A Szilaj Csikó munkatársának szerkesztőségi levele

Véleményem szerint 1848. március 15-én és az utána következő napokban csoda történt. Csoda, mely már, azt hiszem, soha nem fog megismétlődni. Mert akkor a nemzet élére olyan nagy egyéniségek álltak, akik tényleg a magyarság, Magyarország érdekét tekintették elsőrendű célnak, és tovább láttak saját zsebüknél. Abban a politikában is volt megosztottság. Mindenki jól tudja, hogy Széchenyi és Kossuth ki nem állhatták egymást, más-más nézeteket vallottak, mégis, a szükség órájában képesek voltak egymásnak kezet nyújtani és a Batthyányi Lajos vezette kormányba beülni. Mi lett volna, ha ez a két óriás külön-külön utakra vitte volna saját híveit? Ha csak a saját és baráti körük zsebének állami pénzekkel történő jó nagy kitömködése érdekelte volna őket? Képzeljük el, mivé lett volna a forradalom, ha a Nemzeti Múzeum előtt a fontolva haladók és a radikális változást követelők nem egységesen lépnek fel a nemzet érdekében, hanem egymásnak esnek, és jól összeverekednek, mint ma történt ugyanott? Lenne mit ünnepelnünk? Nem lenne, de lehet, hogy ezt a levelet is németül írnám, ha írnám egyáltalán.

Sajnos, a nemzeti ünnep áldozatul esett kicsinyes politikusaink kicsinyes hatalmi törekvéseinek, mely mögött a nem is kicsiny állami pénzek állnak. Sajnos, ma nagyon hiányoznak a 167 évvel ezelőtt élt önfeláldozó, hazájuk sorsát szívükön viselő politikusok, vezetők. Hiányzik az a közel huszonhatezer férfi, akik honvédként az életüket adták a hazáért. No, nem Kossuthért vagy Batthyányiért, hanem Magyarországért! Akkor a magyar tényleg nemzet volt, amely a kor egyik legerősebb hatalmával sikerrel küzdött. Ma csak a Zembereket látom, akik politikai nézetük szerint fröcsögve, ordibálva egymásnak esnek, ahelyett, hogy emlékeznének.

Ezért vagyok szomorú. Mert ellopták az ünnepünket (is).

Zsolt

A mellékelt kép az esztergomi 1848-as honvéd-temetőben készült, ahol a nagysallói, kéméndi, budai harcokban megsebesült és az itteni kórházban ápolt és elhunyt honvédek nyugszanak, de itt talált örök nyugalomra 150 császári katona is, akiket szintén itt ápoltak.

Kedves Ménes!

Ritkán írok nektek, de most billentyűzetet kellet ragadnom, mert nem állhatom meg szó nélkül, ami manapság történik. Levelem azzal kezdem, hogy nagyon szomorú vagyok. No, nem azért, mert vasárnap nem lehet teszkóba menni. Oda eddig sem jártam, a boltok meg 25 évvel ezelőtt sem voltak nyitva vasárnap, és mégis túléltük ezt a tragédiát. Tragédiának állítják be egyesek és a mögöttük állók. Szomorú a mai napon azért vagyok, mert a nemzettől elvették az ünnepét. Ránézek a naptárra, abban az áll: "március 15. Nemzeti ünnep". A városi ünnepségről hazatérve ránéztem az internetes híradásokra. No, ez szól mindenről, csak a nemzeti ünnepről nem. A Múzeumkertben kiabálnak, verekszenek. Egyik élteti Orbánt, másik pfujozza. Pártok külön ünnepségeket rendeznek külön helyszíneken. Pártvezetők 1848 ürügyén a napi politikájukat népszerűsítik kisebb-nagyobb létszámú híveiknek, mintha azok eddig még nem hallották volna "kedvencük" aktuális retorikáját. Politikusaink üzengetnek egymásnak a szónoki emelvényekről, a hívek tapsa kíséretében. Az ünnep leginkább a mai magyar politikai csatározásokról szól, és nem arról, amiről szólni kellene.