Sokszor kalandos utat választ magának az igazság, türelmesen kivár, hogy egyszer csak megmutatkozzék. Kilencven év múlt el azóta, hogy ez az alig 50 oldalas kis kiadvány megszületett,1924-ben: Polgárdi története: egy falu háborúja és forradalma 1914-1919. címmel, egy sokat vitatott történelmi kornak tükörképeként, vitathatatlanul hitelesen, úgy ahogy egy zárt faluközösség azt megélte. Bátran szólt a túlélőkhöz, igaz emléket állítva az elesetteknek és szólva az utókorhoz is, hogy tanulhasson belőle.

 

Akkoriban jubileumi kiadásnak számíthatott, 10 évvel a háború kitörése után. Tartalmát hitelesen ellenőrizhette az akkori faluközösség, értelme nem lett volna valótlanságokat leírni benne. A kiadványt Polgárdi község közönsége adatta ki, megírta B.Szabó István, készült Csitáry G.Jenő könyvnyomdájában Székesfehérvárott.

 

     Sokáig rejtegetve őrizgették a kiadványt, amely közel negyven évvel ezelőtt olvasásra kölcsönadatott, majd nálam felejtődött. Szégyellem, de akkoriban nem olvastam el. Amikor a múlt év nyarán újra a kezembe akadt, izgatottan olvastam végig. Ebből az élményből született meg ez az írás.

 

   Az Előszó szerint, melyet akkor Kreiner Sándor, Polgárdi főjegyzője írt le: kettős célja volt. Egyrészt megörökíteni azok érdemeit, akik a világégés szörnyű öt esztendejében megállták a helyüket kötelességüket teljesítve, – másrészről pedig elrettentő például akarták állítani a későbbi nemzedékeknek: „a forradalom és kommunizmus gyászos korszakát, hogy mivé lesz a falu, következőleg mivé válik az ország akkor, amikor elhagyja Istenét, megtagadja hazáját, leveti nemzeti öntudatát.”

 

 

     Másutt Kreiner Sándorról a következőket találtam: 1882-ben született a Veszprém megyei Csékúton.Polgárdiban segédjegyző, 1911-től vezetőjegyzővé választották. Így jellemezték munkásságát: „Polgárdi községnek modern és kultúr-községgé alakulása az ő törhetetlen akaratának, nagystílű elgondolásának és akadályt nem ismerő törekvésének eredménye.”

    Azokban a nehéz időkben szükség is volt ilyen emberekre!

    A kiadvány fejezetcímek szerint taglalja az 1914-1919 közötti időszakot, életszerű történetekkel fűszerezve, melyek hitelesen mutatják, hogyan szűrődött át a történelem egy összetartó és kemény megpróbáltatásokat megélő faluközösség mindennapjain. Tiszteletet érdemelnek az akkori emberek, akik fizikai, lelki és anyagi áldozatot vállalva élték meg nem könnyű sorsukat. Nevekkel, helyi statisztikai kimutatásokkal illusztrált könyvecske szól az emberi és anyagi áldozatvállalások számszerűségéről, a rekvirálásokról, a hadirendeletek végrehajtásáról, a hadifoglyok munkájáról, a hadirokkantak és hadiárvák ellátásáról, az iskolai oktatás fenntartásáról, az idényszerű mezőgazdasági munkák elvégzéséről…stb.

    Az olvasottak hatása alatt mit is tehet az ember? Felkerekedtem, az egykori nyomokat keresve, táskámban a hajdani kiadvánnyal, és elindultam Polgárdiba. Kíváncsi voltam, áll-e még a Hősök szobra, az első világháborús emlékmű, melynek grafikája (és nem a fényképe) díszíti a kiadvány előlapját. A múltról mit őriz az emlékezet, mit őriz a táj?

    Az I. Világháborús emlékművet a község állíttatta,1924-ben avatták fel, a virágokkal beültetett emelvény közepén nyolcszögű oszlopon áll a szobor, mely egy fájdalomtól megtört honvédot ábrázol, aki a hősök emléke előtt meghajtja zászlaját. Az elhunyt hősök neve az oszlopba vésve hirdeti a hazáért elhunytak soha el nem múló emlékezetét. Áll a szobor, a helybéliek gyorsan útba igazítanak, dobogó szívvel pillantom meg, néhány ember dolgozik körülötte, szépítgetik, tisztogatják és felújítási munkákat végeznek éppen rajta.

