Tóth Zoltán József

A szóban forgó halálhír utóélete számomra ezzel a kérdéssel kezdődik: mit jelent nekem az ötvenévesen eltávozott Dr. Tóth Zoltán József?  Egy segélykérő felhívás ekképp minősíti: alkotmányjogász, jogtörténész, politológus, a Szent Korona-tan kutatója, a magyarság és a kereszténység elkötelezett apostola, négygyermekes édesapa.

 

A holtakból már nem lesz véradó, de az élők életükbe léptethetik a csodát: a jelentés vérét ömlesztik a holtakba. A közös vérkör-feltámasztotta szellem szóra bírható, mert nem pusztán vigasztaló szófordulat a „feltámadás”.

     Mielőtt azonban megkezdjük a ’vérátömlesztést’, fogadjuk meg a középkor útmutató – azóta sem avult – keresztényének, Kempis Tamásnak (1380-1471) az egészségügyi tanácsát. Azt sem akárhogy, hanem Pázmány Péter múltból visszhangzó nyelvén. 

     Az idézett tanács valósággal elnémít. Azért születnek a drámák, a többkötetes könyvek, hogy szerzőjük ne a neki tetsző módon ítélkezzen, hanem azt mondja, amit ábrázolni tud, és közönsége ítéletére bízza, mennyire hihető. – De én mit tudjak ábrázolni tátongó tájékozatlanságom mellett néhány szöveg-bekezdéssel?

     Keresek valami személyeset, bármily szegényes és egyoldalú is a személyes viszony emlékezete Tóth Zoltán Józseffel. Hiszen már életében is csak a szellemével tartottam kapcsolatot, mert létezett egy közös jelentéskör – nemzetünk megmaradásának jelentésköre –  amelyik őt is áthatotta. Az most is él, nem halt vele együtt.

 

     A legszemélyesebb, amit mondhatok róla: életkorából következőn az én fiam is lehetett volna ez a fiatalember. Az apaság átélése még az idegeneket elválasztó érzelmi zsilipeket is összenyitja.

     De mielőtt elsodorna az érzelmi áradás, túl kell emelkednem rajta. Eközben saját korlátoltságomba ütközöm, aki nem voltam tudóstársa, se munkatársa, se barátja, csupán rokonszenvezője. Nem is sikerül nagyobb és tárgyilagosabb távolságba kerülnöm tőle, mint amennyit az apa és fiú érzelmi viszonyának nemzedéki viszonnyá tágítása engedélyez. Azt hiszem, ez az a minőség, amelynek elfogadására felhatalmazásom lehet: a letűnő és feltűnő nemzedék közösségi, és a közösséget levedlő társadalmi találkozására. Egyik felől a tapintható közvetlenség, másik felől a tapintást elhárító, racionális közvetettség. E minőségemben tisztán kivehető közös jelenség-voltunk mint átmenetiség.

 

     Látszhat akár oly titokzatosnak a következő nemzedék, mint a magába mélyedő égbolt, akkor is az előzmények földjén állók tolták ezt az eget maguk fölé.

     Ha ezen az égen más észjárás szerint változik az időjárás, mint az egykorin, akkor sem tagadhatják le szülői tettességüket, akik a félmúlt földjéről már elmozdíthatatlanok.

           

     Nem nekem, hanem nemzedékemnek volt tanítványa ’ez a fiatalember’, aki ugyanúgy csak kortársa nemzedékének, ahogy az enyémnek utókortársa és nem rokona.

     Amit tőle, fölém emelkedett utókortársamtól kaphattam, úgy szolgált nekem, mint a napsütés, vagy az eső. Valamelyest láttam, hallottam, olvastam, magamba szívtam. Visszaadhatatlan a tőle átvétel közben hozzám hasonult tárgy; meg sem kísérlem az előadhatatlan előadását. Azt jelentette nekem, mint bárkinek a saját természeti környezete, amelyben letagadhatatlanul nyüzsögnek az ő tulajdonságai is.

