Tisztelt Olvasó!

 

Olimpialázban ég a fél világ. Úgy vagyok vele, hogy amire a fél világ figyelme odairányul, ott nekünk, Szilaj Csikónak, már nincs különösebb teendőnk, nincs tehát miért nekünk is figyelemmel követni az olimpiai eseményeket, ilyen-olyan ezredik beszámolóval, jegyzettel terhelni a kedves olvasókat és magunkat. Kivételt csak akkor teszünk, ha a kapcsolódó esemény vagy felvetés valójában messze túlmutat magán az olimpián. Ez történt például a Piros Pirula Projekt esetében – itt is díszeleg az elgondolkodtató eszmefuttatás a honlapunkon. De ugyanez a helyzet a olimpiai közvetítések és újságírói értelmezések nyomán feléledt újabb elementáris ütközések, valójában törzsi háborúskodás nyomán. Csakugyan megér egy rövid főszerkesztői elmélkedést, hogyan lehet, hogyan célszerű értelmezni és kezelni az efféle jelenségeket. Többet csak azért nem ér meg most, mert kötetnyi elemzés született már, nincs miért szaporítani a szót. Ha valaki mégis bele akarna mélyedni, ott van például a Törzsi trilógia, vagyis A törzsi háború természetrajza – a rendszerváltozás Magyarországán című kötet három kerek könyve...

 

Itt most inkább csak annyit hangsúlyoznék, hogy bolond az, aki nem veszi észre e törzsi háborúskodás számunkra előnyös fordulatait, fejleményeit. Kétségtelen tény például, hogy amikor Atzél Endre leírja a Népszabadságban, hogy nem akar ünneprontó lenni, de ha 210 méterig tartott volna a verseny, nem a magyar, hanem az angol versenyző nyert volna, akkor ezt azért írja meg, mert igenis ünneprontó akar lenni! 

 

Az is ténynek tekinthető azonban – volt alkalmam a Kereszttűzben kérdező újságíróként többször mellette állni, előtte és utána vele szót váltani –, hogy ez nála teljesen ösztönös. Ha pedig ösztönös, ez nem kevesebbet jelent, mint hogy képtelen volt örülni. Egy határozottan rokonszenves, magyar nemzeti érzelmű fiatalember egyszerre eltökélt és alázatos, egyszóval: megnyerő, példamutató kisugárzásának nem tudhatott örülni. Mert ilyenkor úgy érzi (de még ez is helyénvaló szó: fél, retteg), hogy e kisugárzás azokat fogja erősíteni, akik – zsigeri meggyőződése szerint – született ellenségei. Érzése a kisugárzás hatóerejére vonatkozóan alapos – ennek kell nekünk nagyon örülni! –, szent vélekedése (rettegése) viszont jórészt történelmileg és családilag beléivódott, nem minden ok nélkül való, ám mégis inkább rögeszmés, semmint valóságos.   

Szóval, ha a jelenségek két oldalát – serpenyőjét – tekintjük, valóban van okunk az örömre, a felszabadult derűre, még ha ott is van az a törzsi beárnyékolás... Az olimpiai magyar aranyérmek tényénél és fényénél sokkal fontosabb, hogy olyan fiatalemberek léptek a dobogó legfelső fokára – de úgy is mondhatnánk: olyan fiatalemberek választódtak ki –, akikben helyükön vannak s jó felé mutatnak azok az iránytűk, amelyekre a nemzet aprajának-nagyjának figyelnie kell, ha szabad emberként talpon akar maradni. Fontos látni, hogy ezek az iránytűk nem a zsigeri fröcsögőkre mutatnak: habár tisztában kell lennünk létükkel, nem szabad velük szenvednünk, nem szabad hozzájuk hasonlóan félnünk, rettegnünk, fröcsögnünk, rombolnunk, de még fölényeskednünk vagy pusztítanunk sem. 

 

Akinek van füle, ennyiből is érti. Akinek nincs, hiába fűzném tovább...