I.

A himnuszunkról

 

Az alábbiakat szülővárosomban, Dabas város ünnepségén mondhattam el, a Magyar Kultúra Napján, a Himnusz születésének 190. évfordulóján. Kölcsey 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz szövegét csekei magányában. A Himnusz  eredeti kézirata alatt nem Szatmárcseke áll, hanem így: Cseke.

 

187 éve, 1823. január 22.-én írta le Kölcsey Ferenc Himnuszunk szövegét szatmárcsekei magányában. Erkel Ferenc jó húsz esztendővel később zenésítette meg.

     Gyönyörű költői mű e 64 sor.

     A tudós irodalomtörténészek azonban nem túl gyakran emlegetik, hogy valójában miért is más ez, mint sok európai ország himnusza.

     Mindjárt válaszolok rá – három példával is:

     A németek például a Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt kezdetű szöveget ma már nem éneklik. A második világháború után – mondjuk így – a győztes Európa tiltakozott e megfogalmazás ellen, mert e szöveg ugyebár annyit jelent, hogy Németország mindenek feletti, mindenek felett áll – az egész világon. Megmaradt Haydn gyönyörű zenéje, és ma az eredeti himnusz-vers harmadik szakaszát éneklik a németek. Bármily hihetetlen is, de csak 1991 óta.

     A Szovjetunió himnusza a soha nem létező szabadságot az emberiség legnagyobb pusztítóit, Lenint és Sztálin éltette évtizedeken át. A mostani Oroszországnak – mondjuk így, a jogutódnak – csupán 17 esztendős a himnusza.

     A franciáké, az úgynevezett La Marseillaise – a vérben álló harcról szól és fegyverbe hív.

E rövidke európai példákat csak azért hoztam ide, hogy lássuk a legfontosabbat. Azt ugyanis, hogy a mi Himnuszunk nem éltet királyt, uralkodót, nem himnusza még a honszerző Árpádnak sem, az országépítő IV. Bélának úgyszintén nem, de még a diadalt diadalra halmozó Mátyást sem dicsőíti. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép IMÁDSÁGA a mi megtartó Istenünkhöz. Az irodalom tudós művelői tehát gyakran felejtik el így emlegetni e csodálatos 64 sort. Tehát hogy ez egy KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG: Isten, áldd meg a magyart!

     Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel. Nem minden időszakban, nem mindig azonos belső erővel, hiszen pl. az elmúlt század diktatúrái (1919-re gondolok és az 55 évig tartó magyar bolsevizmusra ) tűzzel-vassal irtottak mindent, ami nem a parancsszó ideológiája szerint született. De mondom: voltak a nép ajkán őrzött énekek, pl. a Boldogasszony Anyánk, a Csíksomlyói Szűz Mária (A székelyek régi nemzeti imádsága), később a Székely Himnusz  (ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk ), a reformátusok 90-ik zsoltára: „Te benned bíztuk eleitől fogva”, vagy az evangélikusok „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű Luther éneke.

     Tehát mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink, elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt.

     Ilyen Himnuszt tehát egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba csendjében. A Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratban csak egy-egy parányi javítás látható, tehát szinte ömlött a tolla alól e felséges 64 sor.

Sajnos mindmáig nem védi az Alkotmány nemzeti imádságunkat, pedig rátört a sorokra maga Rákosi is az 5o-es évek elején, mondván: az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön. Alattomos terve céljából magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott az élet és halál diktátorának. Ezt mondta: „Jó a régi”. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor ő már Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és művelődés világszerte megkérdőjelezhetetlen tekintélye.

     Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: „Meg van az már írva”.

     Magyarországot – viharos, ám gyönyörű történelmével, máig példát adó kultúrájával, évszázadok óta a mai napig csodált művészetével – a jövő magyar generációjának kell átadnunk.

     Mert Magyarországot, a mi Hazánkat, csupán megőrzésre kaptuk elődeinktől.

     Magyarországot tehát meg kell menteni!

     Kölcsey szavaival kérjük ezt, Himnuszunk utolsó versszakával:

 

Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának,

Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A múltat s jövendőt.

 

 

 

 

 

II.

A zászlónkról

 

 

Mivel jóval több, mint 10 éve az október 23-i Corvin-közi ünnepségek – mondjuk így – levezető moderátora vagyok, az alábbiakat) tavaly, 2016-ban (mint az '56-os forradalom és szabadságharc 60-ik évfordulójára nagyon is illőt) ott mondtam el.

 

A  ZÁSZLÓ

 

- nem csupán egy kelme a rúdon

- nem dísz,

- a zászló iránymutató: szellem és tartás,

- zászlóra tűzni valamit a legnemesebb emberi vagy nemzeti cél,

- a zászló nem divatcikk,

- a zászlónak nincs fonákja, nem kell tehát forgatni, a színét keresni. a piros-fehér-zöld mindenkinek ugyanazt az arcát mutatja. Akinek nem tetsző, annak más színűt és hozzá más országot kell keresni.

- A zászló nem a rövidtávúság szimbóluma,

- a zászlót tartani kell ünneptelen, nyomorúságos időkben is, amikor sűrűsödnek az árnyékok, amikor félelem és idegesség szaladgál az utcákon.  Meg tankok. 1956 kitépett közepű zászlója az egész magyarságnak – és Európa számára mementóul – immár örök szimbólum marad. A piros az erőé, a fehér a hűségé, a zöld a reménység színe.

- Ha minden jött-ment szelek lobogtatni akarják, könnyen elvész a zászló. S ha elvész a zászló – elvész a csapat. S nyomában a becsület, a haza.

- A zászló nélküli vár a harcokban sohasem vár, legfeljebb egy kőtömeg.

- Ha zászló sincs – ország sincs. A hazai bolsevizmus évtizedei alatt majdnem idáig jutottunk.

- Ha a zászló elvész – ez a legnagyobb vereség. A nemzetek történelmének csatái a tanúk, hogy ha a győztes még el is ásatja azt a vesztessel, az a legnagyobb gyalázat, mi egy nemzetet érhet. Elásni azt, aminek lobognia kellene.

 

     A cégzászlóktól hemzsegő mai Magyarországon ezek fölé emelni a piros-fehér-zöldet nem jog, hanem – kötelesség.

     Adyval szólva: „... föl,föl, föl a magasba!”

     Mert ahogy Arany János írta 1848-ban: „...ha minket elfú az idők zivatarja, nem lesz az istennek soha több magyarja.”