Örömmel adjuk közre Kanadában élő szerzőnk markáns, mégis kiegyensúlyozott véleményét, egy kiegészítéssel: nemcsak genetikai nyomásra válhat homoszexuálissá valaki – főleg a szóban forgó serdülő korosztály –, hanem társadalmi, környezeti nyomásra is. Éppen ebben rejlik a harsány buziparádék és a szemellenzős, politikailag korrekt „hivatalos”, bürokratikus álláspontok legnagyobb veszedelme. (a Szerk.) 

 

*

 

Előrebocsátom, azért írom ilyen „csúnyán‟, mert ahol élek – Kanadában –, ott a homoszexuálisok maguk nevezik buzinak magukat, és szinte sértésnek számít homoszexuálisoknak titulálni őket.
 

Előrebocsátom azt is, mielőtt bárkit megsértenék, megdöbbentenék, hogy semmi bajom velük. Annyira nem, hogy már jóval több mint egy évtizede, pont itt, az interneten, kegyetlenül összevesztem valakivel, mert szerinte „megvédtem a buzikat”, de lévén az illető tisztességes vitapartner, érveimmel sikerült meggyőznöm, s gyökeresen megváltoztatnom a véleményét.

 

Ismétlem, több mint egy évtizede. S most is ezt igyekszem tenni.
 

Nem azért, mert jelenleg divat beállni valamelyik tábor szélcsatornájába, ha az ember számítani akar valakinek. Illik véleményt nyilvánítania, hogy aztán azt később látványosan vagy sunnyogva megváltoztathassa, ha az „idők szele‟ úgy kívánja.
 

(Íme egy kis kitérő, egy kis mese: második szomszédjaink buzik, 45 éve élnek közös fődél alatt. Templomjáró emberek, s mióta mindketten nyugdíjasok, egyikőjük – gondoljuk, a „férfi”, de tényleg csak gondoljuk, mert amúgy e rendellenességüket öltözködéssel, mozgással nem hangsúlyozzák – reggelenként elsétál a templomba, s újsággal a kezében tér haza. A környéken senkivel nincsenek sem haragban, sem jóban. Nyaranta egyszer van náluk csöndes, kerti összejövetel.

 

A másik „pár” közel áll hozzánk. Magyarok. Egyházi rendezvények ebédjein, vacsoráin, piknikeken, egyéb összejöveteleken egy asztalnál szoktunk ülni, sőt már nyaraltunk is közösen. Békességben élnek. Ötvenöt éve társak, és csak onnan gyanítjuk, melyikőjük lehet a „nő”, hogy ő szokott recepteket mondani... Kultúremberek, akik sem megjelenésükben, sem viselkedésükben – semmiben! – nem különböznek heteroszexuális embertársaiktól.)

 

Újabban „kötelezővé” vált lihegve, szolgaian a védelmükre kelni, vagy gyűlölködve, hangosan csépelni őket, beléjük rúgni. Habár ez utóbbi csöppet sem véletlen! Ugyanis a „büszke buzik” kiprovokálták maguknak, de sajnos ama sorstársaiknak is, akik egyáltalán nem büszkék eme születési rendellenességükre, csupán megadással viselik azt, mint púpos a púpját.

 

Érthetetlen, honnan az az elképesztő gondolat, az az elmeficam, hogy valakinek, ha valamilyen születési rendellenessége van, akkor arra büszkének kell lennie?
 

Nem találkozni vakkal, aki arra lenne büszke, hogy nem lát. Ellenben büszke, hogy megtanult több nyelvet, fordít, megbízható tolmács, művészi szinten játszik akár több hangszeren, zenét szerez, énekel, tanít, lehet kiváló pszichológus, ügyvéd, bármilyen speciális szakmát művelhet magas szinten, vagy csak úgy, hogy megéljen belőle, és ne szoruljon a társadalom segítségére.  Erre büszke, s lehet is!
 

A mozgássérült sem a fogyatékosságára büszke, hanem arra, amit született vagy szerzett fogyatékossága mellett, esetleg ellenére elért tanulásban, sportban, munkában, egyebekben... Teljesítményére teljes joggal büszke.
 

Abban igazuk van a homoszexuálisoknak, hogy azért, mert „ilyenek”, mert ilyennek születtek, e rendellenesség miatt ne érhesse őket semmiféle hátrány, kiközösítés, megbélyegzés. Viszont ehhez az is kell, hogy a társadalmat az arra hivatott szakemberek fölvilágosítsák! Fölvilágosítsák, hogy ez egy súlyos, ám a születés után hosszú ideig – 12-14 évig – megbúvó, „láthatatlan” születési rendellenesség. Nincsenek olyan „látványos” jelei, mint a Down-kórnak és sok-sok más születési rendellenességnek.
 

A gyerekek 12-14 éves korukig teljesen egészségesnek tűnnek. A rendellenesség ekkor kezd a laikusok által is fölismerhetővé válni, de a szülőknek mindenképpen örvendeniük kellene, ha csemetéjük „csak” buzi, hiszen nincs egy egész családot idegileg és anyagilag megterhelő, esetleg többszörös rendellenességgel született gyermekük, akiről egész életében nekik kell gondoskodniuk – haláluk után pedig a társadalomnak.
 

