Tisztelt Olvasó!

 

Bizonyára észrevette, hogy mostanában ritkábban szólítjuk meg. Ennek csak egyik oka, hogy nemcsak a nyilvánosság, de a napi megélhetés, a családi teendők frontján is helyt kell állnunk. A másik oka, hogy a világháló hatalmasságának és gyorsaságának  köszönhetően amúgy is egyre több információ, egyre több vélemény jut el az olvasóhoz; akinek csakugyan fontos a tudás, a megvilágosodás, a tisztánlátás, annak módja van ezer helyről szellemi muníciókhoz jutni. S mi csak akkor érezzük olthatatlan vágyát a megszólalásnak, ha olyan témába botlunk bele, amelyről úgy gondoljuk, hogy kevesen tudnak okosan megbirkózni vele, s hátha éppen a mi véleményünk segít valamenynyit ebben. 

     Mit tesz Isten, most gyors egymásutánban két ilyen témába is belebotlottunk. Az egyik: pécsi utcák, terek elnevezésén kitört régi-új vita. Szabad-e a Marx utat Wass Albertre átkeresztelni? Valójában fogós kérdés, ezért mi itt, a Szilaj Csikón mindkét álláspontot közzétettük. (Antiszemitákról elnevezett közterületek – Pécsett is).

     A másik: hogyan ítéljük meg Kásler Árpádnak, a devizahitelesek szabadságharcosának első pillantásra üldözési mániásnak tűnő legújabb tetteit? A két téma látszólag ég és föld, ám valami – miként erre majd rámutatunk – nagyon összeköti a kettőt, ezért boncolgatjuk ugyanebben az írásban őket. A lehető legrövidebben. Ahogy mondani szoktuk: akinek füle van rá, kevés szóból is ért. Aki meg amúgy is eleve süket, arra kár a drága szót vesztegetni. 

    Nos, egy saját „élménnyel” kezdeném. 1990 tavaszán küldtem egy olvasói levelet a Népszabadságnak, amelyből ők egy teljes cikket kerekítettek, méghozzá ezzel a címmel: A kisebbség és a zsarnokság. Másutt már megírtam az egész történetet Hogyan terem az antiszemita? címmel. (A világhálón itt olvasható). A írás megjelenése nyomán óriási vihar támadt – ám ezt valójában nem az én olvasói levelem keltette, hanem a belőle bombát gyártó és azt – ügyesen időzítve – lehajító Népszabadság,  méghozzá nagyon is alapos megfontolásból... 

     Kétségtelen azonban, hogy – sok egyéb mellett – szerepelt a levelemben egy olyan mondat, amelyből messzemenő következtetéseket lehetett levonni, s aki csak tehette, gyorsan le is vonta ezeket az akkori magyar médiában. Ám nemcsak akkor, hanem 17 évvel később is: Révész Sándor, a Népszabadság szerkesztője ezt kapja elő érvként a megboldogult miniszterelnök (Antall József) ellenében „Antall József 1993-ban azt a Varga Domokos Györgyöt nevezte ki a Nemzeti Tájékoztatási Iroda vezetőjének, aki korábban hatalmas vihart kavart az »uralomra törő, összetartó zsidókról« írott cikkével, melynek a végkövetkeztetése az volt, hogy »politikai, vagyis mások, a többség életét befolyásoló dolgoknál viszont kívánatosnak tartom a számszerű arányok figyelembevételét«.” (Népszabadság, 2006. június 3.)

    Nos, ma már le nem írnék ilyen mondatot! Méghozzá azért nem, mert semmi értelme. Mert féligazság, s a féligazságok sokkal kártékonyabbak, mint a színtiszta hazugságok. Bár már 38 éves voltam akkor, amikor papírra vetettem, tehát nem éppen fiatal, politikai értelemben azonban teljesen tapasztalatlan. S azóta számos politikai tárgyú és szépirodalmi művet alkottam (a visszajelzések szerint nem is rosszakat), és ezekben, ha érintettem is a témát, már sokkal árnyaltabban, s ezért – vélem én – sokkal igazabban. 

