Tisztelt Olvasó!

 

Ami azt illeti, eléggé világvége hangulat van. S még azt se lehet rávágni, hogy a média – azaz a tömegközlés – csinálná a hangulatot, vagyis verné a habot. A sűrű, piszkos hab a világpolitikai és belpolitikai fejlemények miatt verődik. 

 

Mi dolga lehet ilyenkor egy ilyen világhálós újságnak, mint amilyen a Szilaj Csikó? Bizonyára dolgunk lenne mindenekelőtt a híradás: tényeket sorolni, borúlátásunkat igazolandó. A világméretű borúlátást igazolandó. Mi van s mi lesz a nagyhatalmakkal, s milyen sors várna ránk, a magyarságra, közibük ékelődve, a küszöbön álló újrarendeződés, élethalálharc során? S milyen sors várna hús-vér valónkra, egyikünkre vagy másikunkra? Hogyan lehetne, hogyan kellene berendezkednünk a túlélésre? Mit kell tennünk már ma, de legalább holnap, holnapután?  

 

Hatványozottan szaporodnak például a hírek az atombiztos bunkerek építéséről, elővigyázatos karbantartásáról. Nekünk is hadrendbe kellene állnunk és az efféle híreket továbbszórni? Katasztrófa-szakembereket kellene megszólaltatnunk, hogyan lehet gyorsan és olcsón óvóhelyeket és jól védhető élelmiszerraktárakat építeni? Vagy világpolitikai szakértőket kellene faggatnunk, hol marad majd biztonságos hely a világban, hova kellene gyorsan elköltöznünk?  

 

Nagyon ősi ösztön az, amely dolgozni kezd ilyenkor bennünk. De legalábbis ugrásra készen áll. Szeretteinket – no és magunkat – megvédeni a fizikai támadásoktól, fájdalmaktól, a megsemmisülésektől. De legalább ennyire emberi tulajdonság a tehetetlenség: minek hiábavaló dolgokon töprengeni, úgysem tehetek, úgysem tehetünk semmit, bízzuk magunkat jobb híján Istenünkre vagy vak szerencsénkre. Amúgy is: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy nem is olyan nagy, csupán nagynak látszik a baj, avégett, hogy az emberiség végre fejéhez kapjon, leszámoljon a javíthatatlan – pénz- és hataloméhes – világrontókkal, a Föld és mások kifosztóival. Lehet, jöhet tehát változás, de nem rossz, inkább jó irányba mutatóan. S ennyit, ugyebár, megér az átmeneti feszültség, kényelmetlenség, áldozatvállalás... 

 

Lehet? Jöhet? 

 

Tisztelt olvasóink ennél bizonyára biztosabb tudást remélnek tőlünk. Annyi ismeret birtokában, amennyi beérkezik hozzánk, egy újság szerkesztőségébe, vagy amenynyinek szakmai, emberi hivatástudatból és hívságból utánajárunk, illene tudnunk legalább körvonalakban felvázolni, mi a legvalószínűbb iránya a várható történéseknek. Mikor következik be a nagy törés, ha bekövetkezik egyáltalán? Kisebb vagy nagyobb világrengés lesz-e, s a középpontjába kerülünk-e, vagy megúszhatjuk az egészet a széleken? Hogy aztán ki-ki eszerint készülhessen fel a jövőre, a teendőkre, a maga lelki, fizikai adottságainak, fogékonyságainak megfelelően – s hát anyagi lehetőségeinek, korlátainak függvényében. Maradni jobb, vagy elmenni? A városban kéne maradni, vagy falura költözni? Önellátásra berendezkedni, vagy tisztességgel tovább végezni a magunk kis fizetős részfeladatát az eddigi világrend szerinti nagy munkamegosztásban? Már akinek még van és akinek még lesz egyáltalán fizetős munkája, állása... 

 

Nos, kedves Olvasó, habár ezekre a kérdésekre a magunk módján – leginkább mások elemzéseit, meggyőződéseit feltálalva –, olykor-olykor megpróbálunk válaszolni, férfiasan bevalljuk, a jövőt illetően szinte teljes homályban tapogatózunk. Tudni véljük, hogy világunkban mitől mennek rosszul a dolgok, sejteni véljük, hogy mi lehetne egy szerencsésebb csapásirány, ám valójában fogalmunk sincs, hogy akár már holnap, holnapután mi várható, s hogy a legkisebb veszteség, vagy akár a legnagyobb nyereség elérése érdekében mit kellene cselekednünk. 

 

De attól még, mert a jövőt illetően homályban tapogatózunk, úgy tűnik, a jelent illetően nem annyira. Nem vagyok biztos benne, hogy minden kedves olvasó érteni fogja innentől fogva, amit elmondok, de nem tehetek mást, mint hogy megosszam felismeréseimet, ha már megszülettek s éppen énbennem. Rögtön hozzáteszem, megszülethetett másokban is, de ezt egyfelől nem tudhatom, másfelől lehet nekik is dolguk, hogy mondják el a maguk környezetében, az éppen rájuk figyelőknek. 

