SZAMOSVÁRI ZSOLT

 

 

Elhatároztam, hogy a dicsfény ellenére nem fogom megtekinteni a Saul fiát. Azért, mert már a hócipőm is tele van a Saulokkal és az ő erőszakos történelemhamisításukkal, az állandó követelésükkel, a pereikkel. Mielőtt még antiszemét, és az új vallás, a holokauszt tagadásával vádolnának, és bíróság elé citálna a TEV-nek nevezett sauli gondolatrendőrség, kijelentem, hogy nem tagadom a holokausztot.

 

Igen, a második világégés alatt nagyon sok zsidót öltek, hurcoltak meg. De a zsidó áldozatok száma elenyésző a háború 50 millió halottjához képest, melyből csak a Szovjetunió magáénak tudhat 20 milliót. Mégis, szinte naponta kell szembesülnünk a saulok szenvedésével, az őket ért gyalázattal, mintha az egész háborúban csak ők szenvedtek volna, csak őket érte volna gyalázat, míg mindenki más vígan élte volna az életét. Ha egy alkotó ehhez a témához nyúl, az eleve magában hordozza a Nobel-díjat vagy az Oscar-díjat. Én nem sajnálom ezt senkitől, azt sajnálom, hogy mára az átlagember történelemismerete ki is merült ezzel a témával. Ki kell jelentenem, hogy a Saul fia, dacára a milliárdos magyar állami támogatásnak, nem az én filmem, ez a film a sauloké.

 

Az én filmem ebben a világban soha nem fog elkészülni. Miről szólna az én filmem? A családom szenvedéséről. Igen, ők is, mint megannyi magyar és európai család, szenvedett a háborúban és az utána következő világban. Megszenvedték a frontot, megszenvedték a szeretteik pusztulását, megszenvedték a bombázásokat, az idegen hadseregek tagjainak zabrálását, erőszakosságát. De ezekről sem irodalmi alkotás, sem film nem fog készülni, mert nincsenek benne saulok, csak  magyarok. Röviden leírom a történetüket.

 

Apai Nagyapám esztergomi földműves ember volt, mulatságok keresett harmonikása. Már a 30-as évei elején járt, amikor 1942-ben megkapta a behívóját Komáromba, a lovas tüzérekhez. Igen, ő a tragikus sorsú második magyar hadsereggel megjárta a Don-kanyart. Azon szerencsés kevesek közé tartozott, akik, bár meggyötörve, kimerülten, de életben maradtak és visszajöttek. 1943 nyarán szerelték le. Hazatérte után nemsokára munkát is kapott, erdészként alkalmazták a kárpátaljai Körösmezőn, ahova nagyanyámmal és az akkor 3 éves apámmal el is költözött. Körösmező és Kárpátalja akkor még magyar terület volt. 1944 egyik forró nyarának reggelén elkezdte szokásos körútját az erdőben, és ezzel együtt az örökkévalóságba távozott.  Nagyanyám hiába várta haza ebédre, délutántól hiába kereste a többi erdész és falubeli, soha nem lett meg. Nem tudjuk, mi történt vele, nagyanyám évekig kerestette a Vöröskereszttel, csak a ’70-es években adta fel a reményt. Nagyanyám hazajött a kisgyermek Apámmal, új életet kezdeni. A sors nem volt kegyes hozzájuk, sokat küzdött, hogy legyen hol lakniuk, hogy Apám iskolába járhasson, szakmát tanulhasson. Tudjuk, hogy közvetlen a háború utáni időszak nem kedvezett az egyedül álló anyáknak, dolgozott kőművesek mellet, elutazott élelemért falura, minden munkát elvállalt. És Apám felnőtt, rendes, dolgos munkásember lett.

 

Anyai Nagyapám a Heves megyei Mariska tanyán élt feleségével, kislányával, szüleivel. Ők nagygazdaságot vittek, a Remenyik kastély szomszédságában, ahol Anyám kislányként sokat játszott. Több száz holdjuk volt, több lovuk, tehenük, számtalan baromfi. Dolgoztak éjjel-nappal a béresekkel együtt. Dédnagyapám külön fogatos lovakat is tartott, a bricskának. Ezzel mentek el a közeli Besenyőtelekre templomba, vagy Egerbe, vagy a füzesabonyi állomásra. A debreceni csata idején a németek hadikórházat rendeztek be a tanyán, ahol Nagymamám elmondása szerint a német katonaorvosok ellátták a német, magyar, de orosz sebesülteket is. Aztán a Mariska tanyát elérte a front. A kozákok karddal fejezték le a baromfit, a lovakat, teheneket elhajtották, a sertéseket leölték, elvitték. Aztán vittek mindent, ami mozdítható volt, és a szemükben értéket jelentett. Hónapok múltán került elő csak az egyik ló, kimerülten, sebesülten, hogy ott pusztuljon el az istállójában.  A zabráló katonák ellen a nőket és a vagyont védő Nagyapámat egy géppisztolysorozattal lőtték le.  A gazdaság soha nem állt talpra. Dédnagyapámat kuláknak minősítették, a Mariska tanyát tagosították. A TSZ később az épületeket is eldózerolta. Csak három magányos sír maradt a besenyőtelki temetőben. Nagyanyám Esztergomba jött kislányával új életet kezdeni, itt pedagógusként dolgozott.

 

A két félárva, Apám és Anyám az esztergomi csónakházban ismerkedett meg, majd ’62-ben össze is házasodtak. Becsületesen éltek, neveltek engem. Belesimultak a kádári hétköznapokba, igyekeztek mindent megadni, elérni, amit lehetett, a politikától távol tartották magukat. Életük végéig szeretetben éltek. E történet szereplői ma már nincsenek közöttünk. Legutoljára apai Nagymamám hagyott itt minket, ő 95 évet élt meg.

 

Nos, az én filmem erről a történetről szólna. Minden európai családban hagyott valami tragédiát a háború. Minden család szenvedett veszteséget, főleg itt, Közép-Európában, de a művészi alkotások mégsem róluk szólnak. Őket lassan elfelejti a nemzeti, családi emlékezet, tisztelet a kivételnek, míg a saulok időről időre a világ képébe vágják a maguk fájdalmát, és a világnak újra és újra le kell borulnia, és mea culpázni kell előttük. Én csak azt szeretném tudni, hogy Nagyszüleim előtt mikor borul le a világ, és kér bocsánatot a nekik okozott kínért, szenvedésért?