Tisztelt Olvasó!

 

     Régen ígértem, mára teljesült be: itt a megújult Szilaj Csikó-honlap!

     Tisztában vagyok vele, hogy a nyomtatott változat előfizetői, olvasói közül többen is nagyon sajnálják, hogy nem foghatják kezükbe, nem forgathatják kedvükre szeretett lapjukat. Hiányérzetüket enyhítendő igyekeztünk tartalmában minél gazdagabb, kinézetében minél barátságosabb, megnyerőbb honlapot készíteni.

     Amint a nyitólapon is látható, "A társadalmi önszerveződés lapja" helyett "A társadalmi önszerveződés honlapja" lettünk. S már nem kiadónk a Magyarok Szövetsége Egyesület.

     Nem, dehogy fordultunk el a Magyarok Szövetségétől, dehogy léptünk ki abból a szeretetteljes, nemes lelkületű közösségből, amelyhez önkéntes munkánkkal csatlakoztunk! Csupán továbbra is tartjuk magunkat ahhoz a szellemiséghez, amely úgy gondolja, hogy a Magyarok Szövetségének minden jóravaló, a nemzetéért, a magyarságáért felelősséget érző és felelősséggel tartozó egyedet és szervezetet be kell fogadnia, nem válogathat közöttük, és nem rekeszthet ki közülük senkit politikai  vagy vezetési-gyakorlati megfontolásokból. 

     A Szilaj Csikó főszerkesztője és szerkesztősége, valamint a Magyarok Szövetsége mostani vezetője és vezetősége közötti szembenállást szinte kivétel nélkül mindenki személyes sérelmek ütközésének tekinti. Számosan megkerestek azzal, miért nem vagyok hajlandó túltenni magam a történteken, s a szövetségre, az előfizetőkre való tekintettel tovább szerkeszteni az újságot. Nos, szeretném határozottan leszögezni: semmiféle személyes sértődöttség, megbántottság nem dolgozik bennem! Hanem egy ennél sokkal távlatosabb, sokkal messzebb ható felismerés: itt valójában nem két ember, hanem két felfogás, két nagyon különböző világlátás ütközött roppant keményen egymásnak. 

     S azt is mondhatnám, hogy szükségszerűen. 

     A Magyarok Szövetsége hirtelen nőtt nagyon nagyra, s hirtelen kellett szembenéznie a kérdéssel: Hogyan tovább? Hogyan lehetne az immár rengeteg embert, a rengeteg helyi és megyei szervezetet hatékonyan összefogni, működtetni megfelelő helyiségek és eszközök híján, fizetett alkalmazottak nélkül, rohamosan romló gazdasági körülmények, életfeltételek közepette? Teljesen ésszerű volt a Vukics Ferenc vezette szövetség abbeli törekvése, hogy megteremtse egy irányító központ működésének feltételeit, a székháztól kezdve a titkárságig, a szakmai, tagozati munkáktól a sajtó-munkákig. Olyannyira ésszerű volt ez, hogy a helyi, megyei szervezetek is támogatták mindebben.

     Hamar meg is lett az eredménye: lett működő székház, lett újság, dolgoztak a tagozatok, a helyi, megyei szervezetek, és rendszeressé váltak a széles körű vezetési tanácskozások, Vukics Ferenc, Benis Miklós és Herpai Sándor vezetésével. S az első, igazán látható és igazán mélyreható törés ezután következett be.

     Ha nem lenne mindez nagyon is közérdekű, nagyon is tanulságos minden önszerveződésben, magyarság- és nemzet-

boldogulásban érdekelt olvasó számára, akkor e honlapavató írást nyilván nem terhelném a Magyarok Szövetsége sorsának taglalásával. Úgy vélem azonban, a remélt jövőnk érdekében nagyon fontos tanulnunk a nem mindennapi tapasztalatból. 

     A Magyarok Szövetsége nem tudott volna hirtelenjében ekkorára nőni, olykor akár hegyeket megmozgatni − például a Magyarok Országos Gyűlését megszervezni − alapítója, Vukics Ferenc valóban hősies, valóban önfeláldozó, s nem kevésbé önkizsigerelő és önkizsákmányoló erőfeszítései nélkül. Példamutatása nagyon hitelessé tette lélekemelő, elmetágító előadásait. Fáradhatatlan országjárása nagyon sokakat megmozdított, csatlakozásra késztetett, lelkes támogatásra, önkéntes munkavégzésre ösztökélt. Csakhogy jobbára nem akkorára, mint amekkorát Vukics Ferenc megálmodott. Mint amekkorára ennek az akkoriban önmagát agyonhajszoló embernek szüksége lett volna elképzelései beteljesüléséhez. Márpedig nagyot képzelt, mert nagy volt és azóta is nagyon nagy a baj ezen a tájon − a nemrég kétharmaddal megválasztott párt egyelőre nagyon kevés jót hozott mindennapi életünkbe, változatlanul temérdek feladat hárul tehát az önszerveződőkre.

