Tisztelt Olvasó!

 

E hajóról jószerivel mindenki tudja, hogy nemrég zátonyra futott és felborult. Nem borult fel teljesen, csupán erőteljesen megdőlt, nem azonnal, hanem fokozatosan, csakhogy a pánik így is viszonylag bőségesen szedte az áldozatait, már ami a sebesültek és halottak számát illeti. Az efféle balesetekről nem szokásunk hírt adni a Szilaj Csikóban, mert csak azért, hogy pár percig vagy másodpercig izgalom fogja el a kedves Olvasót, aztán ne történjék az égvilágon semmi – hiszen okosabb az ilyen hírektől bizonyosan nem lesz, s még új életet sem fog kezdeni –, tehát nem fecséreljük effélékre sem a csekélyke időnket, sem az energiánkat. 

 

Ebben a friss történetben azonban volt egy olyan mozzanat, amely kiemeli esetünket az összes hasonló közül. Mióta az eszemet tudom, az emberiség áthághatatlan parancsaként él bennem, hogy balesetnél – katasztrófánál – a kapitány hagyhatja el utolsónak a hajót. A Costa Concordia kapitánya azonban megszegte ezt az írott és íratlan szabályt. A híradások szerint a parti őrség parancsnokának kellett biztatnia, hogy sürgősen térjen vissza. 

 

Nos, ebben a világban nyilvánvalóan nagyon el van rontva valami, ha egy sokemeletes luxushajó kapitányi, parancsnoki posztjára ilyen gyáva, gerinctelen emberek kerülhetnek. Nyilvánvalóan ezer másik szempontból kiválóan alkalmas volt arra, hogy ebbe a pozícióba kerüljön, bizonyára sok nyelven beszél, ügyesen forog a módosabbak társaságában, nincsenek különösebb – a politikailag helyénvalótól eltérő, netán "szélsőséges" – nézetei, s az is majdnem biztos, hogy tucatnyi olyan személyiségtesztnek vetették alá, amelyek igazolták a felettesei, megbízói iránti lojalitását; ám olyannak alighanem egyszer sem, amely kibuktatta volna, hogy egyszerűen és végzetesen: gyáva.

 

Nos – miért, miért nem – hasonló élményt éltem át az elmúlt években és az elmúlt napokban az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval kapcsolatban. Parancsnokaik már zátonyra futtatták a rájuk bízott hajót, még fel nem borult ugyan, de már erőteljesen megdőlt, ők pedig gyáván mentik a bőrüket: a magasságos pénzhatalom utasításait követik, s nem a démosz akaratát. Ahol csak lehet, felülírják az amúgy is tengődő demokráciák maradék demokratizmusát. A magukfajtákat, a hasonszőrűeket, a bennfenteseket mentik még mindig, nem a rájuk bízott népet s szövetséget. 

 

S ehhez szintén gátlás nélkül hasznosítják a médiahatalmak féktelen hazugságait, torzításait, akár egy olyan kis ország ellenében is, mint éppen Magyarország...

 

Costa Concordia az élet...

 

Csakhogy a Costa Concordia történetének van még egy másik, mondhatni átellenes mozzanata, amelyről médiaszerte elég keveset szóltak. A Vatikáni Rádió számolt be – én pedig Gyuri atyától, a Szent Család plébánia papjától, a vasárnapi prédikáción hallottam – arról, hogy a szerencsétlenül járt hajó utasainak megmentéséért, ellátásáért a környékbeli falu egésze egy emberként, magát és javait önzetlen áldozva mozdult meg. S a nagyszabású segíteniakarás élére a helyi plébános állt oda legfőbb szervezőerőként, templomát is az ügy szolgálatába állítva. 

 

Ez is Costa Concordia-élet tehát. De rá is lehetne rögtön vágni: mióta világ a világ. A jó örök harca a gonosszal. Vannak, akik felelőtlenül zátonyra futtatják az életeket, s vannak, akik embertársaik ki- és megmentésén fáradoznak. Csakhogy éppen azt igyekeznék igazolni, hogy az állandóságok ellenére mégis van változás, mégis van elmozdulás.

 

Úgy tűnik például, hogy Magyarországnak most nem egy ijedős, nem egy megfutamodós kapitánya akadt, hanem egy olyan, aki képes az elődjei és uraik által zátonyra futtatott, dülöngélő hajón ügyesen egyensúlyozni, képes a nagyhangú parancsosztogatókat – hovatovább a saját szólamaik visszafordításával – valamelyest féken tartani, s végre nem csak rajtuk tartani szemét, hanem a megmentendő utasokon is. Akik a 2012. január 21-i Nagy Meneteléssel vissza is üzentek rögtön, hogy tebenned bízunk...

 

Persze a nagyok kártyájába nehéz belelátni, tehát egyelőre ki-ki leginkább a szívével láthatja és hiheti, hogy a mi kapitányunk más, mint a többiek. Nem is mernék változásokról elmélkedni, ha nem látnék innen, békanézőpontból is biztató jeleket. Hamarjában végig is szaladok néhányon. 