    1914. július 28. Kezdete a háborúnak, a négyéves öldöklésnek, pusztításnak! Az öreg király „mindent meggondolva, mindent megfontolva” megüzente a háborút Szerbiának, és megindult a harc. A falut nem érte váratlanul a hadüzenet, hiszen alig akadt akkoriban ember, aki nem olvasta a „Friss Újság"-ot. A trónörökös pár meggyilkolása köztudomású volt, számítottak a következményekre. Alig fejezték be az aratást, a gabonát behordták, a cséplés elkezdődött, de a sorozásokkal 513 erőteljes férfi munkaereje esett ki a legfontosabb mezőgazdasági munkák idején Polgárdiban. Már augusztus végén a besorozott lovakat és 38 darab teljesen felszerelt kétfogatú kocsit kellett a községnek a mozgósított hadsereg részére kiállítani. Az itthon maradottak szívós összefogással az öt gazdasági területre osztott határban (beleértve a hadbavonultak földjeit is) elvégezték a szántást, vetést, mire a tél beállt.

     Polgárdi községbe is megérkezett a mozgósítási parancs, kezdetben lelkesedéssel fogadva a hírt, a bevonultak nagyobbrészt a 69-es Hindenburg ezred és a 17. honvéd - gyalogezred kötelékébe tartoztak.

     1914. év decemberében folytatódott a sorozás, már minden fegyveres szolgálatra alkalmas, 36-50 éves férfit behívtak. 1915. év januárjában már a 19 éves korosztály is sorra került, a háború szörnyetegének még mindig nem volt elég az emberáldozat. 1915. év májusában már mindenkit soroztak, akit lehetett. 1915-ben a község két felekezeti iskolájának 2 termében 45 ágyas hadikórházat alakítottak ki, annak minden felszerelését, működtetését a község adta össze. Kijózanító volt, hogy 1915. évben már 562 sebesültet ápoltak 4147 ápolási napon. A kórház ápoltjai között a Monarchia minden nemzetisége képviselve volt: magyar, osztrák, bosnyák, horvát, lengyel, sváb, rusnyák, dalmata, sőt még oláh és cseh is.

      A kórház mintaszerű vezetéséhez, fenntartásához akkoriban az állam 1 korona 20 fillér ápolási díjjal járult hozzá személyenként, 80 fillért pedig a község viselt. 

     A helybiztosítás miatt a közoktatás is megszűnt a községben, kb. 2 évre, nehezítette a helyzetet, hogy a tanítókat is besorozták.

     A háború emberanyag értékéről beszédesek a következő statisztikai adatok, csak Polgárdi községben:

 

     A hadbavonultak száma 638 fő

     Elesettek száma 125

     Eltűntek száma 45

     Hadifoglyok száma 83

     Rokkantak száma 29

 

     Az elesettek emlékére a háború végén a község mementóként 125 fát ültetett el. 

     Hogy mennyire volt fontos a földek művelése, azt igazolja, hogy már 1914. év novemberében figyelmeztették a lakosságot a liszttel való takarékosságra. A kenyérlisztet kukoricaliszttel és burgonyával keverték. Elindultak a kötelező beszolgáltatások, a rekvirálások, a kormány fejkvótát állapított meg, ami azon felül volt, szépszerével vagy erőszakkal elvitték. Az itthon maradottak állandó zaklatásnak voltak kitéve, a rekvirálások életben maradtak, csak az 1920. év eltelte után tért át az ország a gabona szabad forgalmára.

     Az 1915. március 14.-i, fennmaradt rekvirálási kimutatásból kitűnik, mennyi gabonát szállított be ezen a napon Polgárdi:

 

235.70 q búzát

53.50 q rozsot

301.50 q árpát

112.50 q zabot

 

     A háború emberveszteségét a harctéren elkezdték hadifoglyokkal pótolni, ugyanis a gorlicei áttörés után az oroszok tömege adta meg magát. Az aratási munkák idejére a község elöljárósága 1915-ben a hadügyminisztériumhoz fordult foglyok kiutalása végett, 500 orosz (muszka) fogoly érkezett a községbe.A leírások szerint, „emberevőket” vártak, de valójában rendes munkásemberek voltak, akik igen vallásosak voltak és nagyon szépen énekeltek, és tisztességes munkaerőnek bizonyultak.