    Mivel engem nem fenyeget a veszély, hogy utcát neveznének el rólam, ezért minden nagyképűség nélkül jelenthetem ki: elvárom minden olvasómtól, munkásságom megítélőjétől, hogy ugyanilyen árnyaltan, ugyanilyen igazul igyekezzék megítélni az én egész munkásságomat! Micsoda eszement tékozlás szellemi értékeinkkel az a fajta bogarászás, amikor valakinek az életművéből kiragadunk egy-egy passzust, de akár egy-egy egész művet, s mert abban – érzékeny, lobbanékony író lévén – nem egyrésztekkel és másrésztekkel fogalmaz, ezért mindenestől megtagadjuk, utcák, közterek közönsége elől örökre elrejtjük vitathatatlan nagyságát? Vagy ha őt magát már nem tudjuk, akkor elrejtjük egyik-másik művét – mint József Attila Nem, nem, soha című versével tették? 

    Ezért van nagyon igaza a szellemes és találó levél írójának, ezért jótékony és időszerű a figyelmeztetése: az efféle bogarászással szinte minden nagyságunktól meg kellene szabadulnunk. Kossuth Lajostól, Széchenyi Istvántól, Petőfi Sándortól, Liszt Ferenctől, Kölcsey Ferenctől például antiszemitizmusuk okán. Éppen ideje megtanulnunk leszokni arról a szellemi és erkölcsi igénytelenségről, amellyel csak fekete-fehérnek tudunk látni, értékelni másokat, csak jónak vagy rossznak tudunk megítélni eseményeket. Miképpen valamennyiünknek meg kell tanulnunk arról is leszokni  mert haszontalan, sehova nem vezet, hogy árgus szemekkel számarányokat figyeljünk... 

    Hadd fűzzem hozzá: ugyanez a szellemi és erkölcsi igénytelenség csinál minden zsidóból egy Rákosit vagy Gerőt; de ugyanez csinál a holokauszt okán minden magyarból kollektív bűnöst. Akármilyen meghökkentő gondolatnak látszik, mégis igaz: ahogy a zsidókat és magyarokat is ostobaság egy kaptafára húzni, egy-egy embert és életművét is ostobaság egy kaptafára húzni, egy skatulyába gyömöszölni, egy cédula mögé, egy kartotékba zárni.  

    S itt értünk el Kásler Árpádhoz. 

     Amíg a bankok áldozatainak védője nem kezdett pártalapításba, nem kezdett olyan képeket felhelyezni honlapján, amelyek egyikén Orbán és Gyurcsány ugyanannak a pénzügyi háttérnek ugyanolyan bábfigurája, addig könnyű volt lelkesedni érte, kiállni mellette, felmagasztalni őt. Most már így jóval nehezebb. Vannak is bőven, akik gyorsan elfordultak tőle. A Szilaj Csikó szerkesztői azonban nem tudják és nem akarják elfelejteni, hogy valóban milyen hősies küzdelmet folytat a valóban megregulázhatatlannak tűnő bankok ellenében. Ha mindenben annyira megfontolt lenne, mint például Orbán Viktor a miniszterelnöki székben, akkor nyilván nem szaladt volna neki fejjel a bankvilág kőkemény falának; ám vegyük észre: akkor Orbánnak még kisebb esélye lett volna a bankok féken tartására. Ha lehet, értsük meg, tanuljuk meg végre: ha Kásler a maga helyén Orbánként politizálna, nem jutna, nem jutnánk semmire; de ugyanez igaz Orbánra is: ha az ő helyén Kásler módján politizálna, nem jutna s az ország sem jutna semmire. S ez igaz a Szilaj Csikóra is: a maga helyéről mint közvetítőnek, itt is, ott is észre kell vennie a fontos értékeket, s ezek közzétételével kell támogatnia a civil társadalmat, ennek önszerveződését. 

 

Hát, így gondoljuk, kedves Olvasónk!