Tisztelt Olvasó!

Trianon… Trianon…

Feltöltve: 2012. június 4., he

VERZÁR ÉVA

 

 

Tisztelt Olvasó!

 

− ismétlem magamban az idegen hangzású szót, és keresem, mit ébreszt fel bennem, mivel párosíthatom a szót, az érzést?

   Tompán visszhangzik bennem, aztán huppanást hallok, mint amikor koporsóra hullik a föld, amit, ha hallotta életében egyszer valaki, nem lehet elfeledni. De szól a pap: „Nyugodjatok meg Isten akaratában, fogadjátok el a halált, mert porból lettünk, és porrá válunk.”

   Huppanás, feketébe öltözött emberek, füstfelhő, levegőtlen szoba, Erdély.

   Ravatal. 

   Nagy-nagy, hatalmas ravatal, és nem egy falunyi nép üli körül, hanem ezer meg sok ezer ember, sok ezer ökölbe szorított, napbarnított kéz, mely hol összeszorul, hol engedelmes imához kulcsolódik.

   Nem szól a pap, nem mondja, hogy nyugodjatok meg Isten akaratában, mert az ő keze is ökölben, és úgy kéri az Urat, hogy ne, ezt nem lehet! Nem szabad elválasztani a testvért a testvértől, anyát gyermekétől, barátot baráttól, földet földtől, hegyet a völgyétől, tisztást a rengetegtől, patakot a folyótól…

   Aztán jön a hír: Ne imádkozzatok, bevégeztetett.

   Az embertömeg megmozdul, és maga elé képzeli a nagyvilágot. Van, aki marad, van, aki megy, szavukat nem hallani. Átok vagy fohász hagyja el ajkukat?

   Ha kérdeztem, nem válaszoltak, ha válaszoltak, nem volt benne köszönet, de képzeletemben mindig egy nagy fekete ravatalt láttam az alsó faluvégtől a felsőig, egészen végig Trianonig, ahol mégis elválasztották a hegyet a völgyétől, patakot a folyótól, testvért testvérétől, barátot a barátjától, falut utcájától…

 

 

 
Reményik Sándor: 

Gyűrűt készíttetek...

 

 

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból, − dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem,

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

 

Június 4. 1920.:

Én megállok e sírkő-dátumon.

Én nem megyek egy lépést se tovább.

 

Eszembe jutnak Nyugat népei,

A gőg, a hitszegés, a csalfaság!

A társtalanság komor bélyege

A megalázott, széttépett hazán,

Mohács, Majtény és Világos után:

Neuilly és Versailles és a Trianon!

 

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt

Csak gyűlölni és megvetni tudom.

A dalai, a csipkés-finomak,

Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:

Nekem: káromló, rút rikácsolás,

S én visszavetem néki, mint a rongyot!

Remete-nemzet lesz a magyar nép,

Mintha magányos szirten állana,

Vezeklő-oszlop tornyos tetején;

S csak Istene lesz véle, s bánata.

Eszembe jut a kettétörött kard,

És lobogóink tépett erdeje,

És néma, fagyott öblű kürtjeink, −

A némaságuk mintha zengene!

 

Eszembe jutnak elnyomóink itt:

És árva testvéreink odakint;

Június 4. 1920:

E dátum lázít, fenyeget és int.

 

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból, − dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem,

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

 

 

1920. június 8.