 

Kicsit vissza kell kanyarodnunk a minapi ünnephez, húsvéthoz, Krisztus feltámadásához. S ennek valódi lényegéhez: a mi feltámadásunkhoz az ő halála által. Az ige szerint: „halállal győzte le a halált”. Halált legyőzni, annyit tesz: élni. Halállal legyőzni a halált, annyit jelent: a másokért megszenvedett, vagyis szeretetben fogant halál valójában az Élet része. A nagybetűsé!   

 

Vagyis nem kell félnünk a szeretetben fogant haláltól. Hát még a kisebb veszedelmektől!  Nincs miért szoronganunk tehát a jövő rémálmaitól, kilátástalanságitól – ha minden pillanatunk a szeretet derűjében fogan. A cseppben, ugye, benne van a tenger. A pillanatban pedig, ugyanígy, benne van az Élet. Ha minden pillanatunk a szeretetben fogan, történhet bármi, valójában mindig ugyanaz történik: az Életet éljük. Változzék ez látszólag így vagy úgy, a szeretetnek köszönhetően mibennünk az Élet állandó marad, s az Életben mi magunk állandók maradunk. 

 

No de hogyan lehetne örökké csak szeretni? Főleg ilyen világban, amelyben a gyorsan szaporodó nélkülözések még jobban megkeserítik mindennapjainkat. És hogyan is kell szeretni egyáltalán? Szeretnem kellene azokat, akik tönkrevágták az országot, a világot? Akik teljesen ellehetetlenítették az életem? Vagy szeretnem kellene a léhűtőket? A rongyrázókat? A hazugokat? A becsteleneket? A halálos ellenségeimet? 

 

Igen is, meg nem is. Nehéz megfogalmazni – ha könnyű lenne, ha közérthető lenne, tudná már, mondaná már, követné már mindenki. Azért csak megpróbálom! Beszélhetnék, persze, erről akár egy könyvnyi terjedelemben is, a súlya, bonyolultsága talán ezt is kívánná, ám úgy vélem: aki néhány példából nem érti – nem sejti –, miről beszélek, azt felesleges hosszabban győzködni. 

 

A lehetőség abban a titokban rejtőzik, hogy voltaképp nem magamat, nem is a másikat, hanem közös magunkat, vagyis: az Életet „kell” szeretni. A maga teljességében. Amelynek olykor „elidegeníthetetlen” része akár a halál is. A legnagyobb – legnagyobbnak tűnő – áldozat. A másokért vállalt áldozat! Az Életért vállalt áldozat! Az Életért vállalt halál! Hadd magyarázzam, hadd igazoljam ezt – az amúgy bőséges magyar történelmi kínálatból – a szigetvári hősök példájával: nem adták fel s nem adták át a töröknek a várat, holott „életben” maradhattak volna. De nekik ez az élet csak egy formailag, mondhatni, logikailag lehetséges élet lett volna, és nem a nagybetűs. Ők csak a dicső halált választva maradhattak – az ő fogalmaik szerint – életben. Árulóként legfeljebb élőhalottak lehettek volna. 

 

A mi kis hétköznapi életünk, persze, ritkán kínál ilyen drámai döntési helyzeteket. Életünkre törő ellenségeink, ha vannak, nem turbánt vagy kaftánt hordanak, hogy messziről megkülönböztethessük őket. De ettől még, a magunk hétköznapi módján, „vérre menő”, „drámai” ütközeteket folytatunk a körülöttünk élőkkel, nem egyszer éppen a szeretteinkkel. Pontosabban szólva: az ő általuk megtestesített élettel. S van alkalmunk nekünk is mérlegelni: a derűt vagy a borút választjuk. A másokkal osztozó szeretetet, a fennkölt, felemelő nagybetűs Életet, vagy a lelkileg elnyomorító, ellaposító, saját haszonra dolgozó, saját hasznot leső kisbetűset.

 

Nos, mit tenne, kedves Olvasó, ha egy családi vita hevében élete párja ráloccsintaná tejeskávéját az éppen működésben lévő számítógépére? Mindennapi munkaeszközére? Ne siesse el a választ! Képzelje magát a helyzetbe, vizsgálja meg feltörekvő érzéseit, indulatait! A képernyő elsötétül. Számítógépe kileheli lelkét. Benne az összes kész és félkész munkája, az összes levelezőtársának levele, villámposta-címe, hogy csak néhányat említsek a veszteségekből. Laposgépét gyorsan felkapja, jobbra-balra billentgeti, itt csorog, ott csorog kifelé a világosbarna folyadék. Olyan hirtelen pusztult el, mintha török ágyúgolyó trafálta volna telibe. Nos, mit tenne? 

