A minőség szaknyelve − a szaknyelv minősége

 

A Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ), az SZVT Kutatási és Fejlesztési Központ valamint az EOQ (Európai Minőségügyi Szervezet) Magyar Nemzeti Bizottsága a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2011. november 16-án Budapesten országos konferenciát tartott a fenti címmel. A meghívó szövegében többek közt ez állt: „A konferencia rendezői és előadói bizonyosak abban, hogy az anyanyelvi műveltség az általános, egyetemes műveltség kiszakíthatatlan része… Célunk, hogy beszédünk és írásunk magyar legyen… Törekedjünk arra, hogy az idegen szavak és kifejezések helyett a megfelelő magyar szóval fejezzük ki magunkat…  Tekintettel arra, hogy az egyes szakterületek ismeretei egyre gyorsabban kerülnek át a köznyelvbe…, a közérthető, szabatos fogalmak és fogalmazás elterjesztését szorgalmazzuk a szaknyelvekben is.”  

   Hogy ez milyen nehéz vállalás, arra bizonyíték, hogy ezen elkötelezett emberek közül is néhánynak a beszédében nem kevés fölösleges idegen szó fordult elő. Kiss József mérnök szerint csak hosszas tanulás, gyakorlás révén tudunk rászokni, hogy megtaláljuk a helyes magyar kifejezést, és ne az állandóan hallott, több jelentésben használt idegen szavak jussanak először eszünkbe. 

   Reményi Tibor előadása közben kimaradt az áram, de ő nem zavartatta magát, folytatta a sötétben az alábbiakban olvasható helyzetelemzését és magvas gondolatait.

Buvári Márta   

 

Anyanyelvünk  általános állapota 

 

A technika fejlődése, különösen is a számítógépek használata és a műsorszolgáltató rendszerek kiépülése nem tett jót anyanyelvünknek. Az egysíkú gondolkodás nyelvi közhelyek használatához vezetett, nem élünk nyelvünk csodálatos kifejező erejével, nem ismerjük már azt a gazdagságot és hajlékonyságot, amely benne rejlik ősi nyelvünk kincsestárában.  

   A beszéd- és íráskultúra ijesztően visszafejlődött. A helyes nyelvhasználat szabályait szinte minden mondatunkkal megsértjük. A hivatali, a szakmai és a köznyelv stílusa egyaránt romlik; fogalmazásunk pontatlan, pongyola, zavaros és sokszor értelmetlen. Terjengős mondatainkból, rossz szókapcsolatainkból nem egyszer alig lehet kihámozni a mondanivalót.  Az írott és az elektronikus sajtó semmitmondó szóhalmazoktól, fellengzős körítésektől, érthetetlen tolvajnyelvi elemektől hemzseg. A trágárság már az irodalmi és a színházi nyelvben is tért hódít, sőt elismert! 

   Sokkal több idegen szót használunk, mint az indokolt lenne. Angol, amerikai szavakat ragozva és toldalékolva szörnyszülött gyarmati magyar kifejezéseket gyártunk. 

   Néhány vicces, de sajnálatosan nyelvromboló példa egyetemista diákok levelezéséből: emléxem, eccer, lécci, asszem, 4zet, lájkolom

   A felgyorsult élet jellemzésére születtek szellemes, befogadható új kifejezések is; ezek megalkotásában elsősorban a közép- és felső iskolás ifjúság jár élen. Dr. Koltói Ádám Jó szóval című, 2009-ben megjelent kötetében  farmernyelvnek nevezi azt a közlésmódot, amelyet a fiatalság teremtett meg az utóbbi évtizedekben, és amelyre a könnyedebb viselkedéssel együtt járó könnyedebb nyelvhasználat a jellemző (pl. cukkol, kuksizza, kajaidő, líráznak, dekkol, dumál stb.) A farmerszavakat kár üldözni, a megfelelő környezetben nem bántóak, inkább kifejezők, és szükség lehet rájuk. Az ifjúság sokszor valóban ötletes, játékos szavakat alkot, mint pl. a betűbolt (ABC), füttyfőzelék (sárgarépa), morzsatelep (bajusz) stb. 

   A nyelvfejlődésben kezdetét vette egy olyan folyamat, amelyben az idősek már nem értik a fiatalok nyelvét, és a fiatalok sem értik az idősekét. Felmerült, hogy Kölcseyt és Arany Jánost már nem is kellene tanítani az általános iskolában. 

