Tisztelt Olvasó!

 

A szavakat keresve, nehéz lélekkel szólalok meg a rokkantak ügyében. Érintett vagyok – Bechterew kórós betegként – napi 24 órás fájdalommal küzdve már több mint harminc éve. Férjemnek két infarktusa volt, most rokkant nyugdíjas. Az uniós szabályoknak megfelelően itthon végleges az állapota, otthon – Romániában – a hosszabbítást elutasították, azzal az indoklással, hogy könnyű munkára alkalmas. Joghézag? Hogyan dolgozhatna Erdélyben, ha Pest megyében él? Az ott ledolgozott 21 évére semmi ellátás nem jár? Ezek szerint nem.

 

2004 óta folyamatosan dolgozom távmunkában. A MEOSz-nál szervezett ECDL-tanfolyamra iratkoztam fel, és megtanultam mindent, ami a tananyagban benne volt. A tanfolyam végeztével a vizsgákat nem tettem le, egyszerűen csak azért nem, mert  pénzbe került, márpedig a pénz sem akkor nem akart, sem mostanság nem igyekszik felhalmozódni, legalább annyira, hogy gond és számolgatás, ide-oda pakolás nélkül lehetővé tenné megélhetésünket.

 

Ilyen országban élünk: eddig senki sem gondolt bele, hogy egy beteg embernek olyan szükségletei vannak, amelyeket egy egészséges ember gond nélkül kielégíthet. Egy panelban egyedül élő, kerekesszékes ismerősnek épp olyan szükségletei vannak, mint mindenki másnak, csak éppen ő ezek kielégítéséhez segítségre szorul, hiszen emeletnyi magasságok választják el az egész külső világtól. A postára, a bankba, kenyérért, gyógyszerért el kell küldenie valakit. Miből? Abból a kevésből, amennyit kap. A szociális munkás csak takarítást vállal – ezért is fizetni kell –, de ez csak egy példa, mert ahány beteg, annyi élethelyzet, és nem is akarok leragadni ezek felsorolásánál, mert most nem csak erről van szó.

 

Kimondatott a szó: öngyilkosságba kergetik a megváltozott munkaképességű embereket!

 

Öngyilkosság?!

 

Ki, és milyen felelőséggel írta le ezt a szót?

 

Mi volt a célja, az oka? 

 

Nem merek vádaskodni, nem merek megoldásokat javasolni, mert ez a mindenkori kormányok felelőssége, és ha a kormány ésszel és szívvel dolgozik, akkor felelős kormány, ha nem ezt teszi, majd a választásokon megmutatkozik ennek az eredménye, mert az életben az elesettekért nemcsak felelünk, hanem elsősorban kezünket nyújtjuk, hogy felsegítsük őket. Csak egy ilyen kormány kaphat felhatalmazást arra, hogy vállára vegye az ország sorsát. Tudom, nekünk is megszabják – kintről –, hogyan cselekedjünk, de döntenünk kell, mégpedig hamarosan. Vagy mi, magyarok: betegek, egészségesek, minimálbérből élők, adócsapdába esettek vagyunk a fontosak, vagy az, amit megszabnak nekünk. – Egy fenékkel két lovat egy időben nem lehet megülni! 

 

Örök igazság, amit jó, ha nem feledünk.

 

A politika mélyen beleavatkozott a rokkantak sorsának alakításába. Emlékszem, micsoda ellenkampányt folytatott a MEOSZ, amikor az erdélyiek, vagyis a határokon kívül rekedtek állampolgárságáról szóló törvényről tárgyalt az akkori politika. Akkor iratkoztam le a belső levelező listáról, mert nehezen viseltem a sok buta megszólalást, véleményt. 

 

Bennem mint a Szilaj Csikó főszerkesztő-helyettesében, csak a lapunk értékmegőrző, emberséges megoldásokat kereső célja áll, amikor ezeket a sorokat írom, és feltevődnek a kérdések: Milyen világban élünk? Hol a család? Milyen szerepet tölt be az egyház? Hol van az a sok szervezet, amelyek milliókat vettek fel ilyen-olyan célokra? Miért jut pénz nagyberuházásokra? Végülis: mi a fontos?

 

Csaba testvér leveleit rendszeresen közöljük – ő egy nap megfogta egy árva gyermek kezét, nem gondolva arra, hogy miből fogja tudni segíteni, hazavitte és enni adott neki. Azóta már több ezer gyerek kezét fogja, neveli őket, fölfogják az esővizet, medencébe gyűjtik, jó az mosni, locsolni; pityókát szednek, hogy munkabérként kaphassanak a székelyek legfinomabb eledeléből; földeket művelnek; és a gyerekek főiskolát, egyetemet végeznek, családokat alapítanak, s nevelőszülőként nevelik a székely utánpótlást. 

 

Az én falumban nem volt szociális rendszer, Erdélyben ismeretlen volt mindez. Nem voltak segélyek, támogatások, de ott volt a család. Minden „életben” több nemzedék élt, él, és ha megöregedett valaki, a fiatalabbak eltartották. Nem ez volna a megoldás? Lehet, de ekkor már vissza is tértünk a politikához, a politikusok államférfiként való gondolkodásához, tetteihez. A magyar történelemben van erre példa bőségesen. A nemesség feladata, felelőssége az egyházak, a faluközösségek olybeli alakítása, hogy ha egy szomszéd megbetegszik, akkor nem lehet elkerülni annak háza tájékát, be kell kopogni, méghozzá tele kondérral.

 

Új hazát kell építenünk, új elvekkel, elvárásokkal, új vezetőkkel...