    Az önfeláldozó munkában elfáradó ember óhatatlanul abban reménykedik, hogy a körülötte lévők ugranak, s gyorsan levesznek óriási terhéből. Abban reménykedik, hogy első, de legalább harmadik szóra megértik kérését, felfogják segélykérő jelzését, odaállnak melléje, beállnak húzni a gondokkal, feladatokkal égig megrakott szekeret. Nem lát már ki annyira a saját fejéből, mint korábban, a szaporodó testi-lelki bajai szorításából, nem veszi észre, hogy mások kevesebbre képesek, mint ő, s hogy akik addig a legjobban húztak, azok is elfáradhatnak, és hogy az általános pénztelenség és keresetnélküliség előbb-utóbb a leglelkesebb szövetségeseket is kikezdi. S itt keresendő az oka annak is, hogy amit ő este felépített, reggelre Déva váraként leomlik: helyi, már virágzó szövetségek mennek hirtelen tönkre. Felüti fejét a viszály, szervezetek hullnak szét, semmisülnek meg. 

     S a testestül-lelkestül elfáradt ember hirtelenjében alig veszi észre, hogy a mag, amelyet elültetett, amelyet határon innen és túl szerteszórt, mégis mily sok helyen szárba szökkent. Mennyi jó ismeretség szövődött, mennyi jó találkozó született, milyen sokat gazdagodtunk egymástól! Csalódottságában ösztönösen is arra gondol, hogy az alapítóknak, a vezető hármasnak hátra kellene lépnie, hadd lássák meg a szövetségesek, mire mennek központi irányítás nélkül; hadd szokják a gondolatot, hogy akármennyire fogytán van is az energiájuk és veszélyben a megélhetőségük, a közös siker érdekében sokkal több összehangolt erőfeszítést kell tenniük, sokkal nagyobb fegyelmezettséget kell tanúsítaniuk. 

     A visszalépésben két vezetőtársa közül csak az egyik követte. Benis Miklós maradt, s ennek a tagság többsége egyértelműen örült. Mert megijedt attól, hogy magára marad: legfőbb vezető, irányító nélkül. S ez is teljesen természetesnek mondható. 

     Mint ahogy az is, hogy az országos irányítás és működtetés feladatát magára vállaló személy a most pedig rászakadó óriási terhet ugyancsak igyekezett nagyon gyorsan szétosztani. De ezúttal már szinte teljesen elmaradt az önkéntesség, az önrendelkezés, az alulról való építkezés üdvös voltának és fontosságának hangoztatása, s helyére a szigor lépett: a szervezetépítésben, a tagsági viszony meghatározásában, a központi irányításban. Habár Vukics Ferenc távozásával formailag öttagú ügyvivő testület választatott, s ez látta el az irányítást, a sürgető feladatok és a kívánatos működés akadozása miatt, no meg az egyre türelmetlenebbül vágyott hatékonyság jegyében egyre inkább Benis Miklós vette át a teljes szervezet irányítását. Pontosabban: csak vette volna, ha tudta volna. 

    Benis Miklós jobbító szándékát nincs miért kétségbe vonnunk. S általában véve: a hasonló helyzetbe kerülő vezetők jó szándékát általában nincs miért kétségbe vonnunk. A magára önkéntesen ily nagy feladatot vállaló s azzal csak nehezen megbirkózó ember mindenkit ellenségének tekint, aki tőle eltérő módon és úton gondolná tenni a teendőket. Hiszen amúgy is elég baja van, akkor miért szaporítják, őt miért akadályozzák?! Szándékos betartást, összeesküvést, lázítást vél itt is, ott is felfedezni. Fáradságos megértés és megértetés helyett a konok erejében és szent küldetésében bízik. S elvakultságában más-

ra látja oda a hályogot.

    Senki nem láthatta ezt előre, sőt, még ma is nagyon kevesen látják ezt eléggé tisztán. Többen is nekem szegezték a kérdést: hogyan is gondolom, hogy ha egyszer a Szilaj Csikó a Magyarok Szövetsége kiadványa, akkor én a szövetség legfőbb vezetője ellenében bármit is betehetek az újságba? Meg hogyan is gondolom, hogy a szövetség belső dolgairól írok, kiteregetvén ezzel a szennyest? 

    Nos, ezért mondottam bevezető soraimban, hogy itt alapvetően két világlátás feszül egymásnak. Az egyiknek az iménti a meggyőződése: a szólás szabadságánál, a vélemények ütközésénél, a szövetségesek tájékoztatásánál − az igazszólásnál − előrébb való a fegyelem; a választott vezetőket előjogok illetik meg az őket megválasztókkal szemben; a választók a választásig és a választásokkor beszélhetnek szabadon, utána viszont tekintettel kell lenniük a központi akaratokra, utasításokra. 

     Olyasféleképpen, mint a pártoknál. Vagy gazdásági szervezeteknél. Fizetett munkahelyeknél. 

