Nem azért fogok most elmesélni valamit, hogy kétségbeessen. Hanem azért, hogy derűs igyekvéssel megpróbálhasson ellenállni az ördögi cselszövéseknek.

 

Isten látja lelkem, nem sűrűn írom le az ördögi szót. Nem szeretek ördögöt képzelni senki embertársamba, ellenfelembe – bárki közös ellenségünkbe –, hisz sokkal nagyobb élvezetet szerez a magam számára még a legkisebb emberi pislákolást is felfedezni még a legelvetemültebbekben is. Ám baljós jelek sokasága egyre inkább arra figyelmeztet, hogy ami most van kiteljesedőben, az a legsötétebb elképzeléseket is felülmúlja.

 

A 2010. évi súlyos választási vereségével a hazai balliberális tábor padlót fogott. Teméntelen vérmes katonája elveszítette addigi könnyű megélhetését. Porig alázva kénytelen tűrni, hogy legfőbb padlóra pofozóját sok százezer békemenetes ünnepli rendületlenül. Kénytelen fogcsikorgatva nyugtázni, hogy bár fél Európa, ahol csak érte, ütötte-vágta őt, Magyarország miniszterelnökét, még mindig nem rebbent el arcáról az a magabiztos, bicskanyitogató mosoly.  

Ha volna bármi igazsága ennek az orra bukott hadnak, talán még elő is kapná a nyílt színen azt a bizonyos bicskát, hogy sérelmeiért elégtételt szerezzen. Csakhogy neki egy szemernyi, egy fikarcnyi igazsága nincs. Rajta kívül mindenki okkal-joggal tudhatná sorolni, Orbánék mit rontottak el, milyen intézkedésekkel adósak; ennek a többszörösen levitézlett, ország- és nemzetrontó gárdának azonban semmi erkölcsi alapja sincs bármit is szóvá tenni, bármit is számon kérni. S nagyon is jól tudják, hogy mi, választók – eltekintve a javíthatatlan remegőktől és rajongóktól – ezt nagyon is jól tudjuk. Ezért hát mi mást is tehetne ez a szerencsétlen, padlót fogott hadtest, mint hogy álcát ölt. Ahogy a símaszkos, azonosító nélküli, ártatlanokat levadászó rendőrhordák is elbújtak a felelősség elől, de el az egész világot szorgalmasan lehallgató ügynökhadtest is.

 

Úgy tűnik, csak a puszta véletleneken múlik, hogy hajmeresztő és gátlástalan akcióik időnként mégis napvilágra kerülnek. Érdekes – és talán tanulságos – lenne eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha sikerült volna beélesíteni a bajai videóakciót.  De még azon is elmerengni, hogy voltaképpen minek is köszönhető, hogy most lebuktak. Egyáltalán nem magától értetődő a felelet! Hiszen ha arra gondolunk, hogy milyen cáfolhatatlan tények bizonyítják: az ikertornyokkal véletlenül sem az állítólagos terroristák vezette gépek becsapódása végzett; s akik valóban kitervelték és valóban végrehajtották a piszkos akciót, azoknak még a hajuk szála sem görbült...

 

Min múlik vajon, hogy ezek, itt lebuknak-e, s görbül-e a hajuk szála?

 

Mindenesetre megint csupán a véletlen furcsa játékának tűnik, hogy az egyik szilaj csikós munkatársnak sikerült éppen egy olyan régi ismerősével találkoznia és vele szóba elegyednie, akinek első kézből származó információi vannak egy, a világháló homályában rejtőzködő médiahadtestről. Csak úgy kapkodhatjuk a fejünket mostanában, hogy milyen gombamód elszaporodtak a magukat függetlennek beállító, függetlennek kikiáltó hírportálok. Ezek egyike a kétségtelen hozzáértéssel, nagy szakszerűséggel (külföldi know-how-val?) összeverbuvált Hírhatár. S mert „online”, akár minden településen megjelenhet... A gyanútlan földi halandók rendesen bele is rendülnek azokba a vaskos „tényekbe”, amelyekkel a Hírhatár bombázza őket – mi másról is szólva, mint Orbán és kormánya szörnyűséges tetteiről, népellenes – sőt! családellenes bűneiről. E sorok írásakor épp egy ilyen újságcím harsog a nyitólapon: Népüldöző Orbán − A feleségére is veszélyes?

