Ma este 1/2 10-kor (egy koncertről) jöttem haza a Komárom felé menő vonaton, és egyszer csak felszállt egy csomó sötétebb bőrű ember.

 

Ismeretlen nyelven beszéltek, de tiszták voltak. Kér fiatal férfi mellém ült, az egyikkel tudtam valamennyire (angolul) beszélgetni. A bicskei menekülttáborba mennek, a papírjaik szerint ma, gyalog lépték át a határt, Szegednél jegyzőkönyvezték őket.

 

5 hónapja indultak Afganisztánból, de ő, Izmail 1996-ban Iránban, Iszfahánban született − a papírjai szerint.

Kérdeztem, miért indultak el. Azt mondta, háború van, a tálibok lőnek. Irán, Török, Bulgár, Szerbia útvonalon jöttek, és Németországba tartanak. Kérdésemre saját nyelvén mondta és mutatta, hogy lapátolni fognak.

 

Lett volna még sok kérdésem, de lassan haladtunk a beszélgetéssel, és le kellett szállnom.

 

Kezet rázva sok szerencsét kívántam nekik, ők meg az udvarias "Örülök a találkozásnak"-kal köszöntek, de úgy éreztem, tényleg örültek, hogy szóba álltam velük.

 

Hazaérve megkerestem a térképen a helyeket és Afganisztán történelmét, mert kicsit beleéltem magam a sorsukba. Talán a korábbi háború miatt élhettek a szülei Iránban, majd később visszatértek, de pontosan nem tudtam megkérdezni.

 

Egy apró, friss, személyes élmény, a híradásokban szereplő menekültügy kapcsán.