     1916-ban 800 fogoly érkezett a helyi Kő- és mészipartelepek üzemének fenntartására, felerészben muszkák, felerészben olaszok; emezek a Kőbányánál és a mészégetésnél dolgoztak, de gyengébb munkások voltak az oroszoknál.      A háború elején a hadiszerencse ellenünk fordult. Az oroszok előre hatoltak, Szerbiából a hadseregünknek ki kellett vonulni, a szerbek megszállták Szlavónia egy részét. A veszélyeztetett területek lakosságát a kormány internálta. Így kerültek Polgárdiba szerbek, akik jól értettek a szőlőműveléshez és a kertészethez, szorgalmasak voltak. 400 szlovént is internáltak 1915-ben a Dalmát tengerpartról, jobbára asszonyokat, akik nem akartak dolgozni, élelmezésre nem fogadtak el egyebet, mint rizst és kukoricalisztet. Ugyancsak ekkor kerültek ide a Kárpátok harcai idején elmenekült galíciai zsidók, akik (és itt ismét szó szerint idézem a kiadványt) „lusták, dologtalanok” voltak. 1916-ban erdélyi menekülteket is befogadott a község, 47 családot, ők az oláh hordák kegyetlenkedései és rablásai elől kényszerültek menekülni. 1917 tavaszán, ahogy javult a hadi helyzet, mindnyájukat hazaszállítatta a kormány.

    A központi hatalmak a háború folyamán állandó nyersanyaghiányban szenvedtek. Fémgyűjtés folyt, elrendelték a rézedények, üstök, alumínium tárgyak beszolgáltatását. 1916-ban már a harangokat is le kellett adni. A katolikus és a református egyház is átadta 2-2 nagyobb harangját, ezek feliratát is őrzi a kiadvány. Pótolni csak jóval a háború után, 1922-ben tudták őket, közadakozásból. Felszentelésükkel hirdetve, hogy az ország háborús sebei még gyógyításra várnak.

     Részletesen közli a kiadvány a hadbavonultak névjegyzékét, feltünteti a hadi szolgálat és a frontszolgálat idejét, kitüntetéseiket, esetleges rokkantságuk százalékát. Tartalmazza a hősi halottak betűsoros névjegyzékét. Továbbá a vitézi Rend Polgárdin felavatott hét tagját, akiket név szerint megemlítenek, részletesen felsorolva katonai szolgálatuk dicsőségét, sérüléseik számát és a kapott kitüntetéseiket.

     A képen látható Magyar Háborús Emlékérmek féltve őrzött családi relikviák. A bal oldali érem előlapján: babér-és tölgyfa koszorúban, két kard felett háromszögű pajzson, magyar címer, fölötte a Szent Korona. Hátlapján: a „PRO DEO ET PATRIA” (Istenért és hazáért) felirat, egy rohamsisak, alatta 1914-1918. Ezüstözött bronzérem, 37 mm átmérőjű, nagyon szép érme.

     Az emlékérem érdekessége, hogy 1929. május 26-án, Horthy Miklós kormányzó alapította, az I. Világháborúban résztvevők számára, két változatban. Ahol a rohamsisak látszik, ezt a harcokban ténylegesen szolgálatot teljesítők kapták; a hátországban szolgálók, hadiözvegyek és árvák kapták elismerésül a rohamsisak nélküli, azaz a civil változatot. Az emlékérmet Kisfaludy Stróbl Zsigmond (1884-1975) tervezte. A szalag 40 mm széles, háromszögletű, zöld-fehéren bordázott mellszalaggal, szélein 5-5mm széles fehér és vörös sávval.

     A háborúhoz sok pénz is kellett. 1914.év novemberében bocsájtotta ki a kormány a felhívást az első hadikölcsön-jegyzésre, hazafias kötelességből, s ez még háromszor ismétlődött meg, anyagilag is megterhelve az itthon maradt lakosságot.

