúrában nem álltak rendelkezésre elégséges eszközök” (SZÁSZ 1986, 1640). Szándékosságot gyanítok, miután véletlen észrevettem, hogy Mikszáth Kálmán egyik híres karcolatában, „A pénzügyminiszter reggelizik” címűben, mely bekerült napjainkban is használatos általános iskolás tankönyvekbe is, hiányzik egy mondat, mely a székelyek kivándorlásáról szól. Csak ez. Véletlen? Ennyire kell takargatnunk a nagybirtok, a nagyüzem bűneit? Remélem, tévedtem... (ANDRÁSFALVY 2004, 134–135).

... A nagybirtokot támogató politika Trianon után is pusztította a magyar nemzetet. Elsősorban azzal, hogy a szomszéd államok, Ausztria kivételével, azonnal földbirtokreformot hajtottak végre a Magyarországból a Trianoni Békediktátum után nekik juttatott területen. A mintegy 7 millió kh felosztott magyar nagybirtok földjéből nem annak volt cselédei és más, ott lakó magyarok részesültek, hanem a győztesek. Például a Jugoszláviának jutott Bácskában a dobrovoljacok, vagyis az első világháborúban a Monarchia ellen harcoló, belső szerbiai vitézek, a magyar határ mentén kapták meg kisbirtokaikat, számos új települést hozva létre az egykori földesúri majorok, puszták helyén eleven falat képezve Magyarországgal szemben. A Bácskában ezzel kerültek az eddig többséget alkotó magyarok kisebbségbe. A románok Erdélyben 1,6 millió kh magyar nagybirtokot osztottak fel. „Mi az agrárreformot Erdély visszarománosítására szántuk” – vallotta be Goga Octavián, román költő és politikus. Csehszlovákiában átlag 16 kh-as kisüzemeket hoztak létre a magyar nagybirtokok területén, magyarok csak elvétve kaptak földet. Mindenhol átvették a régi magyar földadórendszert, mert ennek segítségével a szétosztott magyar nagybirtok új cseh, szlovák, szerb, román kisgazdái ugyanazon csekély földadó-töredéket fizették, amelyet a régi nagybirtokos fizetett, ellenben az ottmaradt magyar kisgazda továbbra is a többet (HORVÁTH 2002, 126–130, MÁLNÁSI 1959, 152). Mind a szlovákokhoz került Felvidéken, mind a Jugoszláviába került déli végeken, mind Erdélyben több olyan kisebb magyar népcsoport is volt, ahol lényegében az 1767-es úrbéri rendezés következtében születéskorlátozásba kezdtek, s ez is hozzájárult az elszakított területek magyarságának gyors fogyásához napjainkig.

     Tudatosítanunk, az iskolai történelemoktatásban kellene tanítanunk azt, hogy a magyar népben és szellemi vezetőinek legjobbjaiban sohasem aludt ki egy igazságosabb földbirtok-megosztásba vetett remény.

 

*

 

Az igazságos földbirtokviszonyokért legjobbjaink: Prohászka, Kodály Zoltán, Mindszenty, a népi írók és a magyar egyházak ifjúsági szervezetei küzdöttek a két háború közt, mert ezt tartották a századok óta hiányzó műveltségbeli és érzelmi nemzeti egység megvalósítása feltételének. „Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él – (hanem) két külön világban s kultúrában. Nyugaton nincs nép, ahogy Keleten. Keleten pedig nincs igazi nemzet. E végzetben gazdagság is rejlik. Mint a föld mélyében letiport őserdőben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-atlantiszokban a prehisztória melege. Kultúrában: ez óriási tartalék s jövő. Keleten „van miből”, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban: ezek a lelki önkormányzatok megőriztek. Politikában azonban iszonyú boldogtalanság. E tétova műveltekből és kitagadott parasztokból álló félnemzetek” – így látja ezt Németh László 1940-ben. Kodály Zoltán ugyanezt a kérdést fogalmazta meg több ízben is: „A magyar kultúra örök harc a hagyomány (népi kultúra) és a nyugati (európai, iskolai) kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janusz arcunk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a nogáj–tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd s talán mindkettővel összekötő szárazföld? Feladatunk elég volna újabb ezer évre!... Hogy a nemzet lehajol a néphez, igyekszik megérteni és felemelni, nem pusztán irodalmi vagy zenei jelentőségű dolog. Életbevágó fontosságú és hosszan tartó történeti folyamat fordulópontja ez. A regeneráló folyamaté, mely lassan még akkor indult el a nemzetben, amikor a török háborúk után szinte végelgyengülésben, aléltan feküdt, mely még ma is tart. Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső feladatot. Olyan ideál ez, melyért a nyugati, nálunk sokkal egységesebb nemzetek is időnként újra meg újra küzdeni kénytelenek” (NÉMETH 1992, 1275, KODÁLY 1939, 4, 17, u.ö 1977, 13)

 

*

 

Ma, az Európai Unió elképzelésének megfelelően az ország földjét az olcsó, mezőgazdasági nyersanyag előállítására jelölték ki, és az erre legalkalmasabb gépesített nagybirtokok történelmünk során sohasem tapasztalt aránya csak a hasonló szerepre kijelölt volt gyarmatokon jött létre, miközben az Uniót alapító régebbi és gazdagabb, szerencsésebb sorsú tagállamok szigorúan védik családi gazdaságaikat.

    Választanunk kell, mire való a föld? Profitot, nyereséget hozó tőke vagy életet jelentő alap. A nagyüzem mintája a tökéletesen gépesített amerikai vállalkozó, aki a legkevesebb befektetéssel, a legkevesebb élőmunkával jut nagy jövedelemhez. Igaz, gazdasági számítások szerint 14 tonna olajból állít elő egy tonna marhahúst. A gépek jelentősen szennyezik a levegőt, a nehéz gépek tönkreteszik a talajszerkezetet, a műtrágyák és növényvédő szerek beláthatatlan egészségkárosodást okoznak, miközben a nagy táblák monokultúrái megnövelik a víz és szél talajerózióját, elsodródását. Szerves trágyázás alig történik, és a számítások szerint ma területegységenként csak egynegyedét tartja el annak a lakosságnak, mely ugyanazon a területén megélne családi gazdaságokban. Magyarország termékeny, de sérülékeny földjén egyedülálló minőség teremhet, ha visszatérünk a természettel való együttműködés évszázadok alatt kialakított módozataihoz, az ártéri gazdálkodás különféle formáihoz. Az árterületek vízmentesítése annak idején a nagybirtokosok gabonatermelésének érdekében történt. Okos, hagyományos módszerekkel ötszörös vagy akár tízszeres értéket lehetne termelni a visszaállított ártérben a sokoldalúan gazdálkodó családi kisüzemekkel. A régebbi, felszámolt vízgazdálkodás megőrizne évenként több ezer tonna műtrágyaértékű humuszt is, amely most a Fekete-tengerben vész el. De legfőképpen a családi gazdaság megőrizné az ország életgazdagságát (biodiverzitását) és magyar nemzet életét is.

     A történelmi példák figyelmeztetnek. A döntéshozók kezében van a nemzet jövője. Mintegy 500 év után végre nemzetté válunk, vagy aláírják népünk és földünk halálos ítéletét azáltal, hogy elfogadjuk a nekünk szánt cselédszerepet, a nagybirtokot a családi gazdaságokkal szemben.