Tisztelt Olvasó!

 

„Sem rokona, sem ismerőse” nem vagyok Semjén Zsoltnak. Különösebben nem is kedvelem – de ez most közömbös. Az írás nem róla szól. Azt az igaz, ám múlt századi történetet regélem el, ami az ő, e századi plágiumügyéről eszembe jutott.

 

Egyetemistaként egyik jeles irodalomtörténészünk szemináriumára jártam, ahol a szintén jeles, ha nem az egyik legjelesebb XX. századi költőnk verseinek elemzésével foglalkoztunk. Élveztem az órákat, élveztem a versek, a költő és kora élve boncolását. Egy rövid ideig arra gondoltam: tán ez az az út, amin el kellene indulnom. Mert megy ez nekem. Neves professzorunk közölte velünk (és ez a javára írandó) úgy a félév táján, hogy verselemzéseinket fel fogja használni a költőről szóló készülő művéhez. Persze csak a jobbakét. 

 

Felhasználta. Az enyémet is. Megtisztelve éreztem magamat.

 

Szakdolgozatomat nem irodalomtudományból és nem a jeles költő verseinek újszerű megközelítéséből írtam. Mert ha így történt volna, konzulensem a jeles irodalomtörténész lett volna. Tételezzük föl, hogy tanáromnak akkor már kész volt a műve kéziratban, és oda is adta nekem. Elolvastam, tetszik, és azonnal szép hosszú passzusokat átemelek belőle a szakdolgozatomba. Elképzelhető, hogy a jeles irodalomtörténész, az én konzulensem, szó nélkül lenyelte volna, hogy idézek tőle anélkül, hogy a kéziratát forrásként megjelöltem volna?

 

Ha politikus lett volna belőlem – és a mainstreamnek nem tetsző politikus –, akkor előásták volna a (szerencsére soha meg nem írt) szakdolgozatomat a jeles költőről, és most píronkodhatnék, hogy miért is egyezik meg a konzulensem később kiadott műve az én korábban keletkezett szakdolgozatom jó néhány passzusával. 

 

Merem remélni, hogy az én hajdani, az élők sorából már távozott irodalomtörténész konzulensem megvédett volna engem, rámutatva arra, hogy a később keletkezett műből elég nehéz lett volna idéznem – korábban.

 – czy –