 

*

 

Közös természetünkről jut eszembe, az elmúlt év májusából, találkozásunk sutasága.

Én legalább tizenöt éve „ismertem” őt, de ő engemet nem. Csupán láthatott felbukkanni a közelében barátai – közös barátaink – között, vagy valamelyik előadása hátterében. Annyira tarthatott ismerősének, mint aki néha ugyanabban a boltban látja a másikat.

     Akkor, tavaly tavasszal, a Szent István Könyvhéten a pesti Ferenciek terén árulta szerzőtársaival együtt a Hungaria Archiregnum című tanulmánykötetet. – Súlyos cím. Magyarul talán kimondhatatlan is, mert nem találkoztam vele. Sejtem a jelentését, ahogy a megfoghatatlan Isten közelét egy katedrálisban. Aki kezébe veszi a könyvet, érzi, hogy nem a saját tömege, hanem egy misztérium gravitációja húzza az Anyaföld felé; a termékenység titkos ígérete akar beteljesülni.

     A könyvnek könyvárusokként való alkotói gyámolítását szelíd, profán esemény követte a közeli extra borkóstolóban: közös áldomás a könyvre és annak nemzeti missziójára. Mecénási nagylelkűség volt a jámbor rítus fedezője. S mint a könyvsátor bolygója körül keringő baráti holdat, engem is meghívott a vendéglátó. De erről mit sem tudott Tóth Zoltán József. A helyiségbe lépve udvariasan utamat állta, felvilágosítva, hogy zártkörű a rendezvény. Én pedig a meglepetéstől nem találtam a kellő magyarázatot.

 

*

 

A fönti, jelképesnek tetsző epizóddal – mából nézve –, semmit sem veszítettem, ellenkezőleg, ajándékba kaptam a lehetséges közéleti tényállás szimbólumát: így üti el egymás megérintésétől a vak valóság azokat is, akik – karnyújtásnyi távolságra sem –, közelítik meg másikukat. 

 

     Később, ahogy korábban is, az információs technológia járt elöl kárpótlás nyújtásában.

     Korábban értesültem ennek a „fiam lehetne fiatalembernek” az államigazgatásban tett kudarcos kalandjáról, videón láthattam, hallhattam a feldolgozás erőfeszítéseit.

     Számomra szemmel láthatón, füllel hallhatón az Isteni Színjáték dantei hősének szerepsorsát húzta ki a politikai kártyacsomagból. „Az emberélet útjának felén…”, vagy kicsit túl azon, nagy sötétlő erdőbe ért, mert a bújócskát játszó igazságot „nem lelheté”. Az fel-felkuncog időnként, s ilyenkor, a meg-megtorpant előadása tovább lendítő légvételhez jut. 

     Útkereső, tétova fogalmazása, álltó helyben hintázása, s ahogy egyik lábáról a másikra billeg, egész nemzedékének árnyképe lehetne, amelyiket éppen megcélozta a lábait taktikusan váltogató korszellem. De az ő lábváltásai nem „taktikaiak”. Bármi is legyen utóbbi előadásainak címe, lényegükbe az ilyen mondanivalók fészkelik magukat: Vihar előtt – válaszúton, Végkifejlet előtt, végveszélyben, Bajban a világ.

 

     Utólag láthattam felvételről a Hungaria Archiregnum könyvbemutatóján, a Két Holló könyvesboltban. Nyitotta és zárta négy szerzőtársa ’profil-beszédét’. Csak néha állította meg a pillanatnyi habozás. A megkönnyebbülés, az el-elpiruló büszkeség lelki futószőnyegén ért a könyv eszméjének beteljesüléséhez. Ünnepe volt az alkalom: álmodó-, tervező-, szervező-, lelkesítő munkájának koronája. Álló csillagoknak nevezte a könyv szerzőit a nemzeti megmaradás egén mint az ő mesteri segítőit. – Kétségtelen, mindegyikük az előző nemzedékből való szellemi fivér, aki egyenként 20 percnyi szót kapott.