 

Szinte hihetetlen, de ha az ember kellőképpen szereti és becsüli a teremtett világot, akkor egy ilyen súlyos, drámai helyzetben nem borul el az agya, nem szorul ökölbe a keze, nem fog sem odacsapni, sem üvöltözni. Hanem az villan a fejébe – vagy inkább talán a szívébe –, hogy szerencsés, kiváltságos, mondhatni: istenes lehetőség adatott számára. Legféltettebb kincsével szemben, az elvesztésén való dühöngés vagy elkeseredés helyett az Életet, a Teljességet választhatja. Amelyből, ugye, nem hiányozhat semmi, amelyben, ugye, egy számítógép halála, ha a szeretet derűjével fonod körbe, valóján nem veszteség, hiszen a szeretet, s vele a szeretetteli élet örök és elpusztíthatatlan. 

 

Kedves Olvasó, kérem, ne veszítse el türelmét, ne kattintson máshová, ha már eddig kibírta, érdemes talán megvárnia befejező gondolataim. Nem őrültek, nem élettől elrugaszkodottak ezek a világlátások, hanem hétköznapi élettapasztalattal megerősítettek. Bizony, lehet úgy tekinteni a „súlyos tett” elkövetőjére, mint a nagybetűs Élet egy drámai pillanatának küldetéses megtestesítőjére; hiszen az elkövető nemcsak hogy életünk párja, de az Életnek, a mi életünknek a része, vagyis bizonyos értelemben mi magunk. És éppen úgy, ahogy ostoba, életidegen dolog az embernek magát utálnia, ugyanígy ostoba dolog másokat, tágabb életünk társait utálnunk. Az is igaz, hogy ha a nagyszerű nagybetűs Életre esküszünk, s nem a kisszerű kisbetűsre, akkor érdemes igyekeznünk a bennünk és másokban – az Életben, a mindőnkben – ott lappangó, ott tüsténkedő rosszat jobbá nemesítenünk. 

 

Nem, egyáltalán nem tűnik teljesíthetetlen feladatnak, elérhetetlen vágyálomnak! A napokban kaptam, bizony, a számítógépem jóvoltából, s aligha véletlenül, egy nagyon idevágó levelet. Kiderül belőle, hogy egy antropológus egy afrikai törzs gyermekeinek javasolt egy játékot. Letett egy kosár gyümölcsöt egy fa mellé, majd így szólt: „Aki előbb odaér, azé a gyümölcs!” Erre a gyerekek mind felálltak, kézen fogták egymást, és együtt szaladtak érte. „Miért nem versenyeztetek?” – kérdezte tőlük az antropológus. Mire ők: „Ubuntu. Hogyan tudna valamelyikünk is boldog lenni, ha bármelyikünk szomorú?” E törzs nyelvén Ubuntu annyit tesz: „Vagyok, mert vagyunk” – fejeződik be a levél. 

 

Ha vagyok, mert vagyunk, akkor kevéske életenergiámat nem a másik – és vele magam – ellenében igyekszem  hasznosítani, hanem a közös jóra, a közös teremtésre. Életre keltésre. Elmosolyodsz, kezedbe kapod lapos számítógéped, felfordítod, s amennyire csak lehet, kicsurgatod belőle a ragacsos folyadékot. Aztán visszafordítod, s egyesével, óvatosan lepattintod az összes billentyűtetőt. Aztán óvatosan kipattintod az összes, pókszerű lábat. Aztán pamacsos fülpiszkálóval gondosan és türelmesen felitatod a porral, piszokkal boldogan összeállt nedűt. Ha végeztél vele, felhajtod az áramkörös fóliát, s langyosvizes ronggyal finoman lemosod.

 

Az összes billentyűt és póklábat beáztatod, szabaduljanak meg a mocsoktól. Amikor itt tartasz, teszel egy próbát, megéledt-e féltett kincsed. Az indítógomb villog, a képernyő változatlanul sötét. Elképzeled az életed számítógép nélkül. S megnyugszol, hogy el tudod képzelni. Még egy halvány mosoly is átsuhan orcádon. Kisfiad érdeklődésére, hány százalék esélyt adsz számítógépednek a túlélésre, azt feleled, hogy ötöt. De már ennyiben sem hiszel. Ennek vége. Viszont boldogsággal tölt el, hogy fiad, a tízéves, nekilát buzgón segíteni. Mosogatja, szárítja, adogatja az alkatrészeket. Sőt, egyiket-másikat ő rakja, pattintja helyére. Egy idő után megjegyzi: „Nekem is jó sok munkát adott...”  Én meg boldogan felelem neki: „Hány pajtásodnak adatott meg, hogy számítógépet szerelhet? Rakhat össze? Na, ugye?!”   

 

Hát erről beszélek! Erről az Életről, tisztelt Olvasó, erről. A vagyunkról. Az ubunturól.

 

Éjszakázás, hajnalozás után újra egyben a szerkezet. Megnyomom az indítógombot. Nem hiszek a szememnek. Villan a képernyő! Tölteni kezd a számítógép! Lelkünket tölti a gondviselés... 

 

Kezdetben vala az ubuntu. Miért is ne térhetnénk oda vissza?