Ha nekem akár csak pár hónappal ezelőtt is azt mondja valaki, hogy 2014 áprilisában Brüsszelben töltök el három szép napot, akkor simán kikacagtam volna. Először is: honnan lenne rá pénzem? Másodszor is: minek mennék én oda, az Európai Unió fővárosába, ottani parlamentjébe, öntelt bürokraták és simulékony képviselők csillogó üveg- és acélpalotájába? Nem elég közvetve részesülnöm a nagy észosztásból, még menjek is oda érte?! Jó, persze, nemcsak simulékony képviselők léteznek, hanem ár ellen úszók is, de azok tevékenységét – hála a világhálónak – itthonról is figyelemmel tudom kísérni, innen is szorítani tudok nekik, a Szilaj Csikó olvasóit gazdagítani velük; ezért sem volt esélye semmiféle brüsszeli kiruccanásnak.

 

Az élet azonban – miként máskor már említettem volt, tisztelt Olvasó – mindig gazdagabb, mint a képzeletünk. Érdekes filmbe botlottam nemrég a neten: Chimamanda Adichie regényíró szól az egyetlen történet veszélyéről, vagyis arról, hogy ha csupán egyetlen történetet ismerünk egy másik emberről vagy országról, azzal komoly félreértéseket kockáztatunk. Nos, ma már tudom: majdnem így jártam én Brüsszellel...

 

(Szeretetközösség)

 

De ahhoz, hogy ezt megtudhassam, egy egészen különleges lelkületű emberre – asszonyra – volt szükség, méghozzá Morvai Krisztinára. A Jobbik jóvoltából EP-i képviselői helyhez jutott, ám a szellemi függetlenségét gondosan őrző politikus-jogvédő asszony nagy elhatározásra jutott, ráadásul nem is először: meghívta „barátait”, egy seregnyi, neki kedves honfitársát Brüsszelbe, nézhessenek ott alaposabban körül, s kimerítőn beszélgethessenek egymással. Márpedig ha valakit barátként hívnak meg, barátként tisztelnek meg, onnantól kezdve barátként is kell viselkedni: ha tetszik, ha nem, illetlenség visszautasítania a szíves invitálást.

 

Mondhatnánk, persze, hogy nem több ez – barátokat gálánsan meghívni, látványosan összecsődíteni – egy jó politikusi kampányfogásnál. Hiszen mostanság jár le Morvai ötéves mandátuma, s küszöbön a következő európai parlamenti képviselőválasztás. Az EU-költségvetésből meg telik ilyesmire, feltéve, hogy a meghívásnak az EU-székház meglátogatása is részét képezi – márpedig részét képezte...

 

Csakhogy a meghívottak között egyáltalán nem hemzsegtek sem a magas rangú közéleti személyiségek, sem a hírverésben jártas médiakatonák. Akadtunk ugyan négyen is, akik otthonosabban mozgunk a világhálós tömegközlés területén, ám eddig is kellő tisztelettel adóztunk Morvai Krisztina eltökélt, nemzeti jogvédős harcának, szerény lehetőségeinkkel eddig is támogattuk őt a magunk örömére és meggyőződésére, s ezt e nagyvonalú meghívás már nem igazán tudja fokozni. Nemcsak nálunk nem, de a tanárnál, a grafikusnál, a virágkereskedőnél, az orvosnál, a ruhatervezőnél, az ügyvédbojtárnál sem, vagy akárki másnál a változatos szakmájú seregből. Ami voltaképp összekötött bennünket, az leginkább három szóval írható le: nemzet, igazság, szeretet. Radikális – jobbára jobbikos – nemzeti érzelműek találkoztak itt elszánt jogvédőkkel vagy az igazságszolgáltatás áldozataival, vagy olyanokkal, akik egyszerűen csak odaadó szeretetükkel, figyelmességükkel támogatták meg Morvai Krisztinát az évek során, nem mindig hálás, kemény küzdelmeiben. Akár a nemzetéért, akár a puszta életéért folytatottban. Nem véletlenül hangzott el többször is vendéglátónk szájából, hogy mi szeretetközösséget alkotunk, s nem véletlenül kaptuk meg valamennyien, egyenként, a három nap során: köszönöm, hogy vagy.

 

Jólesik az embernek az ilyen, mi tagadás.