 

 Nos, az első kézből származó értesülés szerint a hírhatárosoknak Gréczy Zsolt  újságíró tartott fejtágítót. Ismerős a név? Valóban, ő a Gyurcsány-féle DK szóvivője. Sokat hallhattuk mostanság, már csak a bajai videóbotrány miatt is, mivelhogy ebbe egy DK-s elvtárs is belekeveredett...

 

Nos – tudta meg munkatársunk –, a Hírhatár most arra szolgál, hogy Orbánt és kormányát megbuktassák. Mondhatnánk, meglehetősen előrelátóan. Éveken át ment a teljesen ártalmatlannak, politikamentesnek tűnő hirdetésük, hogy a helyi hírekre van szükségük, meg helyi hirdetésekre – ez volt a beetetés időszaka? Az egész úgy lett kitalálva – magyarázza jól értesült informátorunk a saját bőrén tapasztaltakat –, hogy helyi hírekkel tömöd meg, helybéli emberekről, vállalkozókról írsz, mintha egy lennél közülük, és így remekül le lehet járatni a helyi jelölteket is a nagy halak, Orbánék mellett. Te is lehetsz hírhatáros főszerkesztő – fűzi hozzá –, mert frencsájz rendszerben működik: befizeted a lét, adják a technikát, megtanulod, és feltöltöd az adott térséged híreivel. Fizetést nem kapsz, ám ha szerzel hirdetést, akkor a pénz nagy része a tied.

 

Az egyébként teljesen politikamentes lapba a központból be tudnak nyúlni, és olyan híreket, cikkeket rakhatnak fel, amilyeneket akarnak, a főszerkesztőtől teljesen függetlenül. Hisz ők adták a technikát!  Hogy aztán mit szólnak majd ehhez azok a jóhiszemű, gyanútlan szerkesztők, akik eddig tényleg csak a helyi hírekkel foglalkoztak, és ezentúl is csak ezzel akarnak foglalkozni, azt nem tudjuk. Mert kiszállni nehéz. Jól van ez kitalálva: ha bármi miatt ki akarsz szállni, akkor fizetned kell. Benne van a szerződésben.

 

Ördögi módszer, ördögi hálózat, tisztelt Olvasó!

 

Ahol ezek a balliberális remegők és rajongók csak előfordulnak a világban, mind lelkesen besegítenek. Egy részük dörzsölt karmesterként, más részük hasznos hülyeként. Az Amerikai Népszava dörzsölt főszerkesztője ilyesféle cikkeket tesz ki a kirakatba, fő helyre: „Hamarosan meghal az utca embere.” Pontosan tudja, hogy némi újságírói ujjgyakorlattal, pár közhelyes valóságelemet beleékelve milyen könnyű hozzáférni a jóhiszemű emberbarátok – hogy most ne hasznos hülyéket mondjak – szívéhez. „Nem pénzt kér, szólított meg a hajléktalannak látszó hajléktalan, amikor odalépett hozzám” – indul a budapesti történet, de olyan szívbemarkolóan, hogy pár mondat után már alig tűnik fel néhány különlegesség: „Lesett rám, mondja, már napok óta várta, hogy mikor bukkanok fel az utcán. Tudta, hogy újságíró vagyok, és félt, hogy túl későn jövök.”

 

Hát, kedves Olvasó, így rakódik össze ez a különleges világ. A hírneves Amerikai Népszava honi újságíróját természetesen még az Orbán-üldözte hajléktalanok is jól ismerik, s ki is öntik a lelküket neki. S az is természetes, hogy amikor  e balliberális, csontmaterialista hírportál – rátérve a lényegre – mindenképpen bele akarja adni ennek a nyomorult embernek a szájába, hogy a hívők rongy emberek, akkor megint kénytelen igen tájékozottá és politikailag korrektté tenni hamarjában, s kimondatni vele valami nagyon oda nem illőt. Nézzük csak szó szerint a játszi hamiskodást!

 

„De inkább rátérne a lényegre. Arra, hogy ő hívő ember volt. De már nem az, mert látja és hallja azokat, akik hívőnek mondják magukat, és ettől háborog a gyomra. Hogy nem tesznek semmit a szegényekért, a hajléktalanokért. Az Iványi Gábor egyháza kivétel, de neki sincs elég pénze és ereje ahhoz, hogy mindent megoldjon.” 