     A másik felfogás viszont mindezzel szemben azt hangoztatja: a Magyarok Szövetsége különös világában a szervezeti fegyelem nem előrébb való az adakozó önkéntességnél; az utasítás nem előrébb való, mint a beláttatás, a példamutatás, a lelkesítés; nem helyettesítheti sem a krisztusi szeretetet, sem az okos önrendelkezést. 

     A Szilaj Csikó ennek a másik felfogásnak az alapján született meg, s szerkesztőgárdája, a Szilaj Ménes így működött egészen addig, amíg tehette. E felfogás sikerességének egyik legfőbb bizonysága mi magunk vagyunk. S éppen e tapasztalat segített bennünket annak a felismeréséhez, hogy azon a pályán, azon a síkon, ahol a Magyarok Szövetsége létezik, a lélek szerepének alábecsülése és az erő szerepének túlbecsülése könnyen a szövetség teljes bukásához vezethet. Mert azok a dimenziók e honban már rég foglaltak, amelyekben a pártos politikák, pénzes praktikák, demokráciának − közakaratnak − álcázott erőszakok kerestek maguknak hatalmat, megélhetést. E dimenziókban a Magyarok Szövetségének nincs nyerési esélye. A Magyarok Szövetségének ott van csak esélye, ahol elindult: az önkéntesség, az önrendelkezés, a segítő mellérendelés világában. Ahol a felülről való iránymutatás legfőbb eszköze a példamutatás; az irányítás legfőbb eszköze a befogadás és a felmutatás: méghozzá a helyi kezdeményezéseké. Én mint Központ elsősorban ismereteket és tapasztalatokat gyűjtök, s azon vagyok, hogy − szintén a szövetségesek segítségére számítva − ezekből szűrjem le, állítsam össze, mutassam fel a szerintem sürgősen megtanulni, megfogadni érdemeseket. 

     Legfeljebb olykor-olykor, csendben csalódott leszek, ha nem úgy alakulnak a dolgok −  mert kevésbé lendületesen és célravezetően −, mint ahogy megálmodtam, s mint ahogy a körülmények kívánatossá tennék. Főleg csalódott leszek, ha nekem mint Központnak veszélybe kerül a működésem: sokat várnak s kérnek tőlem, ehhez képest keveset adnak. Természetesen be fog ugrani a bolha a fülembe, hogy ideje rendet vágnom a fegyelmezetlenek, önállóskodók között. Nagy formátumú személyiségnek kell lennie annak, aki ennek a kínálkozó lehetőségnek ellen tud állni. Nem csak másokkal, de saját természetes ösztöneivel, reflexeivel kell szembeszállnia. Nagy türelemmel rá kell hagyatkoznia a kényszerű felismerésre: nem sokaság, hanem lélek tesz csuda dolgokat. Tehát lelkesíteni kell, és nem követelni vagy diktálni. A jót kell keresnem és erősítenem a másikban, nem megfeddni és erővel megfegyelmezni. Ettől és ekkor lehetek csak más, mint azok, akik hosszú évtizedeken át hosszú évekre tönkretették a magyar világot. 

     Innen, kívülről nézve nekem úgy tűnik, Vukics Ferenc ezt már megértette. Vukics Ferencnek felajánlottam egy rovatot új honlapunkon, azzal a megjegyzéssel, hogy azt tesz bele, ami neki jólesik. Szabadon, kedvére. Szívesen vállalta, mert van mondandója a világnak, s benne a szövetségeseknek. Én pedig munkatársaim nevében is nagyon örülök neki, mert biztos vagyok benne, hogy akkor is gazdagodásunkra − az olvasók gazdagodására − fog szolgálni, ha véleménye esetleg gyökeresen eltérne a miénktől. Hiszünk az egymásnak tisztességgel - igazszólással - ütköző szavak termékenyítő erejében. 

     Nekem magamnak nagy a reményem abban, hogy nyomós oka volt a nyomtatott Szilaj Csikó váratlan végzetének. Segítenie kellett a felismerésben: a szövetségbeli harcok és tétovaságok hátterében leginkább a két felfogás erőteljes birkózása zajlik. Most, hogy tudjuk, talán a kiút is könnyebben meglelhető. Márpedig nagyon érdemes meglelni. A legújabb híradások szerint zuhanásszerűen csökken a pártok támogatottsága, hitelessége, még a kétharmadosé is. Talán soha nem volt még ekkora szükség egy olyan szövetségre, amely a társadalom önszerveződését okosan és hatékonyan képes elősegíteni.  

     Ha ilyen lesz a Magyarok Szövetsége, ha nem, kedves Olvasó, a Szilaj Csikó csapata − továbbra is merő ügyszeretetből − ezt az önszerveződést kívánja elősegíteni megújult honlapjával. S szeretnénk, ha mindenki helyet találna itt, akinek hasonlóan építők és jobbítók a szándékai. 

Főhajtással: 

Varga Domokos György

főszerkesztő

www.szilajcsiko.hu