 

Különös érzéke van ehhez Morvai Krisztinának: a méltósághoz. Nemcsak akkor, amikor a másik embert tiszteli meg figyelmével, e kiveszőfélben lévő emberi gesztussal, hanem akkor is, amikor kérlelhetetlen ellenségei támadnak rá nagy vehemenciával. Örökre emlékezetesek maradnak azok a tévészereplései, amidőn egyszerre több balliberális újságíró is a torkának ugrott, ő pedig kellőképpen elegáns, méltóságteljes tudott maradni, sőt még néhány mosolyra is futotta. Nem kevésbé emlékezetesek azok a világhálós filmfelvételek, amelyeken romos-mocskos cigánytelepek, cigányhajlékok látogatójaként, vendégeként képes méltóságteljes fesztelenséggel, természetességgel szóba elegyedni az ott lakókkal. Holott – kellő tárgyilagossággal szemlélve – némelyek közülük alighanem közelről is láttak már börtönt. (Jegyezzem meg: e filmek egyik készítője és egyik jogvédős hölgyszereplője történetesen ugyancsak tagja volt a meghívott baráti seregnek.)

 

Képviselő asszonyunk kívánságára érkezésünk napjának estéjét is ennek szenteltük: az egymásra való összpontosítás, odafigyelés gyakorlásának. Belga sörökkel bódított finom ételek fogyasztása közben kellett kiderítenünk a velünk szemben vagy mellettünk ülőről életének néhány fontos sarokpontját, érdekesebb mozzanatát. Aztán mindenki füle hallatára kölcsönösen bemutatnunk egymást. A véletlen úgy hozta, hogy velem s alkalmi párommal kezdődött a sor. Miután befejeztük mondandónkat, Morvai Krisztina még bőségesen hozzáfűzte a magáét. Némi ugratási szándékkal megjegyeztem, hogy most már akkor mindenkiről illik ugyanennyit hozzátennie; nem hittem volna ugyanis, tisztelt Olvasó, hogy a képviselő asszony mindenkiről képes ennyi mindent a fejében őrizgetni. Éjfél körül járt már, mire bebizonyosodhatott: igencsak tévedtem.

 

(Négykezes)

 

Éjfél előtt nem sokkal amúgy váratlan vendégünk érkezett: Gaudi-Nagy Tamás. A Jobbik másik nevezetes képviselője, bizonyos értelemben önjáró fenegyereke, Morvai Krisztina jó barátja és lankadatlan küzdőtársa. Gaudi mint az Európa Tanács tagja, Morvai mint az Európai Parlament képviselője nagyon hasznos és hatékony négykezest játszanak (játszottak) a nemzeti jogvédelem terén. Akár a felszólalásaikat, akár az interjúikat, akár az akcióikat tekintve. Aki nem hiszi, járjon utána: kalandozzon egy kicsit a honlapjukon, itt meg itt.

 

Gaudi örömmel újságolta a baráti seregnek, hogy az orosz médiában nagy figyelmet szenteltek az Európa Tanácsban elhangzott felszólalásának. Nem csoda, hisz a magyarok közül egyedül ő nem szavazta meg Strasbourgban az oroszok szavazati jogának felfüggesztését. Hogy felszólalásában mikről beszélt még, kiválóan összegezte annak a fehér pólónak a színes felirata, amelyben az ülésteremben virított, s amelyben körünkben is feszített, ott, Brüsszel belvárosában, az Ízek utcájában. Magyarra lefordítva a világgá kürtölt mondatot:  „A Krím félsziget jogilag Oroszországhoz tartozik, Kárpátalja meg jogilag Magyarországhoz.” 

 

(Brüsszel színe) 

 

Változatos, izgalmas város Brüsszel. Jókora főterét lópatkó kopogtatta kockakő takarja, nem töri meg sem park, sem szoborcsoport, sem metrómegálló vagy taxiállomás, csupán néhány alkalmi kikiáltóhely, így hát a tekintet nyugodtan szaladozhat minden irányba, amíg fenn nem akad a lenyűgözően gazdagon díszített céh-épületek és templomok egyikén. A második nap estéjét az egykori kenyeresek házában tölthettük. Lakománkat vagy beszélgetésünket meg-megszakítva lepillantottunk az emeleti ablakból a főtérre, és nagyokat szippantottunk a reflektorfényekből és ricsajokból, olykor féktelen üdvrivalgásokból összekavarodott különös brüsszeli hangulatból, egyvelegből. Odabent azon törtük a fejünket, merre tovább, Magyarország, hogyan lehetne sorsunkat fényesebb csillagzat felé terelni, odakint pedig magas hőfokon fortyogott az élet, hömpölygött a színes forgatag. Látszólag megnyugtató történelmi keretbe, időtlenségbe ágyazva. Valójában nyugtalanító válaszutakkal, sürgető megoldatlanságokkal.