     „Tóth Zoli”, amiről beszélt, azon átnyomakodtak a sejtelmes gondok, mint egy domborzat hullámai. – A kezdetekhez képest nem átlátszóbb, hanem sűrűbb lett a levegő, állította. Minél közelebb kerül az ember az isteni igazsághoz, egyre több lesz a nehezék.

     Végül hitvallón foglalt állást keresztényi elkötelezettsége mellett. Kifejtette a további küzdelem lényegét:„Ha Istent ismerjük, akkor jobban elmélyülünk a szeretetben. A szeretetből kapunk egy bölcsességet. A szeretet és bölcsesség hatalmas bátorságot ad. Enélkül nem lehet megtenni, ami a feladatunk… meg kell ismernünk az igazságot, az igazság pedig nincs szeretet nélkül működtethető állapotban. A szeretet az áldozat értelmét is magában foglalja, mint Jézus Krisztusé… Keresztényként ezt az utat követjük. Elsősorban családi és baráti közegünkben próbálunk méltóvá lenni ehhez az eszmeiséghez, de ha ezt fölemeljük közösségi szintre, akkor megtaláljuk a Szent Koronát hordozó közösség értékelveit. Tulajdonképpen magunk hozzuk létre a Szent Korona közösségét. Ezáltal nyomást gyakorlunk a jog alkalmazóira és értelmezőire, ahogy az elmúlt 20-25 évben. A küzdelem nem állt meg, csak egy állomáshoz ért, ahogy az ország, és a globalizált világ. Fordulóponton vagyunk. Kevésbé vagyok optimista, mint más szerzők. Optimizmusom nem a politikai realitások globális viszonyában rejlik, hanem a Gondviselés kegyelmében. Aki a Szent Korona eszmeiségével foglalkozik, az az üdvtörténetbe helyezi a magyar történelmet. Az üdvtörténet, keresztény szemmel, Jézushoz kötődik, ott pedig már egyszer győzött az igazság. Ezt a győzelmet szeretet és kötelességteljesítés útján napról-napra megharcoljuk, alázattal próbálva azt, másokkal a szeretet által összekötve a közös munkában. Közös munka nem csak a könyv, a film, elsődlegesen a család, a baráti közeg, a munkatársi közeg. Ha ott nem vagyunk jó magyarok és keresztények, akkor az egész – DUMA. Valamit akarunk, de nem tudjuk, mit akarunk… könyv, film… mi is bölcsebbek leszünk… százezrek is, akik nélkül mi sem lennénk… akkor megmaradunk… Ez nem csak az üdvtörténet csodája, hanem, ahogy Kocsis István mondja, a magyar történelem csodája. ”  

     A „csoda” szó maradt meg bennem leghatározottabban 15-20 évvel ezelőtt hallott előadásából is. Különös kontrasztba került Zétényi Zsolt előtte hangzott „profilbeszédével”.

Röviden úgy jellemezhetem a kétféleséget, hogy az jog-hangsúlyos volt, emez pedig csoda-hangsúlyos.

 

­*

 

Hagyom a gondolataimat kicsit kalandozni.

     Szerintem, a jogot az egyén és a társadalom közti szabatos párbeszéd formájának tarthatjuk, a csodatevést pedig Isten módszerének, mert hisz’ Isten a semmiből teremt, és az csoda. Amit teremtett, abba a saját személyét lehelte. Ahol pedig fölismerik Isten személyes jelenlétét, ott csoda készül kipattanni. Az üdvtörténet felfogható az emberrel megeső csoda történetének. Hiszen a Sátán stratégiája éppen Istenével ellentétes, mert célja a semmivé tevés.  –  Most látom, hogy a ’fiam lehetne Tóth Zoli’ egész életében a Sátánnal állt küldetéses kézitusában. Megszorongatott ős-ellenfele, végül, szabályszegő módszert alkalmazott vele szemben, hogy ne dőlhessen el küzdelmük: kirántotta lába alól a Földet. 