 

A Szilaj Csikó Magyar Idő rovatában is említést teszünk arról, hogy új fejlemények tapasztalhatók a devizahitelesek dolgában: egyre több ügyész, bíró, hivatalnok akad, aki a jó nép érdekeit elébe helyezi a pénzhatalmi tényezők csalfa szándékának... 

 

Friss hír, hogy Budaházy Györgynek és vádlott-társainak – akiket (az igazi terroristák helyett) alaptalanul terrorizmussal vádolnak – napi két óra "szabad időt" engedélyezett a bíróság. 

 

A versenybíróság súlyosan elmarasztalt néhány olyan világhálós ingatlanközvetítőt, amelyek sanda szerződésekkel próbálták megakadályozni, hogy gyanútlan hirdetőik kiszállhassanak a korábbi megbízásukból.  

 

S most egy látszólag magánügy következik, ám nagyon is ebbe a – reménykeltő, biztató – körbe tartozik. A történet különben sokkal kacifántosabb, a bemutatottnál több a nagyhatalmú szereplője (további gázszolgáltatók, követeléskezelők stb.), s némelyik szereplő a manapság még uralkodó hajókapitányi felelőtlenséggel folytatná a fosztogatást, ám erre most mégsem fordítanék nagyobb figyelmet, hiszen éppen a változások üdítő szelét igyekszem befogni közös vitorlánkba.  

 

Nos, hetekig hadakoztam az egyik nevezetes gázszolgáltatóval, ugyanis számolatlanul  küldözgette a számlákat és a fizetési felszólításokat, összességében többszázezer forint értékben. Én pedig hol ordibálva, hol hullanyugodtan, hol szóban, hol írásban próbáltam megértetni a munkatársakkal, hogy édesanyámék egykori, eladófélben lévő lakásában senki nem lakik, a gázóra le lett cserélve, azóta is nullán áll, a legkülönfélébb óraállásokra hivatkozó számláik minden alapot nélkülöznek, ha nem hiszik, jöjjenek ki, győződjenek meg a saját szemükkel. Egyik ügyintézőjük sűrűn hajtogatta, hogy "értsen meg, uram", "maga nem hallgat meg engem", mire én próbáltam megértetni vele, hogy ideje lenne végre Önnek és Önöknek meghallgatniuk engem, s habár nagyon szeretném végre kifizetni a tartozásom, csakis akkor fizetek, ha a tényleges gázfogyasztásról küldenek számlát, az összes többit pedig egytől-egyig visszavonják. 

 

És, tisztelt Olvasó, lőn! A minap megkaptam a számlát a hétezervalahány forintról, s az értesítést, hogy 0 köbméternek tekintik az óracsere utáni fogyasztást. Vagyis éppen annyinak, amennyit valóban fogyasztottam. 

 

A Szilaj Csikó egyik vendége mostanság Vezér-Szörényi László, pontosabban a vele készült tévébeszélgetés. Nem késlekedtünk fontos mondandóját kirakatba tenni: "a legnagyobb szerep a népre várna". A minapi – január 21- i – nagy menetelés, a többszázezernyi tiltakozó ember láttán akár meg is nyugodhatnánk, hogy itt aztán van bőven változatást óhajtó ember, s az új kapitány zászlaja alatt úgy megy majd minden, mint a karikacsapás. Kétségkívül nagy eredmény, hogy legalább a felismerésig ily sokan eljutottak már: a pénzügyi globálhatalmat vagy más, idegen érdekeket szolgáló lakájokkal semmire nem megyünk. Ám a film arra is figyelmeztet, hogy a napi tényleges – változtatást előidéző – erőfeszítéseink nélkül semmire nem jutunk. Mondhatnám, egy kellemes, langyos téli délután a nyájmelegben sétálgatni nem nagy kunszt, a kunszt csak ezután jön. Egyrészt hétköznapi kis helyzeteinkben nem hagyni többé, hogy palira vegyenek bennünket; másrészt ugyancsak a magunk kis helyén el kell kezdenünk a magunk új, élhető életét építeni. Miként ezt azok teszik, akik – lásd idevágó összeállításunkat – Becskén fognak hozzá egy akkora biogazdaságot –  kertészetet, gyümölcsészetet, rideg állattartást, egyebeket – kiépíteni, amely 50 család eltartására lesz alkalmas.   

 

Nem kétséges, hogy egyhamar nem lesz belőle luxuskörülményeket nyújtó óceánjáró. De legalább elhagyhatjuk a zátonyt, s kis hajóinkkal oda vitorlázhatunk, ahova nekünk tetszik. Nem hátat fordítva a világnak, mert az bajos volna. Nem ellenségeket keresve, mert azokból úgyis van elég; inkább barátokat, küzdőtársakat szerezve, minél többet. 

 

S akkor majd végre elmondhatjuk: errefelé már nem Costa Concordia az élet...

Varga Domokos György