Feltöltve: 2013. május 21., gi

A MÁV és a nyelvvédelem

A Magyar Nemzet május 10-i számában Ludwig Emil Különös hungarikumok címmel a MÁV-ról és az idegen szavak nyakló nélküli átvételéről írt.

 

Valóban különös „hungarikum”, hogy szinte nincs vonat, amely ne késne legalább tíz percet, de inkább húszat vagy még többet.  Azt, hogy gyorsvonati pótjegyet akartak bevezetni, megértéssel fogadnám, ha a vonatok tényleg gyorsak lennének. Valahogyan pótolni kellene azt a veszteséget, amelyet a „Horn-bérlet” okoz. Emlékszünk: Horn Gyula azzal akart szavazatokat szerezni 1998-ban, hogy leszállította az ingyenes utazás korhatárát 70-ről 65 évre. Ezt politikai okból senki sem meri eltörölni, pedig 10-20 %-ot nyugodtan el lehetne kérni mindenkitől a szolgáltatásért. Az áram meg a víz nélkülözhetetlenebb, mégsem adják ingyen senkinek, miért éppen az utazást?   Egész régen egységesen 50 % kedvezmény járt a gyerekeknek, a közalkalmazottaknak és a nyugdíjasoknak, mégpedig akárhány utazásra. Mindenkinek a kedvezményét megnyirbálták már, csak az öregekét nem. 

 

Hajdanán természetes volt, hogy a gyorsvonat drágább. Ezt megszüntették, talán azért, mert valóban költségesebb mindenhol megállítani a vonatot. De bevezették az expresszt, arra kellett felárat fizetni a helyfoglalásért. Aztán az expresszek egyre több helyen megálltak. Akkor jött az IC még drágább pótjeggyel. Azt is meg kell fizetniük a 65 év fölöttieknek is, ez ellen mégsem volt fölzúdulás. Eleinte, ha az IC negyedóránál többet késett, visszatérítették a pótjegy árát. Erről már szó sincs. A legnagyobb abszurd, hogy amikor vágányfelújítás miatt a pécsi vonal egy szakaszán át kell szállni buszra, a pótjegyet mégis megfizettetik, de helyfoglalás nem jár vele, mert három külön járműre bajos volna helyjegyet adni. A dombóvári állomáson a kényelmetlenségért megértésünket kérik. Nem megértést kellene kérni, hanem el kellene hagyni a pótjegyet. Miféle intercity az, amely 240 km-t 4 óra alatt tesz meg, mégpedig kétszeri átszállással?

 

Az is érdekes, hogy az összes pécsi IC-t a Keleti pályaudvarra irányítják, megkerültetve velük egész Budapestet, ami fél órába telik, holott a Kelenföldtől 5 perc alatt beérne a Déli Pályaudvarra, onnan pedig a metró negyedóra alatt elviszi a Keletibe azt, aki esetleg ott akar másik vonatra szállni. A Déli a legkulturáltabb pályaudvar: mind a 14 vágány elfér egymás mellett, nincsenek külső vágányok. A Keletiben nem férnek el a vonatok, az emberek a vágányok végén lesik, hogy a sok késve érkező és induló vonatot éppen hova tolják be az utolsó pillanatban, aztán lehet rohanni jobbra vagy balra vagy százötven métert. Ráadásul a környék föl van dúlva, most éppen elöl be sem lehet menni, a metró felől már régen, de a jegyváltó lent van, a buszok hol itt állnak meg, hol ott.

 

Ludwig Emil cikkének második fele a magyartalanságokról szól. Ez ügyben is van mit a MÁV szemére hányni. Hiába írtam a Nyugati Pályaudvar állomásfőnökségének közvetlenül (mert nyelvművelő cikket nyilván nem olvasnak), hogy az útirányon nem lehet átmenni, mert az irány éppen a célt jelöli, továbbra sem képesek azt mondani, hogy Vácon, Gödön át vagy Göd, Vác útvonalon Szobra, hanem „Göd, Vác útirányon át Szobra”. A rettenetes hangsúlyról, amely a szöveg összevagdalásából következik, már ne is beszéljünk! 

 

Ki kell ábrándítanom Ludwig Emilt: nincs nálunk „hivatalos anyanyelvvédő program”. Bár az új Alaptörvényben szerepel, hogy „Magyarország védi a magyar nyelvet”, sem a leendő tanároknak, sem a leendő jogászoknak, politikusoknak, politológusoknak, sem a médiaszakos hallgatóknak nem oktatnak nyelvhelyességet. Az utóbbi a legnagyobb hiba, mert ma gyakorlatilag az egész nyelvközösség a médiától tanul. Némely hangadó nyelvészek szerint nyelvhelyesség, nyelvi hiba nem is létezik, az idegen szavak használatában pedig a nyelvész szakirodalom is élen jár. A világ magyarságának szóló televíziót Duna World-nek hívják, a „magyar” krimit Hacktion-nak – és folytathatnám. Van egy reklámnyelvi törvény, amelyet senki sem vasal be, de a többi területen semmilyen törvény sem írja elő a nyelvi igényességet, magyarosságot. A tankönyvek nyelvi ellenőrzése nem kötelező, a rádiókban, tévékben a szép beszéd nem szempont a munkatársak kiválasztásánál, de nem is oktatják őket, nincs intézmény, amely gondoskodna a folyamatos nyelvújításról. Az Anyanyelvápolók Szövetsége társadalmi szervezet, folyóiratát, az Édes Anyanyelvünket jóformán csak tagjai olvassák, talán a honlapját többen, van honlapja a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodának (e-nyelv.hu) és a Bárczi Alapítványnak (barczi.uw.hu és nyelvmuveles.hu), maradt még néhány nyelvművelő műsor, de mindez aligha tekinthető hivatalos anyanyelvvédő programnak.  A leghivatalosabb az MTA Nyelvtudományi Intézeténél lévő, igen kicsire zsugorodott közönségszolgálat, de az is csak annak ad választ, aki kérdez. Amint hallom, a leginkább helyesírási kérdésekkel fordulnak hozzájuk. Ez olyan, mintha az épületnek csak a festésével törődnének, anyagával, szerkezetével nem. 

 

Amíg az Alaptörvény pár szavas mondata nem testesül meg törvényben, Arany János nyelve nem áll meg a lejtőn.

BUVÁRI MÁRTA:

Magyarul, magyarán