A Nagy Háborúra való visszaemlékezés kezd divattá válni. Ami igazán szomorú, hogy száz év után a világ történetírás és zsurnalisztika terén éppúgy két ellenséges táborra oszlik, mint annak idején, s ezen Ferenc pápa sem tud segíteni. Előadásomban a vesztes fél elfogultságával, de tárgyilagosan megpróbálok e korból három arcképet, három világlátást felvázolni. Az első Tisza Istváné, a második Ady Endréé és a harmadik egy igazi harcos nacionalistáé, Octavian Gogáé. S a győzteseknek "köszönhetően" ő az, akinek szellemisége ma is rányomja bélyegét a magyar-román viszonyra, lévén kedvelt tananyag a román iskolákban.

 

         TISZA ISTVÁN bismarcki ember volt. A Németországot erővel és okossággal egyesítő vaskancellárt példaképének tekintette. Európai egyensúly, gazdasági felvirágzás és szociális reformok – a jóléti állam első formáját Bismarck teremtette meg –, mindezt nehéz lett volna a dualista Magyarországon megteremteni erély és bátorság nélkül. Tisza tudta, hogy a lehetetlent vállalja, s hogy maga a dualizmus sem sokáig maradhat fenn, tehát minél tovább fenn kell tartani. Helyzete a görög sorstragédiákat idézi. Mit hozott volna az általános választójog? A soknemzetiségű királyság részekre hullását. Mit jelentett a parlamenti végtelenített vita, az obstrukció? Gyengülő hadsereget egy beláthatatlan európai bonyodalom, a végzet előestéjén. 

 

 

 

folytatás: itt