Feltöltve: 2012. november 4., he

Tisztelt Olvasó!

Felróvom...

HAJDÚ ÉVA

 

 

Tisztelt Olvasó!

 

Felróvom minden magyar lelkületű embernek, írástudónak és róni tudónak, akinek megadatott, hogy ősi kincsünk, a székely-magyar rovás szabványosításában szakemberként részt vehessen, hogy belemegy olyan acsarkodásba, csűrés-csavarásba, amely csakis árthat nekünk, s amelyből – mi mind – csak vesztesen kerülhetünk ki.

     A képlet, persze, nem ilyen egyszerű. Az egymásra mutogatásnak, immár évekre visszamenő vádaskodásnak kötetnyi irodalma van már. Meg sem fordul a fejemben, hogy pont itt, pont én ezt most összefoglaljam. Neeem, tisztelt Olvasó, nem. Akit érdekel, utánaolvas, átböngészi a tömérdek kapcsolódó írást, akit meg érint, tudja. 

     Mindenki csak fújja a magáét. Hát ez az, tisztelt Olvasó! Miért nem tudunk végre egy követ fújni? Miért nem tudunk magyar ember módjára, emelkedett lélekkel, emelt fővel – saját kicsinyes érdekeinken átlépve − békejobbot nyújtani, a békejobbot elfogadni? Miért?

     Miért kell egy Matyasovszki Gábornak egy Androsovics Józseffel majdhogynem ölre mennie – egy olyan felemelő rendezvényen, mint a MOGY? Hogy idáig egyáltalán eljuthattak...  Hogy a Magyarok Szövetségén belül is rombol a megosztás:

 

„Katolikusok – jobbra, reformátusok – balra.”

„Az egyik ... azt mondja, hogy Isten zöld, a másik ... azt mondja, hogy Isten piros

 – és ezek összecsapnak. És így működik ma a világ...”

(Géczy Gábor)

 

Ki-ki, pártállásától függően – avagy éppen pártatlanul −, holt itt, hol ott, hol amott „kitálal” vagy rátesz egy lapáttal... Tessék csak csemegézni, tisztelt Olvasó. 

     Felróvom mindazoknak, akiken múlik, hogy már megint nem tudunk egy tálból csemegézni! Nem tudunk örülni annak a nagyszerű lehetőségnek, hogy rendkívüli, ősi örökségünk méltó módon bekerülhet egy modern kori szabványba, közkinccsé téve a székely-magyar rovás betűkészletét – számítógépes használatra. 

     Bizony nem, mert pont ebben a megosztottságban kerül meg bennünket s támad hátba a nevető harmadik, az idegen meg idegenlelkű, és orozza el ősi kincsünket, nevezi át a rovást runának meg ómagyar (kihalt, már nem használatos) írásnak...

     Már megint, újra és újra − ahelyett, hogy rendeznénk végre közös dolgainkat − hagyjuk magunkat megosztani – annak minden következményével.

     Ez a mi vétkünk, és nem is kevés.

 

 

József Attila: A Dunánál 

 

I. 

 

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

 

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

 

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt – néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

 

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, ugy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján ugy remegtek ők,

mint sirköves, dülöngő temetők.

 

II. 

 

Én ugy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk – ők fogják ceruzámat

s én 

 

III. 

 

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

 

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

 

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!

 

… Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.