Ahogy telnek-múlnak az éveim, bennem is erősödik a meggyőződés, hogy az út a fontos, nem a megérkezés. A megérkezés bizonyos értelemben a vég. Ha valamiféle siker, életpálya  csúcsa, akkor is. Ha maga a halál, akkor is. De ha maga a mennyország, akkor is. Mindezt egy nagyon fontos könyv megjelenése, egy nagyon fontos színvallás okán bocsátottam előre.

 

Nem hiszem ugyanis, hogy a szóban forgó szerzőnek, egy gyógyszergyár egykori vezérigazgatójának páratlanul őszinte kitárulkozása gyökeresen megváltoztatná a világot, de még ennek a gyógyszerekhez, orvosokhoz, egészségünkhöz kötődő részét sem. Pedig mostantól elvileg minden adva van ehhez. Rendelkezünk a lehető leghitelesebb értesüléssel arról, amiről ugyan eddig is volt tudomásunk és sejtésünk, de mégsem ennyire bizonyító erejű.

 

John Virapen 35 évig volt a gyógyszeripar bennfentese, végigjárta a ranglétrát az üzletkötőtől egészen a vezérigazgatói szintig, és teljesen átlátta a rendszert. Miként a naturahirek.hu világhálós portál cikkéből megtudhatjuk (Egy gyógyszergyári vezérigazgatónak elege lett és elmondta az igazat a gyógyszergyárakról), az egyik legnagyobb gyógyszeripari óriás, az Eli Lilly svédországi vezetőjeként fejezte be pályafutását. Rádöbbent azonban, hogy az a gépezet, amelynek építésében neki is része volt, s amely a betegségek futószalagjára teszi az egészségeseket, annak a saját fia is bármikor áldozatául eshet.

 

Mellékhatás: Halál című  könyvében leírja az egész folyamatot: hogyan veszik rá a gyógyszergyárak az orvosokat, hogy az ő termékeiket írják fel, hogyan vesztegetik meg drága utazásokkal és ajándékokkal a véleményvezéreket, elismert kutatókat és orvosokat, hogy kedvezően nyilatkozzanak olyan gyógyszerekről, amelyek súlyos mellékhatásokkal járnak és valójában inkább be kellene tiltani őket. Arról ír, hogyan manipulálják a gyógyszerek forgalomba hozása előtti teszteket, hogy pozitív eredmények jöjjenek ki, annak ellenére, hogy a tesztelések alatt gyakran halálos áldozatok is voltak. Hogyan hamisítják és manipulálják a jelentéseket és a statisztikákat, hogy a mellékhatásokat és a haláleseteket eltusolják. De még attól sem  riadtak vissza, hogy masszív marketing kampányokkal új betegségeket ültessenek el a köztudatba, hogy ezzel növeljék a gyógyszerek forgalmát. Sőt már attól sem, hogy a gyerekeket tekintsék értékesítési célpiacnak!

 

Nem kell messzire mennünk – teszi hozzá a naturahírek.hu a maga megjegyzését –, hazánkban is virágzik a gyógyszeripar, a tévéből dől a fájdalomcsillapítók és egyéb tüneteket kezelő gyógyszerek reklámja. A nyugdíjasoknak marékszámra írják fel a különböző gyógyszereket,  nem ritkán 10-20 fajta különböző tablettát egyidejűleg. Az egyik gyógyszer mellékhatásának tüneteit ugyanis gyakran egy másik gyógyszer felírásával kezelik.

 

Tehát a világban is, hazánkban is folyik a gyalázat. Vajon most, hogy az egyik fő bűnös őszintén kitálalt, kevesebb lesz-e a betegséget gyártó gyógyszertár s a megvesztegethető orvos?

 

Gyógyszergyári botrány annyi volt már, mint csillag az égen, s rendre mind el is felejtődött. Túlléptünk rajtuk. Túl a hatóságok is, túl a betegek is. Igaz, ezek a botrányok leginkább egyik-másik gyógyszergyárra és egyik-másik termékükre vonatkoztak. Olyan, hogy az egész betegség-, sőt halálgyártó „egészségügyi” rendszerről kapjunk ilyen hiteles képet, eddig még nem nagyon fordult elő.

 

Természetesen, ahogy ez eddig sem történt meg, most sem fog, hogy a gyártók a maguk jószántából egyszeriben jó útra térnének. A Pénz nagy úr, nagyobb, mint a lelkifurdalás, vagy a nyilvánosságtól, a lebukástól való félelem. S nem csak a gyártók körében nagy hatalom  a Pénz, hanem, sajnos, az orvosok, az egészségügyben dolgozók körében is. Szerencsére azonban itt már szinte kettéosztódik a szóban forgó réteg. Orvosi pályának ugyanis jellemzően kétféle lelki alkattal vág neki egy fiatal ember: vagy a magas társadalmi rangot és tisztes   pénzt ígérő karrier reményében; vagy a mások gyógyítása, az embertársairól való gondoskodás öröméért. Ennélfogva az orvosok körében már sokkal több olyat találni – még ha nem is eleget –, aki fontosnak ítéli, hogy az egyszerre gyógyszergyári és akadémiai orvoslás helyett vagy mellett új gyógyítási módokkal kísérletezzen. Van, aki még könyvet is írt temérdek tapasztalata birtokában, nem is akármilyen címmel!