   Nyelvésztársadalmunk sem egységes anyanyelvünk állapotának és fejlődési irányának megítélésében. Vannak szakemberek, akik elkerülhetetlennek tartják a tapasztalt folyamatokat, és azt javasolják, hogy barátkozzunk meg az új jelenségekkel.  Fogadjuk el, hogy a nyelvi törzsanyag része lett az sms és mobil nyelv, a számítástechnika, a gazdasági versenyszféra és a politika számos nem magyar kifejezése. 

 

Az akadémikus vita folyik, a valóságban pedig a nyelvromboló folyamatok önjárókká válnak, és egyre szélesebb körben kerülnek túlsúlyba. 

 

A magyar észjárás és nyelvi logika

 

A magyar észjárást nyelvünk mutatja meg legjobban. A magyar filozófia maga a nyelv. A hagyományos magyar észjárás idegen az indogermán (angolszász és német) gondolkodási modelltől; a német szájbarágás és az amerikai-angol nyelvi logika egyaránt távol áll a magyar nyelv gondolkodásmódjától, éppúgy, mint a globálisnak nevezett követelményrendszer egységesítő formalizmusától.  

   Az 1930-as években többek között Karácsony Sándor adott eredeti leírást a magyar észjárás és nyelvi kultúra egyedülálló jellemzőiről és értékeiről.  

   A magyar gondolkodás és beszéd az egészből, a nagyobból kiindulva jut el a részletekig, eltérően az elemezve építkező gondolkodástól. Gondoljunk csak számolásunkra: 11, 12, 18, − ez a latinban, németben, angolban, de még az oroszban is fordítva van!  

A magyar észjárás tárgyszerű, képileg működik. Nehezen vonatkoztat el és általánosít, a kézzelfogható szemléletből indul ki, munkája során megmarad a tárgyi világban. Okoskodása mellérendelő, mindig viszonyításokkal jelöl, szemben az indogermán alárendelő szemlélettel. 

   Az életet természetes teljességében látja, az összefüggéseket és egymásra utaltságot ösztönösen érzi. 

   Nem szereti a mesterséges rendszereket; amit elveszít alaposságban, azt visszanyeri alkotóképességben és teremtő erőben. Elvész a megfoghatatlan filozófiai elmélkedések sűrűjében. 

   A nyugati megítélés ezt az észjárást bizonyos mértékig primitívnek látja, pedig az "urál-altáji nyelv valóban tud új látásmódot felmutatni az indoeurópai filozófia számára" (Nietzsche).  

A magyar észjárás

− mellérendelő, analógiás

− az egészből jut el a részletekig

− képies, szemléletes

− emlékező, toldalékoló

− tárgyszerű, a végeredményre összpontosít

− idegen tőle a mesterséges rendszerszemlélet.

 

Karácsony úgy látta, hogy ezek a jellemzők már az 1930-as években sem érvényesültek a magyar értelmiség nyelvezetében. Elfedte őket a nyugat-európai, főleg német hatás, a majmolás divatja. Csak a népi köznyelvben és legkiválóbb íróink, költőink nyelvében mutatkoztak meg.   

   Tudjuk, látjuk, hogy az elmúlt 70-80 év alatt hogyan pusztult tovább anyanyelvünk. De képes-e ennyi idő gyökeresen megváltoztatni azt, ami 1500  év vagy még hosszabb idő alatt alakult ki? Nem lelhetőek-e föl mégis észjárásunk legmélyén az ősi értékek? Nincs-e bennünk ösztönös hiányérzet a szép magyar beszéd  kiveszése miatt? 

   Tagadhatatlanul érezzük azt a gondolkodásbeli távolságot vagy talán szakadékot is, amely  az un. EU-konform mérnöki és hivatali felfogás, valamint a magyar műszaki ész között mélyül. A különbözőség részben származástani, részben szellemtörténeti és társadalmi eredetű. 

   Mi másképp fogalmazzuk meg a kérdéseket, másképp közelítjük meg a feladatok megoldását, máshová helyezzük a hangsúlyokat, mást és másképpen tartunk szükségesnek leírni vagy szabályozni, mint a brit, az amerikai vagy német kollégáink. A 20. század első felének technikatörténete ugyanakkor bizonyítja, hogy a magyar észjárással nem ke-vésbé zseniális és kiváló alkotásokat lehetett létrehozni, mint Nyugat-Európában vagy az USA-ban (Karácsony Sándor szóhasználatával: Euramerikában).

