Tisztelt Olvasó!

Schmitt tusája a politikai páston

Feltöltve: 2012. április 4., he

K. MEZŐ SZILVIA

 

 

Tisztelt Olvasó!

 

Nem tudja vagy nem akarja megvédeni magát a kétharmados oldal? Schmitt Pál ügye a közelmúltban a − jobbára balliberális − hazai és nemzetközi médiumoknak "köszönhetően" bejárta a világot. Ismételten és sokadszorra negatív fényben feltűntetve, lejáratva Magyarországot. Úgy tűnik, ezen körök mögött megbúvó érdekcsoportok mindennél jobban elkötelezettek a külső és belső viszály szítása és a nemzet már-már végletekig történő megosztása iránt. 
     Sajnálom Schmitt Pált. Mint köztársasági elnök valóban méltón képviselte fenti ellenszélben is Magyarországot a diplomácia világában. Azonban, mint embert, még jobban sajnálom. Hetvenévesen ismét megvívta tusáját, de ez a tus feltehetően nem jelentett számára olyan felemelő győzelmet, mint olimpiai szereplései idején. A pszichés nyomás és a megalázott helyzet teremtette páston a lelki tus megvívása már nem a fizikai erőnléttől függött. Láthatóan megviselték a történtek, ami érthető, hisz erre nem lehet − még a legkeményebb edzéssel sem − felkészülni. A fiatal emeszpés titánok képviselte háttérerők legyőzték Magyarország köztársasági elnökét. A módszer a hazai jobboldali közvélemény számára nem okozott meglepetést. Megszoktuk. Mégis adott a kérdés: hogyan fordulhatott elő, hogy amíg az ellenoldal népszerűségi indexe ama béka bizonyos testrésze alatt leledzik, és a Fidesz-KDNP szövetség közvélemény-kutatási mutatói még mindig lényegesen magasabb értéket mutatnak, mégis a kisebbség akarata tudott érvényesülni? Hogy fordulhatott elő, hogy a Fidesz-KDNP sem állt ki a maga köztársasági elnöke mellett teljes vállszélességgel? Mert fennállhatott volna az a lehetőség is, hogy a frakció ismét összezár, ahogy ez kisebb és nagyobb fajsúlyú ügyek esetén már jól bevált gyakorlattá vált, és történetesen nem fogadja el Schmitt Pál lemondását. Hiányzott a támogatás, s ez az utóbbi napok sajtónyilatkozataiból az egyszerű halandó számára is rendre feltűnt. Mintha kihátrált volna a kormánypárt Schmitt mögül. Nagy kár! Mert üzenet lehetett volna a belső ellenfél számára, hogy – minden ellenkező híresztelés és rosszindulat ellenére − ezen az oldalon valódi és megbonthatatlan egység van. A Békemenet után is. Hogy egység van a félidejében kormányzó párt támogatói körében, méghozzá kétharmados. Brüsszelnek ugyan már üzentünk, de a hazai ellentábornak nem. Ebből néhány következtetés levonható. Ahogy abból is, ki milyen arccal fogadta Schmitt Pál lemondását. Látva a parlamenti képviselők ugyancsak beszédes arckifejezéseit, több kérdésre szó nélkül is választ kaphattunk. 
   Az asszó véget ért, a csörte folytatódik. Schmittnek ez volt megírva. Meg kellett járnia a maga Keresztútját ahhoz, hogy végül a haza érdekében felülemelkedjen a hazai politikai „elit” morális züllésén, és példát adjon jóérzésből vagy éppen fair playből. Az emeszpés ellenzék kaján vigyorral és győzelemittas tapssal feszítette keresztre Magyarország köztársasági elnökét. Gyakran felmerül mostanság a párhuzam, hogy Gyurcsány lemondását miért nem követelték meg azok, akik ma oly vehemensen támadták Schmitt Pált. Azonban a kérdés nem az, hogy ők miért nem követelték, hisz a választ még a politika iránt immunis polgárok is tudják. E helyett talán ésszerűbb kérdés, hogy vajon mi miért nem követeltük meg 2006-ban, az őszödi beszéd után ugyanezt. Miért mentünk haza? Miért hívott haza bennünket a Fidesz? Erkölcsi mércével sem mérhető a Gyurcsány és Schmitt közötti különbség, de ha magunkba nézünk, látnunk kell, hogy nem vagyunk kellően kitartóak. Sem az egyik ellen, sem a másik mellett, sem magunkért. Jól elvagyunk otthon, a magunk kis világában, ahonnan fennen és tökéletesen tudjuk megmagyarázni a tutit. 
     A kétharmados szavazóbázis napok óta – ahogy tette ezt 2006 őszén is − otthon ülve figyelte az eseményeket, míg a másik oldal szinte napi megmozdulásokat szervezett Schmitt ellen. S ez a nyomás, úgy tűnik, elég volt egy köztársasági elnök megbuktatásához. A jobbára balliberális hazai és a nemzetközi sajtónak „köszönhetően” majd ez a hír is nagy gyorsasággal járja be a világot. Azt a világot, amely Schmitt Pált sportolóként és sportdiplomataként egyaránt elismerte, míg politikai szereplőként nem. Kétharmaddal és kétharmados táborral a Schmitt melletti kiállás igazán egyszerű lett volna. Talán bizonyos érdekek most mást diktáltak − és nyertek.  Azonban e történet valódi vesztesei ismét mi vagyunk…