 

Dr. Ébert Jenő Németországban kapta meg kilenc évnyi tanulás után belgyógyász szakorvosi képesítését. Miként a vntv egyik adásából, a vele folytatott beszélgetésből megtudhatjuk, nagyon hamar rájött arra, hogy azzal a tudással, amit szerzett, nem képes meggyógyítani a pácienseket. Mert arra tanították őket, hogy például a fejfájást tüneti kezeléssel, fájdalomcsillapítóval próbálják megszüntetni, s nem arra, hogy a fájdalom okának eredjenek nyomába. Hogy például megkérdezzék a beteget, hogy nem azért fáj-e a feje, mert napszúrást kapott, vagy azért, mert kirúgták az állásából. S azzal is hamar szembesült, hogy nem tudja tartani magát hippokratészi esküjéhez, mert a gyógyszerek zöme a valamilyen mellékhatásuk miatt ártott a betegeinek. Éppen ezért újabb éveken át kitanult néhány nem akadémiai orvoslási módot, így az akupunktúrát és a homeopátiát. És azt tapasztalta, hogy amit fájdalomcsillapítóval nem képes megoldani, azt akupunktúrás vagy homeopátiás kezeléssel kiválóan meg tudja. A beteg csakugyan meggyógyul, anélkül, hogy valamilyen káros mellékhatás, szövődmény lépne fel.  Mindeme tapasztalatok nyomán Dr. Ébert megírta  „Vigyázat: orvos! Hogyan gyógyuljunk meg a kezelés ellenére?” című könyvét. S ebben arra bíztatja olvasóit, ne dugják fejüket homokba: ha látják, hogy nem segít az akadémia orvoslás, bátran keressenek más utakat.

 

Arra gondolhatnánk, tisztelt Olvasó, hogy legalább az orvostársadalom jobbik részében számos követőre talál ez a szemlélet. Mindennapjaink során valóban egyre többször találkozunk jó példákkal, úttörő orvosokkal, de áttörést az immár több évtizede folyó próbálkozások ellenére sem tapasztalhatunk.

 

Részben azért nem, mert az úttörők túl nagy kockázatot vállalnak. Az akadémiai orvostársadalom akár börtönbe is képes juttatni egy „másképp gondolkodót”, miként ezt Geréb Ágnes szülészorvossal tette. Vagy az ÁNTSZ hág a renitensek nyakára. Dr. Ébert az említett beszélgetés során nem kevesebbet állított, mint hogy két év óta, amióta nyugdíjasként haza költözött, az tapasztalja, hogy az orvosok itthon meg vannak félemlítve. „Az ún. ÁNTSZ egy nagyon nagy mumus, s mindenki attól fél, hogy bezárják a rendelőjét. Tehát az orvosok itt Magyarországon kussolnak.” Azt is hozzátette, hogy amíg ez nem változik meg, amíg nem lesz szabad véleménynyilvánítás Magyarországon, addig itt egyetlen egy kritikus hang nem fog megszólalni.

 

Részben pedig a hátborzongatóan ember- és egészségellenes finanszírozási rendszer miatt nem tapasztalhatunk számottevő változást: a költségvetési pénzt a „gyógyítóink” nem azért kapják, hogy egészségben tartsanak bennünket, hanem azért, hogy beteget csináljanak belőlünk. S nagy igazság, hogy ebben a saját vagy a családtagja egészségét féltő állampolgár is erősen ludas. Vagy a tudatlansága, vagy az öntudatossága hiánya miatt.

 

Teljesen hétköznapinak mondható eset történt nemrég közeli barátainkkal. A járásra rákapott, egy év körüli kisfiuk kicsit húzni kezdte az egyik lábát. A fiatal, tapasztalatlan szülők rögtön megijedtek, hogy nem készül-e lebénulni. Azonnal el is vitték az alig öt percre lévő kórházba, kivizsgálásra. S rögtön bent is fogták őket, noha éppen a közelség miatt bármikor lehetőségük lett volna visszatérni, ha bármi bajt, súlyosbodást tapasztaltak volna. A fiatal anyának nemigen akaródzott bent maradnia, már csak azért sem, mert péntek este lévén nem volt bent szakorvos, hétfő reggelig tehát semmiféle komoly kivizsgálás nem volt várható.  Ám az ügyeletes orvosnő kötötte az ebet a karóhoz, s a fiatal mama tétova ellenkezését végül azzal törte le, hogy kijelentette: hazamehetnek, de csak ha aláír egy papírt, hogy saját felelősségére... No, ez már meghaladta a fiatalasszony bátorságát, de még inkább a fiatal apáét: ő hallani sem akart arról, hogy pici gyermekük egészségét veszélyeztessék, igenis, bent kell tartani, bent kell vele maradni! De még a rokonságot is mozgósította, hogy telefonon győzzék meg a gyerek anyját.  