   A műszaki és gazdasági globalizáció (=világgyarmatosítás?) kényszere ma más feltételek közé szorít bennünket, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a nyugati (és távol-keleti) birodalmak mintáihoz és szabályrendszereihez. E tekintetben számunkra az EU is nyugati birodalom. Az egészséges kapcsolódást Karácsony Sándor így fogalmazza meg: Amit a magyar kifejezni próbál, az Európa − de ahogyan, az Ázsia, és  addig dolga van, míg Ázsia és Európa egyek nem lettek.   A nyugati kultúra értékeit a magyar észjárás nyelvén értjük meg igazán, és csak ezáltal tudjuk beépíteni saját műveltségünkbe. Ez roppant nehéz feladvány, ha nem megoldhatatlan! 

   Vitatkozhatunk Karácsony Sándorral, ahogyan tették ezt sokan a 20. század folyamán is, de még a vitatkozók is elismerték megfigyeléseinek helyességét és következtetéseinek időszerűségét. Főleg azt, hogy a közösség élete a nyelvében nyilvánul meg, a nyelv betegségei a közösség gyengülését jelzik, és megbetegszik a közösség, ha nyelvében sorvad. A mércét olyan magasra tette, hogy ma talán már meg sem próbálhatjuk azt elérni, de legalább tudjunk róla. 

 

A magyar szaknyelvek minősége

 

A köznyelv romlása rányomja bélyegét a szaknyelvek állapotára is. A természettudományi és mérnöki szakágaknak megvan a maguk sajátos, a tárgyból következő nyelvezetük, de ezeken a területeken is túlteng az idegen, legtöbbször angolszász kifejezések használata. Ha mégis lefordítjuk ezeket, a szolgai, szó szerinti tükörfordítások jelentésükben idegenek maradnak a magyar gondolkodás számára. 

   Olyan tömegben érkeznek hozzánk az idegen nyelvű műszaki szövegek és szabványok, hogy lehetetlen is mindent jól lefordítani. A teljes honosítást nálunk sokkal nagyobb országok sem tudják megvalósítani, jó példa erre Olaszország, Spanyolország, és bizonyos mértékig még Németország is. 

   Az átvett nemzetközi szabványok elsődleges forrásnyelve az angol. Az MSZT képtelen minden ISO, IEC és EN szabványt idejében vagy egyáltalán bármikor is lefordítani vagy lefordíttatni. Jelenleg a 4400 db európai irányelvekhez harmonizált honosított szabvány 70%-a angol nyelvű! 

   Ennek nemcsak anyagi okai vannak, nincs annyi szakemberünk, aki egyszerre lenne otthon valamely részterületen szakmailag, ugyanakkor jól tudna angolul, és még a magyar nyelvi kifejező- és fogalmazási készsége is meglenne a helyes fordítás elkészítéséhez. 

 

Eszterházy Miklós nádor 1625-ből való mondatát idézem: "Örültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is."  Ez így igaz anyanyelvünk őrzésére és ápolására,  nyelvhasználatunk pontosabbá, szebbé tételére is.  Felelősek vagyunk anyanyelvünk állapotáért, megtisztulásáért, gondozásáért és fennmaradásáért.

  A legfontosabbnak a személyes példaadást érzem. Helyes és szép magyar beszédünkkel példát kell mutatnunk minél szélesebb körben, a családi ebédlőasztaltól az egyetemi katedráig. 

   A közép- és felsőfokú szakképzést, valamint a minőségügyet meghatározó különböző iskolák, szervezetek és szakértő személyek őszinte együttműködésére, tudásuk és tapasztalatuk összeadására van szükség, nem pedig rivalizálásra, amit magyarul versengésnek mondunk. 

   Külön feladatkört képez az MSZT-vel való jobb együttműködés. Több szabványt kellene magyarra fordítani. A fordítások, valamint a szakmai tájékoztató kiadványok nyelvezetét az ágazati szakembereknek és nyelvészeknek közösen kellene ellenőrizni, a vitás kérdésekben egyetértésre jutni, és ennek eredményeképpen világosabb, tisztább magyarságú szövegeket megjelentetni. 

   Ahogy Bertók Lóránd tanár úr mondta: "Díjazni kellene, ha valaki megfelelő magyar szót javasol az idegen helyett." 

   Meg kell valósítani a hazai egyetemeken és a különféle oktató, továbbképző intézetekben folyó minőségügyi képzés, ezen belül a használt szaknyelv összehangolását. Szoros összefogással olyan új írásos anyagokat kell összeállítani, amelyeket mindegyik szereplő elfogad, támogat és használ (pl. szakszótárak, minőségügyi értelmező szótár, eljárási példagyűjtemény stb.)

 

Legyen figyelmeztető mindnyájunk számára, és egyben adjon erőt és biztatást Márai Sándor gondolata, amelyet az 1970-es években írt le: "Az ország, a nép még nem haza nincs más haza, csak az anyanyelv."

Reményi Tibor