A rendszerváltás utáni években divattá vált, hogy évet és országot értékelnek a kormányfők és a politikai elit prominensei, legfőképpen a pártvezetők. Értékelnek sokan sok félét, sok szempontból. Ezekben egyetlen közös dolog van, hogy mindegyik pártpolitikai megközelítésből íródik, ám másképp értékel például a hatalmon lévő pártelnök, és másképp az ellenzékben lévő.

 

No de hogyan értékel a NÉP? A NÉP, amely négyévente eldönti, hogy melyik párt melyik oldalra kerül majd: a hatalmira vagy az ellenzékire. A NÉP, amelynek a politikai elit a jövedelmét és pozícióját köszönheti. A NÉP, amely elviseli az általa fizetett politikusok döntéseinek következményeit. A NÉP, amely az elmúlt 20 év során csupán egyetlen egy alkalommal fejezte ki nyíltan és határozottan véleményét a regnáló hatalomról: 2006. őszén. A NÉP, amely mind a mai napig még nem értékelt! Pedig csupán neki volna joga erre, hisz a bizalmat rendre ő adja meg ennek vagy annak, így a megbízó dönthetné el, hogy az általa adott megbízás valóban teljesült-e. Nem tette, mert ezt a NÉPet a hatalomnak a mai napig nem sikerült nemzetté kovácsolni, az ígéretek ellenére sem. Ezért a NÉP a maga útját járja, és maga szervezi magát nemzetté. A sziszifuszi munkában számtalan akadályt gördítenek elé az eddigi és a jelenleg hatalmon lévők másként gondolkodó körei is. 

     Skizofrén helyzetet szült az elmúlt másfél év során, hogy egyrészt összefogást kért a miniszterelnök, másrészt az őt körülvevők minden összefogásgyanús kezdeményezést és civil megmozdulást csírájában fojtottak el, még a bizonyíthatóan Fideszhez lojális körökét is. 2010-ben a miniszterelnök segítséget kérve és ajánlva jelentette be a Nemzeti Együttműködés Programját, ugyanakkor az őt körülvevők hajították azt elsőként a kukába. A hazai gazdaságért, a társadalomért, a rászorulókért, vagy éppen egy-egy szakma, probléma érdekében elkötelezetten tevékenykedő és aggódó civil szervezetek által az elmúlt másfél év során íródott levelek, javaslatok, felajánlott együttműködések íróasztal-fiókokban landoltak a minisztériumokban. Azokban az intézményekben, ahol a miniszterelnök választási ígéreteit kellene hogy előkészítsék, megvalósítsák. Azonban éppen az őt körülvevők nem vettek minderről tudomást. Segíteni pedig ma is csak annak lehet, aki azt hagyja. Az együttműködést felajánlók pedig szintén ennek az országnak az állampolgárai, a legtöbb közülük nemzeti elkötelezettségű − nem államilag (vagy pártok által) közpénzből fizetve, hanem saját idejük, családjuk, energiájuk és anyagi forrásaik terhére tették, teszik az önként vállalat feladataikat, szolgálataikat. Joggal fáradnak bele a miniszterelnököt körülvevőktől érkező ellenszél leküzdésébe, és adják fel céljaikat. Elfáradt a miniszterelnök felé nyújtott kezük. Az a kéz, melyet a Fideszen belül a mások érdekeit képviselők rendre eltoltak, és bizonyos esetekben még el is törtek. S rendre eltörni látszik az a hit és bizalom is, amit a fülkeforradalomban adott kétharmadukkal megelőlegeztek. Legfőképpen a miniszterelnöknek. Az Ő − azaz a NÉP − miniszterelnökének. Lassan, talán végzetesen és örökre eloszlik a remény. A narancsszínű álom, hogy végre most, végre együtt és végre végleg jót cselekedhetünk a magyar nemzetért, Magyarországért. Az önzetlen támogatók helyett gyorsan megjelentek a szerencselovagok és fizetett csapatok, akik soha nem az előbbi célért fognak tevékenykedni, hanem saját egyéni érdekeikért. Ők nemcsak az ördöggel, de egyéb körökkel is szövetkeznek, ha a húsos fazék közelségét érzik. A miniszterelnököt körülvevők egy része ezt nagyon jól tudja és használja ki és fel őket eszközként saját pozíciójuk erősítése érdekében. Mert a hatalomról és a hatalom adta lehetőségekről akkor sem mondanak le, ha abba a miniszterelnök bele is bukhat. Majd jön másik, aki mellett ők ugyanúgy elhalászgatnak a zavarosban, ahogy eddig. Nekik mindegy, hogy piros, kék vagy narancs. A bankszámlának nincs színe.

     A miniszterelnök lassan magára marad saját NÉPe között. Ma még talán csodálkozik, hogy az ellenségei támadják országon kívül és belül, de már támadják a sajátjai is. Egyedüli támogatóként a NÉPe áll mellette. Csendben. Nem tüntet, nem hőzöng, nem fenyeget és nem követel. Észrevétlenül teszi a dolgát. Annyira észrevétlenül, hogy lassan már nem is látszik. S várja, hogy miniszterelnöke odategye a maga ötven százalékát. Mert az egészhez két fél által biztosított 50-50% szükséges, ez viszont a politikával ellentétben csupán matematika. És gerinc vagy netán lelkiismeret kérdése A NÉP tavaly többet tett hozzá, egészen pontosan kétharmadot.

     A NÉP, mely a − sok helyen már szegényes − karácsonyi ünnepeken, családi körben is azon gondolkodott, mit tehetne hazájáért, vagy legalább közösségéért. Eszébe jut, hogy az elmúlt 20 év során ott volt, ahova miniszterelnöke hívta. Eleinte a Kossuth térre, majd 2006-ban az Astoriához is elment, hogy meghallgassa és felnézhessen rá. Már némi nosztalgiával gondol arra, hogy 2002-ben, miniszterelnöke felhívására, még aznap megalakította a polgári kört. A miniszterelnököt ma körülvevők rendre felbomlasztották az időközben és sok esetben egyesületté alakult helyi közösségeket. A mór megtette kötelességét, a mór elmehet... A NÉP közel egyharmadának ma az is eszébe jut, hogy mennyi szórólapot szórt a postaládákba kedvenc miniszterelnöke fotójával. A NÉP e jelentős része ma egyre csalódottabban teszi fel a kérdést: vajon érdemes volt-e? Még hisz abban, hogy miniszterelnöke időben ráébred, ki a barátja és ki az ellensége. Még óvja a báránybőrbe bújt farkasoktól és még hiszi Böjte Csaba sorait: "Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak mellé." Még hiszi a Wass Albert-i gondolatot, hogy a NÉPből nemzetté lehet válni. 

    Azonban már ereje fogytán, kitartása lanyhul, energiája apad, miközben az ő családja is éhesebb, a bank pedig őt is fenyegeti, netán a végrehajtó kilakoltatással zaklatja. Lassan megtanul látni is, nem csak nézni. Emiatt viszont lassan nevetni sincs kedve a humorista hasonlatán, mely szerint: "A kormányzás olyan, mint a biciklizés: nagyot lehet bukni."  

   És valamiért gyakrabban eszébe jutnak mostanság Wass Albert alábbi sorai is:

 

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát,

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint,

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia,

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz, és csak a kő marad,

de a kő marad.