 

Természetesen mire az ilyen-olyan mélyreható vizsgálatok elkezdődtek, a gyereknek – a  lábának – már kutya baja sem volt.  De biztos, ami biztos alapon... Holott biztosan inkább az állítható, hogy ilyesféle gyorsan múló tünetek nagyon gyakoriak kisgyereknél, felnőttnél egyaránt. Hogy mindjárt a magam példáját említsem: pár napja éppen a reggelit készítettem, amikor álltamban elkezdett fájni – mi más, mint – a fél lábam. De olyannyira, hogy csak sántikálva tudtam tenni-venni. S a fiamat is csak úgy tudtam elkísérni iskolába, hogy magammal vittem egy sétabotot, arra támaszkodtam.

 

Asszonyom rögtön felajánlotta, hogy majd ő elmegy a gyerekkel. De mivel a másik fél lábam kifogástalan volt, elhárítottam ajánlkozását. De nem csak ezért. Hanem azért is, mert ahogy dr. Ébert is gyűjtögette a tapasztalatokat az elmúlt években a gyógyítást illetően, ugyanezt tettem én is az öngyógyítást illetően. S egyik legfőbb felismerésem, amely még sohasem hagyott cserben, az éppen az, hogy az emberi szervezet emlékezik. Csodálatos a memóriája! Pontosan emlékszik a paradicsomi állapotra, amikor még minden testrész megfelelően működött. S ha megadom neki az esélyt az emlékezésre (pl. rendszeres mozgással), akkor mindent elkövet, hogy visszaállítsa, fenntartsa a régi rendet.

 

Talán erre mondták a régiek, hogy kutyaharapást szőrivel. Ha megfájdul a lábad, mindenekelőtt azzal kísérletezz, hogy amennyire csak tudod, járassad. Csak azért is használd! Mutasd meg a lábadnak, hogy mit vársz tőle, mi volna az ő rendes dolga. Nem kell nagyon erőltetned, inkább csak szólongatnod: menjél csak, menj, próbáld csak, próbáld!

 

Ehhez, persze, makacsnak kell lenned, mint az öszvér! Ehhez a makacssághoz jó azonban a saját megélt tapasztalat. Ha tizedszer is orvosi segítség, beavatkozás nélkül múlnak el a fájdalmaid, sérüléseid, már olyan jó barátságban leszel a saját testeddel (no meg, mi tagadás, az égiekkel, de ez most más lapra tartozik), hogy még a családi orvosi segítséget is sikeresen el tudod elhárítani.

 

Pedig voltaképp ez a legnehezebb feladat az egészből! Már hogy legyen erőd s bátorságod szembeszállni a hippokratészi eskü megalapozta gondoskodási vágyódással. Hogy meg tudd akadályozni az ágyba fektetést, a vizesborogatást, a fájdalomcsillapító adagolását. Teljesen érthető különben egy orvos részéről: hány évet koptatta a padokat és könyveket, hogy magába szívja a rengeteg tudást?! S akkor akad valaki, aki arra esküszik, mint dr. Ébert: amíg csak lehet, nagy ívben el kell kerülni az orvosokat. Előbb magunkat kell megkérdezni, a testünkkel kell türelmesen elbeszélgetni, s ha hiába, akkor szabad csak tudós emberekhez, jóravaló doktorokhoz fordulni. Csoda-e, ha a családi orvos megsértődik ezen a felfogáson? Másnap, amikor már – akárcsak az ismerős kisfiúnak – az égadta világon semmi baja a lábadnak, ő még hőmérséklet-különbséget fog megállapítani a két lábszár között, s leszögezi, hogy halvány fogalmad sincs az orvosi dolgokról. S ebben teljesen igaza van. Cserébe viszont kiváló bőrben vagyok. Szűkebb-tágabb környezetünkben állhatatosan szenvednek s hullanak az „egészségügy” – a gyógyszergyáras, akadémiai orvoslás – értelmetlen áldozatai. Én, köszönöm, jól vagyok.

 

Sosem tudhatjuk, persze, hogy meddig, tisztelt Olvasó! Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor fog ez az értelmetlen szenvedésekkel és halálokkal tarkított egészségügy kimúlni s valami emberibbre, értelmesebbre váltani. De kell-e igazán tudnunk? S kell-e igazán tudnunk, hogy igazunk van-e? Ha holnap, ne adj Isten, csakugyan komoly baja esne szóban forgó fél lábamnak, nem mutogatnának-e rögtön az akadémiai orvosok: „Na, ugye!”

 

De bizony, mutogatnának.

 

Ám akkor sem, netán a halálos ágyadon sem kell megbánnod semmit. Mert az út a fontos, nem a megérkezés. Aligha  dolgunk a végső győzelmet megszerezni. Csupán ennyi a ránk rótt teendőnk: a magunk módján szembeszállni egy „egészségügyet” játszó „halálüggyel”, tisztelt Olvasó.   

 

 

 

Kapcsolódó cikk:

http://naturahirek.hu/egy-gyogyszergyari-vezerigazgatonak-elege-lett-es-elmondta-az-igazat-gyogyszergyarakrol/

 

Kapcsolódó film:

http://www.vntv.hu/vivanaturavideo.php?vid=549c37b6b