 

     A Hungária Archiregnum könyvbemutatója alkalmi fellélegzés a küldetés teljesítésében.

A fellélegzést néhány hónappal követte édesapja halála, ami végletekig fokozta elszántságát, hogy nem adja meg magát a Sátánnak. Ugyanolyan erkölcsi győzelem-halmozó halált kívánt magának apja hamvai fölött, amilyent ő és nagyapja kivívott.

     Az elődeivel való teljes azonosulás: a „fönti hívószó” meghallása – most már minden bizonnyal.

 

*

 

A halálát követő napon, 2018. január 29-én, az Álmos Televízió műsorvezetője, Kubínyi Tamás, közzé tette Dr. Tóth Zoltán József „utolsó üzenetét”, amelyet a halála tett utolsóvá. Sok megmagyarázhatatlan dolog történt az elmúlt év alatt, mondotta Kubinyi. Egy hangfelütésnyi „ha?” is szorult a beszámolóba: „Ha természetes halált halt Zoli?” A barátoknak írt levél-üzenet evilági nyelven panaszolja el, hogyan próbálja egész eddigi életművét kicsavarni kezéből a „Sátán”.

 

     Szükségtelen a Google-on eredetiben is megtalálható Tv-híradást megismételnem, mind­össze azt az értesülést emelem ki belőle, hogy az esztergomi érsek volt Tóth Zoltán József gyóntatója.

     A mindent semmivé tenni akaró, botrány-bűzű Sátán a gyóntatószék körül is ólálkodott?

 

*

 

A nagytudományú Erdő Péter bíboros fordította latinból magyarra vagy húsz éve Nicolaus Cusanus (1401-1464) De docta inorantia-ját (A tudós tudatlanságról), a máig mutató, rövid filozófiai remekművet. A maga korában kilépett a terméketlennek ígérkező skolasztikus főáramlatból, és szinte matematikai logikával fölvértezve írt a természet, az ember és Isten megismeréséről. Mikor a könyvet barátaimmal megbeszéltük, a belőle kiáramló megismerő erő engem versre ihletett. Azt értettem meg belőle, hogy a Teremtés nem bűvészmutatvány, hanem katarzist kikövetelő esemény, az is előfordulhat, hogy az ember az életbe hal bele. De, aki a Sátán martalékává lesz, az halálnak halálával hal, vagyis a halálba hal.

     Az egyik anyja ölébe temeti vissza az arcát, másik a semmibe.

 

 

        Mondóka

  Nicolaus Cusanus szellemében

 

       (Teremtőnk természetéről)

 

 

Mikor Teremtőm alszik

én akkor vagyok ébren.

Mit napvilágnál látok

azt Ő álmodja éppen.

 

De nem látok én semmit

ha megszólal, hogy „íme!”

mert elhessenti álmát

és tesz-vesz színről-színre.

 

„A cselekedendő dolgoknak eszes rendelésérűl

 

Nem kell sem minden szónak, sem minden indulatnak hinni; hanem okosan, tapogatva és hosszú várakozással, Isten szerént kell minden dolgot megfontolni. Jaj s gyakran hamarébb mondunk és hiszünk gonoszat egyebekrűl, hogysem jót; oly gyarlók vagyunk. De a tekéletes emberek nem könnyen hisznek minden csacsogásnak; mert tudják, hogy az emberi gyarlóság hajlandó a gonoszra, és könnyen botlik beszédében.

 

Nagy bölcsesség az, hogy cselekedetünkben ne habahurjálkodjunk és vakmerőül a mi magunk tetszéséhez ne ragaszkodjunk.”

Magyar idő

Egy halálhír utóélete

Feltöltve: 2018. febr. 18., do

BOKOR LEVENTE