 

Próbálgatom lelki füleimmel egy igazi hajléktalan szájából meghallani az iménti mondatot, de sehogy sem sikerül. Pedig történetesen még egyik könyvem is hajléktalanokról szól (Fittyfirity. Igaz történet egy hajléktalanról és a csodálatos kutyájáról), van tehát némi ismeretem róluk. Van közöttük mindenféle. Olyan is, aki rendszeresen rádiót hallgat, sőt tévét néz. Több hírt hallgat meg egy nap, mint én egész héten. De efféle politikusi mondat és célzatos különbségtétel egynek sem tudna megszületni az agyában. Ehhez a remegő és rajongó törzshöz kell tartozni.

 

Az az igazság, tisztelt Olvasó, hogy egyáltalán nem veszély nélküliek az efféle cselszövések: álhumanista szólamokba csomagolt, szívmarcangoló népbutítások. Éppen azért nem, mert azok a kedvenc célpontjaik, akiknek nagyobb a lelkük, nagyobb a szívük a szokásosnál. Akik tehát nemegyszer kedvenc ismerőseink, szomszédjaink közé tartoznak, figyelmesek, kedvesek, segítőkészek. Fontos építőelemei, tartozékai minden egészséges társadalomnak. Érdemes egy pillantást vetnünk a szóban forgó írás tetszési indexére. Öt nagy arany csillag ragyog ott, s az apró számokból az is kiderül, hogy (legalábbis az iménti pillanatban) a 126 szavazatból 4.8-as átlagosztályzat jön ki. Ha ebbe beleszámítjuk az efféle portáloknál bevett kozmetikázásokat (megmérgesedett munkatársam rövid, de velős véleményét például nem sikerült meglelnem), akkor is elég jól mutatja a jóhiszeműek (hogy mégse hasznos hülyét mondjak), valamint a remegők és rajongók együttes szép számát, tekintélyes arányát.

 

Mégis arra biztatnám, tisztelt Olvasó, hogy ne szegje kedvét e nagyvilági cselszövés. Viszonylag csekély odafigyeléssel, tájékozódással – s talán egy kis istenes véletlennel – egész jól el lehet igazodni. Például ha hagyjuk, hogy feltűnjön nekünk, hogy az egyik „tetszikelő” honnan, honnan nem, mint épp a Hírhatárból idéz. „Most jelent meg a cikk a Hírhatárban: Lenyúlták a hajléktalanok pénzét. Összesen több mint húszmillió forint tűnt el a főváros legnagyobb hajléktalanellátó szervezetéből.” S ha a következő hozzászólás pedig történetesen így hangzik: „Megáll az ész! Még őket is meglopják??? Hol élünk könyörgöm?! Milyen emberek ezek?”, akkor csak annyit kell tennie, hogy mielőtt hagyja vele gerjedni magát, megnézi „bumburi” néhány másik hozzászólását. S amikor majd ezen akad meg a szeme:

 

„orbán politikai hulla. Micsoda mondása van a felcsútinak a videóban! A DISZNÓ PROFILBÓL A MAGYAR ŐSERŐ!!! Úgy látszik, ezt meg is beszélte vele, amikor takarította az ólat.”

 

– akkor már nincs más teendője, mint biccenteni: „Értem.” Így tudja megkülönböztetni az ördögi karmestereket, a mutatványos hadonászókat, a beteg lelkű remegőket és rajongókat – a valóban ép lelkű, jószívű és jóhiszemű embertársainktól.

 

Ha viszont nem veszi a fáradságot, hogy tudatlanságát enyhítse, valóban nagy bajok szakadhatnak még ránk. Kíváncsiságból megkértem szilaj csikós munkatársaimat, külön-külön értékeljék s pontozzák a szóban forgó (népszavás) hajléktalanos cikket. A Szilaj Csikó kevés dologra ad annyira, mint a valóságos szellemi függetlenségre a különféle pártvonulatoktól. Munkatársainak ettől még persze megvannak a maguk külön pártos vonzalmai, ám rokonszenvezettjeik között aligha lehetnek ízig-vérig balliberálisok, hiszen a nemzeti értékek, hagyományok iránti elkötelezettség az egyik fő összetartója a „ménesnek”. Nos, még tudván tudva is, hogy az Amerikai Népszavát nem éppen az effajta  elkötelezettség jellemzi, munkatársaim éppen híresen jószívű (és híresen jóhiszemű) tagjai meglehetősen jó osztályzatokat ítéltek a cikknek és szerzőjének. Volt olyan is, aki ötöst adott. A gyanakvóbbak, tapasztaltabbak – mint amilyennek média dolgában magamat is merészelném gondolni – ilyesféle jegyeket és válaszokat adtak:

 

• 1 pont (ha már 0 nem lehet). Indoklás: 1) Kamu, az illető soha nem beszélt hajléktalannal. 2) Kérdés: Segített-e ő a hajléktalanokon? 3) Kérdés: Hogyan oldaná meg ő a hajléktalanok kérdését, ha miniszterelnök lenne? Ha fontos egyházi személy lenne? Honnan tudja, hogy az egyházak nem tesznek semmit?

