Tisztelt Olvasó!

Meghalt Csurka

Feltöltve: 2012. február 4., do

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Sajnos, ő is azok számát szaporítja, akik előbb mentek el, mintsem tiszteleghettem volna előttük.

 

 

Tisztelt Olvasó!

 

Szerettem volna megmutatni neki az Egyetlen történet című könyvecskémet, benne A csúf kiskacsát. Nagyon kíváncsi lettem volna a véleményére. Egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy akár vissza is utasíthat. Igaz, 1993-ban, amikor ő szembekerült Antall Józseffel, kéretlenül írtam egy elemzést, amelyben azt fejtegettem, hogyan lehetne az akkori kormányfőnek és MDF-es pártelnöknek – Lezsák megnyerésével − Csurkát s általában a nemzeti radikálisokat visszaszorítania. Csurka akkor azt nyilatkozta, hogy az én forgatókönyvem alapján sikerült Antall Józsefnek megnyernie a párton belüli hatalmi harcot. Én meg azt hangoztattam – mert így is gondoltam –, hogy Antall nem szorult rá az én eszmefuttatásomra; elemzésem különben sem megrendelésre készült, hanem jómagamat érdekelt, hogyan lehetne a megosztó helyzetből kimászni. Az viszont tény, hogy az elemzés elkerült a miniszterelnökhöz. 

 

Nemsokára bekövetkezett a pillanat, amikor összefutottam Csurkával. Tiszta volt a lelkiismeretem, ezért a szemébe nézve, kellő tisztelettel üdvözöltem. Rajta sem látszott semmiféle harag vagy megvetés. S ez fontos volt nekem is. Mert mint írót, nagyra becsültem, a politikailag helyénvalótól eltérő közéleti megnyilvánulásait viszont indokolatlanul leegyszerűsítettnek, egysíkúnak, túlzóan radikálisnak. Az meg különösen nem tetszett, ahogy egynémely – kétségkívül tisztességes – küzdőtársával bánt el az általa alapított MIÉP-ben. Egyet viszont soha nem gondoltam róla: hogy a szó szoros – azaz igazi, fajgyűlölő – értelmében kicsit is antiszemita volna. „Antiszemita” annyira volt csupán, amennyire mindenki az, aki előbbre sorolja a magyarság érdekeit a bármilyen idegen érdekeknél. Tehát ugyanennyire német-, francia-, orosz- és egyébellenes volt. 

 

Ha Csurka radikalizmusán, szélsőséges mivoltán elmélkednénk − felülve például az ellene s Dörner György ellen elindított, még a Horthy-sarjakat is beszippantó nemzetközi tiltakozásoknak −, hamar le kell szögeznünk: a Magyarország és miniszterelnöke ellen indított nemzetközi hadjárat fényében nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Csurka István kifejtette szóbeli erőszak csendes sesegés ahhoz a csörömpölő erőszakhoz képest, amelyet a demokrácia felkentjei elkövettek és elkövetnek a magyarság ellen. Habár minden történelmi pillanatnak megvan a maga igazsága, amelyet nehéz távlatokból a helyén értékelni, ha választanom kéne, most, két évtized múltán, mégis ki merném jelenteni: Antallék hiába fogadták el az én helyzetelemzésemet, az általános magyar helyzet megítélésében, a magyarságra váró sors ecsetelésében bizony Csurka Istvánnak volt igaza.  

 

Amikor Dörner György és Csurka István Új Színház-beli kinevezése mellett nemrégiben aláírásgyűjtés indult, a világhálós listára magam is odavéstem nevemet. Méghozzá azzal a megjegyzéssel, hogy „Félnék egy csak Dörneres, csak Csurkás magyar színházi világtól. Jobban félek egy Dörner és Csurka nélküli magyar színházi világtól...” 

 

Csurka Istvánt most váratlanul elszólította az Úr. Pedig legújabb írásaiban szelleme teljes pompájában mutatkozott meg. A Szilaj Csikóban is jó szívvel hoztuk egyik-másik eszmefuttatását. A „politikailag helyénvaló” nagypolitika végül is úgy-ahogy megakadályozta, hogy az Új Színház hivatalos munkatársa lehessen. Azt viszont nem tudták ˜– és nem tudják – megakadályozni, hogy mostanság csaknem annyian bólogassanak szavaira, mint a rendszerváltozásnak nevezett valami hajnalán, amidőn a rádióra tapasztottuk fülünket, hogy Csurka István jegyzetét hallhassuk a Vasárnapi Újságban. 

 

Ők előbb-utóbb elmennek, Csurka viszont marad.