„Gyere, gyere, Sorin, kerülj beljebb!” – tessékeltem szíves szóval a szomszédomat. – „Mivel kínáljalak? Valami töménnyel, egy snapsszal? Van kisüsti, háziszőttes körtepálinkám.” „Na, egészségünkre!” Koccintsunk az ünnepre, Hristos a inviat! Krisztus feltámadott!”

A nyolcvankilences események után megtelt a szívünk reménnyel. A szabadság reményével. A remény rügyeit azonban hamar lefagyasztotta a gyűlölet szele. Ennek első jele egy máramarosi pópa magyarellenes beszéde volt, mely a televízió jóvoltából országos hírverést kapott. A frissen megválasztott államelnök nem intette le, sőt megtoldta reményeink újabb arculcsapásával, kijelentve, hogy magyar anyanyelvünk használatának igénye szeperatizmus. Lavinaként áradt szét országszerte a központilag gerjesztett gyűlölet. Napirenden voltak felnagyított híradások fiatalok verekedéséről, minden vita nemzetiségi színt kapott, végül eljött a marosvásárhelyi pogrom véres márciusa. Barátok váltak ellenségé, szerelmek, házasságok váltak a hirtelen napfényre került nemzeti ellentétek áldozataivá. A mostani határok megállapításánál – 1945-ben – Romániában ötmillió magyar élt, ma ennek az ötöde, azaz alig több mint egymillió.

Történetem ehhez az időszakhoz kötődik, meg a Húsvéthoz, amiből nekünk kettő volt. Nálunk kétszer szenvedett Jézus Krisztus kereszthalált. Egyszer magyarul, s egyszer románul.

A konyha asztalnál ültünk szomszédommal, Dascalescu Sorinnal. Húsvét vasárnapja volt éppen – a román Húsvété. Feleségem áthívta hozzánk, ne kuksoljon otthon egyedül. Felesége, Elena hazament Balázsfalvára. Egy éve halt meg az édesanyja, s most tartották az éves gyászmisét az immár szabad görög katolikus templomban. A nyolcvankilences forradalom után a görög katolikus egyház visszakapta az őt megillető jogait és a templomait. Hiszen negyven éven keresztül tiltott vallássá nyilvánították, papjait vagy az ortodox egyházhoz kényszerítették, vagy bebörtönözték. Most a szertartást a görög katolikus liturgia szerint tartották, aminek külön örvendett Elena. A temetésen, egy évvel ezelőtt magam is részt vettem, s emlékszem szavaira, hogy figyeljem meg, a pópa hogyan beszél, mert bár átállt kényszerből az ortodox egyházhoz, szóhasználata, fordulatai a régiek. Most alakoskodás nélkül prédikálhat a „kis öreg”, ahogy Elena becézte.

Így hát Sorin itt ül nálunk, koccintunk az ünnepre: „Krisztus feltámadott”. A mi Húsvétunk egy héttel ezelőtt volt. Azt is közösen ünnepeltük – jó szomszédok között ez így természetes. Közöttünk legalábbis. Igazi jó szomszédok voltunk. Együtt ültük meg egymás ünnepeit, a névnapokat, Karácsonyt, Húsvétot, meg a hivatalosakat. Családjaink hölgy tagjainak mindkét Húsvétkor kijárt az öntözés és persze a piros tojást is megkapták az öntözők.

Testvérek sem élhettek egymáshoz közelebb, mint mi a szomszédjainkkal. Hol Elena jött át kérni egy csupor tejet, hol a feleségem kérte el a tepsit. A vargabéles receptje a füzetben úgy kezdődött, hogy „kérd el Elenától a nagy tepsit”. Ha valamelyikünk elutazott hosszabb időre, a lakáskulcsot a másiknál hagyta. „Néha nézd meg a gáz-víz-villanyt, nincs-e valami baj!” – bíztuk egymásra a házat. Vagy „Öntözd meg a hetente a virágokat.” Egyik nyáron Sorin rokonai jöttek hozzájuk Bukarestből, mikor mi éppen a tengerparton nyaraltunk. Mikor elmentünk, mondtuk, nyugodtan használják a lakást, aludjanak a vendégek nálunk. A bukarestiek alig akarták elhinni, hogy létezhet ilyen bizalom. Máskor Sorin kísért el a fővárosba, mikor hivatalos ügyben dogom akadt ott, és segített a hivatalok útvesztőiben eligazodnom.