 

• Ilyet én vagy te bármikor tudnánk írni, ez amolyan ujjgyakorlat. Fikció. Én is beszéltem hajléktalannal, aki ki volt bukva, hogy el kell menni a belvárosból, de ő nem tudta, hogy újságíró vagyok, mert nem vagyok olyan fontos, neves személy, személyiség, mint  a cikk írója. Aztán, amikor azt találtam mondani, hogy maguknak köszönhetik, mert putrit csináltak a belvárosból, és mi, akiknek a pénzéből kapnak segélyt meg hajléktalanszállót, annyit tán csak elvárhatnánk, hogy némi rendet tartsanak maguk után, akkor kissé elgondolkodott. Szóval én még jegyet sem adnék rá, úgy tekinteném, mint a kötelező házi feladatot. Amúgy: 1) Bármilyen hihetetlen, a hajléktalanokat is gyógykezelik. A barátnőmék az egyik hajléktalannal jóba keveredtek (állandóan olvasott, könyvet vittek neki, ételt stb.). Mikor rosszul lett, kihívták hozzá a mentőt, bevitték az Uzsokiba. Nem írom le az összes stációt, de ellátják (nem jobban és nem rosszabbul, mint minket, többségieket, akik nem tudjuk kitömni minden nővér és orvos zsebét pénzzel). Amúgy: 2) Van egy ismerősöm, aki évekig dolgozott hajléktalanokkal, és idealista volt, mint mi, valamennyien. Azt mondta: a többsége menthetetlen, nem akar alkalmazkodni, esze ágában sincs dolgozni, és egy idő után már nem is tudna, annyira leépül.

 

• Nyílt és aljas provokáció ez az egész!

 

• Nulla pont!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Még megtoldanám némi magyarázattal, de hát – gondolom – a többség a csikós listán ugyanígy gondolja: annál többet, hogy új férőhelyeket nyitnak hajléktalanoknak, ahol – feltételezem – néha orvos is megfordul, nem tehetnek. Micsoda álságos cikk ez! De nem is hergelem magam.

 

• A cikkben egyetlen megoldás nincs, ezért részemről értékelhetetlen. Abban a pillanatban, amint valakit, valakiket ki akarnak emelni mások lejáratásáva – számomra hiteltelen az egész, bár fenntartom, hogy van valóságtartalma.

 

S végezetül egy figyelemre méltó, kései válasz, nem szakmabelitől, s már a többieké ismeretében:

 

„Én nem vagyok újságíró, így nem nagyon ismerem fel a provokációt, az újságírói mesterkedést. Így tőlem NÉGYEST kapott volna. Megrendített volna, habár nem találtam a szerző nevét. A gyanakodásomat egyedül az Amerikai Népszava keltette volna föl, mert emlékem van néhány csúsztatásukról.  Ezért nem kapott volna 5-öst. Igaz, ugyan egészen komolyan nem vettem volna, de egy sajnálatérzést keltett volna bennem. Kicsit ugyan elgondolkoztam volna, hogy valami keveset mégis tesznek az egyházak, Kozma Imre atya a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal csak tesz valamit, meg a Bokor közösséggel (Bulányi Gyurka bácsi-féle közösség), magam is részt vettem többször a karácsonyi étel- és ruhaosztáson. De az egyházi VEZETŐK gazdag életmódja, és a hajléktalanok élete sok fényév távolságra van egymástól. Ferenc pápa kapargatja is ezt a témát. A politikai vezetők meg... Na, ezt jobb, ha hagyjuk: megvezetés jobbról, balról."