Egy homoszexuális előtt lényegében minden pálya nyitott, csak élnie kell a lehetőségekkel, s a legtöbben élnek is. Nemcsak önmagukat képesek ellátni, de a társadalomnak is ugyanolyan hasznos tagjai, mint bárki más.
 

Tehát – hogy a tisztelt Bayer Zsolt úr kedvenc fordulatával éljek – „ettől kezdve mindenkinek pro és kontra KUSS!"
 

1./ Kuss! Nem vagyunk büszkék semmiféle születési rendellenességünkre, mert azt apukától vagy anyukától örököltük. Nem a mi érdemünk.

2./ Kuss! A Buziparádén nem riszálunk végig a városon hiányos öltözetben, mert avval a tisztességes, a születési rendellenességüket megadással, alázattal viselő „normális” homoszexuálisok érdekeit, a becsületüket sértjük, közmegbecsülésüket veszélyeztetjük.

3./ Kuss! Nyissák ki végre a szájukat a szakemberek! De ne a szivárványba öltözött buzikat védjék, hanem magyarázzák meg a társadalomnak, hogy buzi nem lesz / válik valakiből, hanem annak születik! Apuka vagy anyuka génje –  valamelyikőjük felmenője – a „hibás”.

4./ Kuss! Ahogyan nem rúgunk bele egy Down-kórosba, vakba, bénába, úgy a homoszexuálisokat sem bántjuk.

5./ Kuss mindazoknak, akik a rendellenesekre – legyenek ők süketek, vakok, bénák, buzik – kezet emelnek.

6./ Kuss a buziknak is, mert az írországi 62% nem az ő dicsőségük. Hogy Írországban mi történhetett... hogy a társadalomnak egy szavazáson így kellett reagálnia? Nem tudni.
 

A 62%-os győzelem oly magas, hogy érvényessége megkérdőjelezhetetlen. Azon nem csodálkozni kell, hanem haladéktalanul önvizsgálatot tartania az államnak, egyháznak! És nemcsak Írországban, hanem szerte a világban.
 

A homoszexuálisoknak joguk van együtt élni, joguk van együttélésüket írásban, szerződésben bejegyeztetni, rögzíttetni. Kapcsolatukhoz joguk van Isten áldását kérni, hiszen ők is Isten gyermekei, és éppen Isten kiszámíthatatlan akaratából lettek „ilyenek”.

 

De a „házasság” (ezt is kifejtettem számtalanszor, számtalan helyen) definiálva van több ezer, talán tízezer évek óta. Sajnálom, foglalt.
 

A férfi & férfi – nő & nő együttélésére találjanak ki valami más megnevezést! Isten áldásával vagy anélkül.
 

Végre tudomásul kellene venni, hogy létezik ilyen születési rendellenesség! És mint ahogyan minden rendellenességgel rendelkezőnek joga van a minőségi élethez (pl. a mozgássérülteknek jár a rámpa a lépcső mellett, ahol akadálytalanul föl-legördülhetnek, a vakoknak a liftben a Braille írással megjelölt nyomógombok, stb.), úgy a homoszexuálisoknak is joguk van mindenhez, de plusz jogokat nem követelhetnek maguknak!
 

Nincs joguk rendőri védelem mellett büntetlenül, csoportosan, közbotrányt okozóan viselkedni, ahogyan azt a buziparádékon teszik! Nincs joguk népszerűsíteni, népszerűsíttetni fogyatékosságukat óvodákban, iskolákban!
 

Ezen az alapon a vakok joggal követelhetnék, hogy mindenkinek tolják ki a szemét, a mozgássérültek, hogy mindenkinek vágják le a lábát vagy törjék el a gerincét!

 

Gerinctelen, szolgai, elmebeteg társadalom az, amely megköveteli az óvodáktól, hogy a kisgyermekeknek ne taníthassák, magyarázhassák meg, hogy milyen a kisfiú, milyen a kisleány, hogy mi a különbség köztük.
 

Írországban népszavazáson győzött a szeretet, az odafigyelés. Az egészséges ír emberek kezüket nyújtották a rendellenességgel születetteknek. Jó lenne, ha Magyarországon népszavazás nélkül is a józan ész kerekedne fölül! Jó lenne, ha nem a hülye buzik és szervilis közszolgák döntenék el, mit lehet és mit nem lehet tanítani óvodásoknak, kisiskolásoknak.

 

Jó lenne, ha művelt, kulturált homoszexuálisok és heteroszexuálisok ülnének végre tárgyalóasztalhoz megtárgyalni „közös dolgainkat”. Jó lenne, ha az állami alkalmazottakat nem az állandóan mindenkinek, mindenfele, mindenhogyan való megfelelni akarás vezérelné!

 

Nekem ezt üzente az írországi 62%.