Költő rokonom fia, amikor a házi feladatban megakadt valami nyelvhelyességi nehézségen, így sóhajtott: „Miért nem lehet nekem Lőrincze az apám?” Apja ezt válaszolta: „Ha Lőrincze bizonytalan valamiben, engem kérdez.”
   A legtöbb nyelvművelő úgy tartja, hogy az írók tudják a legjobban a nyelvet, tőlük kell a nyelvtanba a példákat venni. Mások egyenesen azt mondják, hogy nem is kell nyelvművelés, elég, ha sokat olvasunk. 
   Az írók művészien használják a nyelvet, kihasználják olyan lehetőségeit, amelyeket a hétköznapi ember nem, de általában nem tudatosan használják, csak munkaeszközként. Tisztelet a kivételeknek, mert sokan közülük annyira beleszeretnek e munkaeszközükbe, hogy elkezdenek tudatosan is foglalkozni vele, megfigyelnek benne olyan jelenségeket is, amelyeket a kutató nyelvészek nem vesznek észre, és bosszantja őket a helytelen nyelvhasználat. Belőlük lesznek az író-nyelvművelők. De a nem tudományos megközelítés miatt néha tévedéseket is terjesztenek – de most nem erről akarok szólni, hanem arról, hogy a legjobb író is követhet el nyelvi hibát. 
   Wass Albert regényében bukkantam a következő mondatokra: 
   „Csupán egy-egy borjú böffenése jelezte olykor, hogy a csorda még mindég ott csillapította az éhségét valahol a közelben.” „Zsákot is vittek, meg lapátot, mert ha igaz volt,  amit a gyerek mondott, akkor kenyérmagnál is értékesebb holmi hevert ott a földön. Sót csak a királyi bányából vásárolhatott az ember, s a sómesteren múlott, hogy kinek menynyiért adta.”
   Az indoeurópai nyelvekben, ha a főmondat múlt idejű, akkor a mellékmondat is csak múlt idejű lehet. (Némelyik nyelvben külön fajta múlt idők vannak e célra.) A magyarban a fő állításhoz képest jelen idejű állítást jelen idővel fejezzük ki, akár jövő idejű, akár múlt idejű a fő állítás, és akár mellérendelő, akár alárendelő szerkezetben mondjuk. Pl. Azt mondta, hogy nincs nála pénz. Egy külföldi, aki most tanul magyarul, így mondaná ezt: Azt mondta, hogy nem volt nála pénz. Ez magyarul azt jelenti, hogy nem a kijelentés idején, hanem valamikor előbb nem volt nála pénz. 
   A fenti mondatok így lennének helyesek: 
   „Csupán egy-egy borjú böffenése jelezte olykor, hogy a csorda még mindég ott csillapítja az éhségét valahol a közelben.” „Zsákot is vittek, meg lapátot, mert ha igaz, amit a gyerek mond, akkor kenyérmagnál is értékesebb holmi hever ott a földön. Sót csak a királyi bányából vásárolhatott az ember, s a sómesteren múlott, hogy kinek mennyiért adja.”
   A „ha igaz…” kezdetű rész ugyan formálisan nem függő beszéd, tartalmilag azonban az apa gondolata, ezért indokolt ezt is jelen időbe tenni. 
   Wass Albert kettős, majd egészen idegen nyelvi környezetben élt. Ezt az időhasználatot idegen hatásnak kell tekintenünk nála, bármennyire gazdagon, művészien használja is egyébként a magyar nyelvet.