 

Voltaképpen akár jó érzéssel is vehetjük tudomásul, tisztelt Olvasó, hogy emberbarátaink többsége alapjában véve jóhiszemű – még ha emiatt könnyebben válhat is áldozatává a mindenre elszántak ördögi cselszövésének. Válhat – de nem szükségszerű, hogy váljon, tisztelt Olvasó! Hagyja csak lelkét és szívét továbbra is nyitva a jónak, a bizalomnak, csak épp ne legyen rest közben Isten adta eszére is támaszkodni. Nem olyan ördöngös dolog tetten érni az ördögi cselszövőket. „Meghalt a rákos asszony, akit Orbánék utcára dobtak” – olvashatjuk legfrissebb alkotásukat.  Az elkövetkező hónapokban minden mennyiségben el fogják lepni az efféle cikkek a magyar világhálót. A „technika” kész, voltaképp csak néhány szószaporító remegő és rajongó szükséges, s utána már egyetlen gombnyomásra működik az egész. Legalábbis ami a terjesztést illeti. A többi azonban már Önön is múlik, kedves Olvasó. Hajlandó-e biztonsági szelepet építeni az ördögi mű és szíve közé, vagy nem? Nézze meg sorról sorra az iménti cím után következő szöveget, s engedje megszólaltatni a megvilágosodás  kis csengőit. (A kiemelések az eredeti szöveg szerintiek.)

 

Szombat hajnalban elhunyt Sebestyén Lajosné; az a halálos beteg asszony, akit férjével együtt Orbán Viktor XV. kerületi polgármestere lakoltatott ki a Drégelyvár utcából. A Koppány Csoport saját halottjának tekinti.  Orbán Viktor emberei 2012. 07. 07-én dobták utcára a férjet és a halálos beteg asszonyt. A Fidesz polgármestere és országgyűlési képviselője, László Tamás által utasításba adott kilakoltatásáig rendezett körülmények között élő pár – Balogh Béla, a Koppány Csoport elnöke közleménye szerint – a gyáli úti hajléktalan szállóban keresett menedéket. Az utcára dobott halálos beteg asszony rákos volt, de a Fidesz - ahogyan ezt Orbánék kapcsán mintegy 100%-ban megszokhattuk – nem akarta megvárni a halálát sem.

Megszólaltak a csengők?
Nem?

 

Pedig most már nem segíthetek többet, tisztelt Olvasó, mert nem foghatom mindig a kezét. Legfeljebb annyit kérhetek búcsúzóul (ha nem muszáj, mégse jöjjön utánunk a vízözön): soha ne legyen rest még egy pici lépést megtenni a megvilágosodásáért.  A mindenre elszánt remegőknek és rajongóknak – akárcsak a piszkos munkára befogottaknak, megvásároltaknak – van egy óriási hiányosságuk a politikai megsemmisítésre szántakkal szemben: sem istenes irányzékuk, sem arányérzékük nincsen. Hibáznak is akkorákat, mint egy ház – mondhatni: mint az ikertornyok. Ezért talán nem is olyan nagyon véletlen, hogy belebuktak a bajai videóba. És ha legyőzzük örök restségünket, tisztelt Olvasó, akkor ugyancsak nem tekinthetjük véletlennek, hogy élünk a cselszövők kínálta lehetőséggel, és az iménti szövegben rákattintunk erre a rejtélyes kiemelésre: Orbánék kapcsán mintegy 100%-ban megszokhattuk.

 

Ami ekkor előbukkan, tisztelt Olvasó, s megint egy hírhátteres cikk, az minden ép lelkű és ép elméjű ember fejében világosságot kell, hogy gyújtson. „Orbán Viktor és a Fidesz vezetőinek patológiájából” – ígéri az ördögi cím. „Orbán Viktor esetében, 2010-től kezdve a személyiség olyan radikális és olyan gyors inflációját és hanyatlását láthattuk – tudatja az írás –, amire nem tudunk magyarországi példát legalább a XX. század ötvenes évei óta.” És így tovább, és így tovább.

 

Mint ismeretes, hajdanában Platón azon a véleményen volt – és ebben más antik szerzők is követték –, hogy a demokrácia a csőcselék uralma. Azoké, akik a szabadságot megfelelő erények (például mértékletesség) hiányában a szélsőségességig fokozzák. Finomítsuk most Platón aggodalmát, s csak annyit fogadjunk el belőle: a demokráciában ez a lehetőség is, bizony, benne rejlik. S kaptunk is már ízelítőt ebből, nem is olyan régen. De nem azért mondom ezt, kedves Olvasó, hogy kétségbeessen. Hanem azért, hogy derűs igyekvéssel próbáljon meg ellenállni az ördögi cselszövéseknek. Isteni irányzékát, belső arányérzékét követve...