Tisztelt Olvasó!

 

Olykor nehéz kedvünkre való választ adnunk a világ ilyen-olyan dolgaira. Mert szívünk szerint szeretnénk az éppen egymásnak feszülők mindegyikének igazat adni, de hogyan lehetne igaza egyszerre mindkettőjüknek. S nem is annyira miattuk szeretnénk mindőjüknek igazat adni, hanem magunk miatt: hogy megőrizhessük mindkettőjük iránt érzett szeetetünket, tiszteletünket, megbecsülésünket.

 

Itt van például a friss hír arról, hogy az ujgur rokonainkat, testvéreinket befogadni akaró Magyarok Házát hamis bombariadóval és hirtelen előrángatott tűzrendészeti kifogásokkal ürítették ki, zárták le. A Kína által szabadságuktól megfosztott ujgurok itt, nálunk, testvérüknek tekintett magyarok körében szerettek volna szabadon beszélni, táncházban velünk, közösen örülni, mulatni, erre a lehető legszemérmetlenebb, legalantasabb ürüggyel meggátolták őket ebben, olyannyira, hogy azóta már el is menekültek az országból.

 

Felháborodjunk-e miatta? Tiltakozzunk-e ez ellen? Adjunk-e hangot ennek kicsinyke nyilvánosságban, a Szilaj Csikóban?

 

Óhatatlanul eszünkbe ötlik egy másik friss hír: „Most lépi át a határt a lengyel Orbán-könyv”. Miként a híradásból megtudjuk, a lengyel konzervatív újságíró és blogger, Igor Janke munkája „alaposabb, tárgyilagosabb, informatívabb és jobb könyv minden, eddig idehaza megjelent Orbán Viktor-életrajznál”. S a következő megállapítás fényében nagyon is hisszük, hogy ez igaz lehet: „Igazolva érezhetik a véleményüket azok is, akik a magyar miniszterelnökben a hatalmi technikák hidegvérű, nem egyszer könyörtelen sakkjátékosát látják, de azoknak sem kell csalódniuk, akik a különleges tehetségű és teljesítményű, a keresztény és nemzeti értékek mellett mélyen elkötelezett, európai léptékű politikust tisztelik Orbán Viktorban.”

 

Orbán, a könyörtelen sakkjátékos, a hidegvérű hatalmi technikás...

A Magyarok Világszövetsége, illetve a székházuk elleni fondorlatos támadás, az ujgur testvéreink „adminisztratív” menekülésre késztetése, bizony, nagyon erre, a könyörtelen sakkozásra és hidegvérű hatalmi technikázásra utalnak. Már-már elátkoznánk a sakkozót, a hatalomtechnikást egy életre, ha szívünknek nem jutna eszébe az iménti mondat ugyancsak igaznak érzett másik fele: „a keresztény és nemzeti értékek mellett mélyen elkötelezett...” S nem látnánk rögtön magunk előtt a töprengő sakkozót, aki az amerikai, kínai, izraeli, orosz, angol, német, francia és a többi nagyhatalom ugyancsak szemérmetlen, hidegvérű érdekérvényesítései elől próbálja épen kimenekíteni szeretett országát, nemzetét. Látni véljük azokat a nehéz pillanatokat is arcán villódzni, amikor úgy dönt, nem fog ujgur testvéreink miatt Kínával ujjat húzni, hiszen Kína lehet az egyik menekülési útvonal a többi nagyhatalom hidegvérű, kíméletlen szorításából.

De ha látni s tudni véljük, hogy értünk, nemzetünkért sakkozik, hidegvérűsködik, hatalomtechnikázik Orbán Viktor, miért kell nekünk, Szilaj Csikósoknak s másoknak megszólalni, az ujgurok elleni hatalmi fondorlatok ellen tiltakozni?

Nos, azért kell, mert nekünk meg ez a dolgunk. Odaszólni az embereknek, odaszólni a mindenkori hatalomnak: ez pokoli disznóság! Undorodunk tőle! A hatalom dolga pedig, hogy ezt meghallja, hogy erre odafigyeljen, hogy mindig ennek tudatában cselekedjen. De hogy aztán mit lép erre, az össztársadalmi munkamegosztásban, ez már az ő illetékessége, s az ő számon kérhető és számon kérendő felelőssége.    

 

Akarnám-e, szeretném-e, hogy én részesülhessek e munkamegosztás miniszterelnöki, államférfiúi feladataiból? Sakkfeladványaiból?  

 

A legkevésbé sem.

 

Istennek legyen hála, hogy nekünk, Szilaj Csikósoknak nem kell visszataszító döntésekre jutnunk. Mondhatni: Istennek hála, hogy mi lehetünk együgyűek, kedves Olvasó.