A magyar köztudomásúan ragozó nyelv, vagyis a módosító elemeket egyszerűen hozzáragasztjuk a szóhoz. Az ún. indoeurópai nyelvek hajlítónak vannak elkönyvelve. Ez azt jelenti, hogy az igék idejét, számát, személyét, a főnevek többes számát, eseteit a tő egyes hangjainak megváltoztatásával fejezik ki. Ám nincsenek tiszta típusok. Például a németben is vannak toldalékok, és a magyarban is fellelhetők kisebb hajlítások, különösen a régi nyelvben.

     Néhány alapvető igénk töve több alakú. Pl. van, vagy, volt, való; leszek, leszel – régiesen léssz – légy, de legyünk, lett; lehet, lenne. Megyek, mész vagy mégy, megy, ment, mehet stb.

     A veszni egyes szám harmadik személyű alakja vész – bár ma már úgy is mondják: veszik. Szebb a hagyományos alak, a vész, de hangzónyúlás csak a puszta tőben jött létre a rövidség miatt, talán rag helyett, ezért nem lehet más ragozási fokokra kiterjeszteni, például így: Az általa mondottak elvésznek: elvészni látszik az eredmény. Helyesen elvesznek, elveszni. Ugyanígy a kel régiesen is csak jelen idő, egyes szám harmadik személyben kél. Szép az a kifejezés, hogy lába kél, de azt nem mondhatjuk, hogy lába kélt, csak azt, hogy lába kelt.

     A hal ige magánhangzója az a és az o között ingadozott, mint a Halotti beszédben látjuk: halálnek haláláal holsz. Hadlavá holtát. Az o csak a melléknévi igenévben és ennek főnévi használatában maradt meg: Holt lelkek; nem voltam se élő, se holt; ítélni eleveneket és holtakat… Az igenévi alak szerepel a hamvába holt kifejezésben is. A szólásban kettőzés van, hiszen a hamu is, a holt is a megsemmisülést fejezi ki. A hamva ugyanis a hamu birtokos személyjeles alakja. A halottnak hamvai vannak (így, többes számban), de a fának már hamuja van. A v-s tőre még a hamvad és a hamvas szóban ismerhetünk rá. A szólás rögzült kifejezés, nem lehet föléleszteni, ragozni, pl. hamvukba holtak. Sőt, még ilyen is elhangzott egy tévébeszélgetésben: Ezek az elképzelések hamvába holnak. Hol ige nincs, csak hal. Az, hogy hamvukba halnak, nyelvtanilag helyes lenne, de lenne értelme? Azt lehet mondani, hogy ezek hamvába holt elképzelések. Vagy egyszerűen: ezek az elképzelések megvalósíthatatlanok.

     Az u más szavakban is megváltozhat rag előtt, pl. falu – falva, falvak, fattyú – fattya, fattyak. Néhány főnév -ó, -ő véghangja -a-ra, e-re változik birtokos személyjel előtt: ajtó – ajtaja, fő – feje, vő – veje. A helység kalapácsában Vitéz Csepi Palkó a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója. Ma már inkább úgy mondanánk: csikójának.

     A bíró szó ragozása ingadozik. A választékos nyelvezetben még használatos a bírák, bírája alak, de elfogadott a bírók, bírója is. Némelyek a bírák, bírája-alakból tévesen bíra alapszót fejtenek vissza: Pl. XY *bíra különvéleményt fogalmazott meg. Pedig ilyen szó nem létezik, csak bíró.

     Talán nem baj, hogy ma inkább a szabályosabbá válás irányában mozdul el a nyelv, de nem ártana, ha a magyartantanítás adna egy kis bepillantást a nyelvtörténetbe is.