Mondom, itt ül, beszélgettünk mindenféle fontos és kevésbé fontos dologról, feleségem pedig készíti az ünnepi ebédet. Tárkonyos bárány ragulevest, töltött bárányt – ahogy ilyenkor illik. Meg is köszönte illedelmesen, hiszen udvarias tanult ember, nem csak a neve*, hanem valóságosan is tanító – igazgató tanító az elemi iskolában. Elena is fontos beosztásban dolgozott, mint gazdasági alelnök a helyi néptanácsnál. Az államhatalom hűséges kiszolgálója volt, s ezért vallásos buzgalma furcsának tűnt. Még évekkel ezelőtt történt, hogy közös ismerősünkkel együtt mentem be hozzá, mikor a vendég meglátva a falon levő szentképeket felkiáltott: „én is katolikus vagyok!” Elena nem válaszolt csak elmosolyodott és kezdett egy kis édességet kínálni. Ilyen egy hithű kommunista? – kérdeztem magamtól nagyon halkan.

A finom ebéd után jöhet egy korty rizling és újabb ünnepi köszöntések. A csendes beszélgetések hangulata áradt az asztal körül. Sorin egyszer csak többek között azt mondja, hogy „reggel mindkettőnknek befizettem a Vatra tagdíját…”

„Mit csináltál, Sorin?” – hördültünk fel megdöbbenve. Döbbenetünkön nincs miért csodálkozni, mert a Vatra egy szélsőséges, gyűlölködésre épülő, magyarellenes párt. „Izé, hát befizettem a tagsági díjat.” – dadogta meglepődve az indulatunkon. „Beléptél a Vatraba? Pont a Vatraba, mikor van annyi más újonnan alakult párt?”

„Jött a tegnap reggel Tudor és mondta, hogy minden románnak ott a helye.”

„Értem.” – mondta csöndesen a feleségem és sírva bement a szobába. Én is csendben maradtam, csak néztem ki az ablakon szótlanul. Sorin egy idő után, látva szavai hatását, valamit motyogva korai kelésről, fáradtságról hazament.

„Ehhez mit szólsz?” – kérdezte a feleségem, miután Sorin elment. – „Beállt a Vatraba! A Vatra Romaneascaba! Ellenünk. Elfelejtette, hogy mi védtük meg a lincseléstől, mikor jött a felhergelt tömeg számon kérni párt- és kormány-hű tetteiket? Elfelejtette a közösen töltött, közösem átélt éveket?” Nem volt erre mit mondjak. „Alig tudom elhinni!” „Tudod te, mit jelent ez?” „Tudom! Ha a Vatra azt mondja, öld meg bozgor szomszédodat, hát megteszi!”

Egész éjjel csak forgolódtam az ágyban, nem jött álom a szememre, tele voltam aggodalommal a családomért, a jövőnkért, az életünkért. Reggelre kelve megjött a szomszédasszony is, de nem mentünk át hozzá köszönteni, mint ahogy eddig szokásunk volt. Ő jött át hozzánk, s kérdezte, haragszunk-e rá valamiért, hogy kerüljük.

„Beléptél ugye a Vatraba?” – állt elé a feleségem – „Én a házad küszöbét többé át nem lépem!” „Hát, ha ez a baj, kilépek én ebben a minutumban!” „Nem kell kilépned, nem, nem! Neked ott a helyed, megmondta Tudor. S ha neked ott a helyed, nekem is az enyéim közt!”

Szomorúan telt a nap, gyászoltuk az elveszített barátságot, a veszített bizalmat, testvéri szeretetet. Este, mikor elcsendesedett a ház, de a bennünk dúló vihar nem, azt mondja nekem halkan a feleségem, hogy menjek és keressek Magyarországon egy helyet – akár milyen kicsit is –, ahol befogadnak.

Találtam… Elfogadtak… Befogadtak… S amikor az első hivatalban, ügyeink intézésére bementünk, a tisztviselő kedvesen, türelmesen szólott magyarul – kibuggyant a könnyem.

-----------------------------------------------

* dascăl (román) = tanitó (kántortanító)