Tisztelt Olvasó!

 

Két évtized. Idő, sors, út? Az idő, igen. Sors, kifürkészhetetlen. Út? Igen, az út, ami csak akkor válik ismerőssé, ha kelet felé kilépek a mai Magyarország területéről. Amikor már a hegyek között vagyok, és már az út mentén emberek állnak áruikat kínálva – az évszaknak megfelelőket –, csak akkor érzem, hogy hazafelé közeledek, és amikor már az utcák mellett feltűnik a kürtőskalács meg házi kenyér, akkor már biztosan tudom, hazaérkeztem.
     Az a nagy autó is ezen az útvonalon halad hazafelé, amely a Csömörön összegyűjtött adományokat viszi a Szent Ferencz Alapítványnak most éppen Kászonba, vagy Gyergyóba, ahol épp új házat nyitott Csaba testvér.
     Egy autónyi bútor, szőnyeg, függöny, ruha, de felsorolni is nehéz, mennyi mindent tartogatunk, s ha a cél nemes, nem sokat gondolkodunk, adjuk, hogy új és boldogabb életet kezdjenek:
     A bútor biztosan lerázza magáról a port, látom, hogy egy székely asszony törülgeti, fényesíti, berakja tiszta polcaira a ruhákat, minden polc egy-egy gyermeké, s még azt is tudom, hogy a ruhák közé bekerül majd egy-egy illatos szappan, hogy illatozzon a blúz, kabát, szoknya.
     S azt is látom, hogy eközben a tiszta ablakon tisztára mosott függöny lengedez, s hogy a sarokban helyet lelt fotelokon gyerekek ücsörögnek. Látom, hogy este kihúzzák a kanapét, tiszta ágyneműben alszanak édes álmot a jövőt álmodók.
     A polcokon könyvek izegnek-mozognak, s csak akkor nyugszanak meg, ha kézbe kerülnek, s tudásra éhes szemek száguldoznak a sorokon. A kisasztalok, a kisszékek, óvodabútorok színes ceruzákra vágynak, hogy a kiságyakból kiugrók megfessék az őket körülvevő erdőt, mezőt, patakot, folyót.
     Látom egy kislány, egy kisfiú felcsillanó szemét, amikor új ruha kerül a polcra, s milyen büszkék lehetnek, ha szép ruhában mehetnek misére, színházba.
     Aztán elkopnak a ruhák, kiszakad a nadrág, az ing, zsákba kerül a sok hasznavehetetlen rongy. Vajon, miről álmodik tovább? Tudom, tudom, a téli estékről, amikor előkerül az olló, cérna, rongyos zsák, s valahol egy teremben munkába áll az osztováta, rajta serény kezek szövik szőnyegeiket. A színes csíkok egymásra kacsintanak, az ismerősök örömködve köszöntik egymást, s amikor már jó nagyra nyúltak, feldarabolva, elkötött végekkel új gazdára találnak.
     S a gazdasszony kitakarít, felmos, száradás után leteríti új szőnyegeit, hogy aludjanak, s megálmodják a messziről jött adomány útját; mert van egy gondos gazda, egy ferenczes testvér, aki tudja, hogy nincs annál drágább, mint amit szívből adnak, és soha nincs lom, fölösleg, mindenben van érték, haszon, ha okosan, fáradalmat nem ismerve szervezzük életünk.
     Köszönet a szőnyegek álmaiért a csömörieknek, a Szilaj Csikós munkatársaknak, a szomszédnak, a barátnak, a Liliom óvoda szerető igazgatónőjének, hogy érzik, tudják: adni mindig jó, s adni csak tiszta szívvel szabad.