     Tudvalevő dolog, hogy Magyarország nemcsak véráldozatban, helytállásban vette ki részét az elhúzódott háborúból, hanem az anyagi áldozatok terén is. Mi élelmeztük a frontot, a saját katonáinkon kívül Ausztriát, sőt részben Németországot is.

     A magyar katona hősi mivolta, hazaszeretete, az önfeláldozással járó kitartása, a világháborúban tanúsított viselkedése – példátlan volt az egész világon. Olyannyira, hogy ezt még ellenségeink is elismerték. Ahol veszély volt, ahol vissza nem riadó támadásra, megtörhetetlen védelemre, ahol minden poklon keresztültörő rohamra volt szükség, oda állították ezeket az ízig-vérig hősöket. Az utókor fejet hajtó tiszteletét kell, hogy kiváltsa hajdani helytállásuk. Ott voltak a gorlicei áttörésnél, a Kárpátok védelménél, az isonzói csatáknál, Erdély védelménél. Az ő nevük dicsőségét hirdetik a Mont St.Michaele, a Monte Gabriele pokoli küzdelmei, melyeknek borzalmasságáról még az ellenség hadtörténet írói is csak az iszonyat hangján emlékeznek meg, kiemelve, hogy a magyar katonaság elképesztő ellenállóereje nélkül képtelen lett volna az osztrák hadvezetés hónapokon keresztül tartani ezt a vonalat. Igen, ők voltak a 17. székesfehérvári gyalog, a 69. közös Hindenburg gyalog ezred, a somogyi 44-sek, a szolnoki 68-asok, a debreceni 39-sek, a kecskeméti 38-asok!

     Emlékezzünk rájuk, soha el nem múló tisztelettel!

     1918 októberében állt be a központi hatalmak katasztrófája. Először a bolgár hadsereg hagyta el a frontot. Az így támadt rést már nem volt képes a hadvezetőség betömni, a fegyelem megszűnt, az ellenállás megtört, a teljes fizikai megsemmisülés elől a katonaság önkényesen elhagyta szolgálati helyét, megkezdődött a poklot járt katonák vándorlása hazafelé.

     1918. október 20-a után Polgárdiba is zsúfolt vonatok érkeztek a különböző frontokról hazatérő, meggyötört katonákkal. Éktelen ordítozás, erőszakoskodás miatt a község elöljárósága karhatalmi alakulatot szervezett a hazatérő, féktelenkedő harcosok fogadására. Megalakult a népőrség, 42 tagja volt.Lefegyverezték a katonákat, a használható embereket beállították a 18 csoportból álló népőrségbe. Minden csoport élén egy parancsnok állott, akinek 10 katonája volt. Ennek az őrségnek köszönhető, hogy ezekben a gyúlékony levegőjű napokban nem történtek kilengések az élet- és vagyonbiztonság ellen, bár a helyzet igen veszélyesnek látszott.

     A község szervezettsége 1918. november 2-án kezdett helyreállni. A református templomban a falu közössége népgyűlésen jelent meg. Kb. ezer ember fért be a templomba, a többiek izgatottan várták a templom előtt a híradást a bent történtekről. Az országban a legfőbb hatalmat a Nemzeti Tanács vette át. Megalakult Polgárdiban a 12 tagú Néptanács, minden puszta 2-2 tagot küldött, akiket maguk közül választottak ki. Kreiner főjegyző indítványára letették hivatali esküjüket.

     Kormány-rendelet született a hadifoglyok hazaszállításáról, országrészenkénti csoportonként Székesfehérvárról indították vissza őket illetőségi helyükre.

     De legyen itt vége történetünknek, ez volt a falu háborúja, jelezve, hogy azután ebben a kivéreztetett helyzetben sem következett be a konszolidáció. 1919-ben az oláhok és csehek törtek be az országba, kegyetlenkednek és rabolnak, a politikai balra csúszás már észlelhető, a bolsevizmus romboló, rövid időszaka elkezdődik… De ez már egy másik történet.

 

 

Felhasznált irodalom:

Az írásban megnevezett kiadvány, 1924.