 

(Brüsszel fonákja) 

 

Buszos városnézésünk során ilyen-olyan arabok, feketék, távol-keletiek, európaiak s ki tudja még, kifélék, mifélék úsztak be a nyüzsgő, pezsgő képbe. A szakadatlan színes kavalkádot látván idegenvezetőnk is, képviselő asszonyunk is megemlíti, hogy Brüsszelben nem ajánlatos sötétedés után egyedül sétálni az utcán, mert az embert hamar leütik, kirabolják. Patinás hotelban kaptunk szállást, a város szívében, alig pár száz méterre a főtértől; de ezen a rövid sétaúton is tucatnyi melegüzlet, melegbár kínálta magát az arra járóknak. Izmos férfibábuk a kirakatban, alsóneműjükből szivárvány színű fagylaltmakett meredezik. Nem kétséges, hogy szeretetközösségünk tagjai nem egyforma hevülettel viszonyultak az efféle látványokhoz. Volt, akit méla undor fogott el, vagy tenyérviszketős viszolygás, volt, akit mély sajnálkozás. Azon viszont elég egyöntetűen háborogtak, amikor kicsit odább, a Katedrális oltára előtt két férfiú ölelgette és csókolgatta egymást.

 

Jómagam már kint, egy padon ücsörögtem, amikor láttam kéz a kézben keresztülvágni őket a Katedrális előtti kis parkon. Volt alkalmam tüzetesebben megnézni őket. Egyikük egy magas, kopasz fiatalember, eltökélt tekintettel, másikuk egy alacsony, szürke, zavarodott alak, aki inkább csak hagyta húzni magát. A magasabbik az a fajta, aki követeli a maga jussát, jár neki a katolikus templom szent oltárától kezdve a gyerekek örökbefogadhatóságáig minden; az alacsonyabbik meg az a fajta, amely inkább nyomorúságként viseli a természet kisiklását, semhogy kérkedni, követelőzni igyekezne vele. Nagy kérdés, hogy melyik fajtát hagyják a „belgák”, az „európaiak” életteret nyerni; vagyis hogy hagyják-e a magasabbik fajtát – a természetellenest természetesként felmutatót – a fejükre nőni.

 

Voltaképp a korlátlan szabadság szivárványos ideája és a tartósan és hasznosan élhető földi lét vívja élet-halál harcát nemcsak Brüsszelben, de egész Nyugat-Európában, ha nem az egész világon. Valószínűleg csak az érted aggódom, nem ellened életfilozófiával lehet eljutni a megoldás küszöbéig, vagy azon túl is; úgy, ahogyan Morvai Krisztina is fordul a hazai cigányok felé... Egyik reggel csak megkockáztattam egy korai sétát a főtérre vezető, jobbára még kihalt utcákon. Szó szerint mély együttérzéssel töltött el egy szurokfekete néger utcaseprő látványa. Csendesen tette a dolgát, nyilván sok ezer kilométerre az övéitől, nemzetségétől, országától. Aligha jókedvében vetődött ide. Rajta, miatta utálkozni aligha méltó hozzánk. Nem kívánatos süketség lenne viszont a részünkről nem meghallani a „fehér” sofőrünk méltatlankodását, midőn olyan utakon haladunk végig, amelyeket két oldalról ráérős, színes egyedek kerítenek: járdákra kipakolt asztaloknál ücsörögnek, cigarettázgatnak, sörözgetnek, drogozgatnak. „Ezek soha nem dolgoznak egyetlen percet se” – fordítja sofőrünk önkéntelen kibuggyanó szavait idegenvezetőnk, Morvai Krisztina pedig hozzáfűzi: „Ilyen mondatért Belgiumban akár börtönt is lehet kapni.”

 

Benne élni, megszenvedni a gyeplőt vesztett liberalizmust valóban más, mint elviekben álmodozni róla. Baráti seregünk egyike, fiatal asszony – helyi szinten, vidéken szorgoskodó jogvédő –, olyan észak-magyarországi településről érkezett, ahol a cigányság egy része folyamatos rettegésben tartja a környéken lakókat. Gyermekét, édesanyját csak úgy merte otthon hagyni, hogy távollétére figyelőszolgálatot szervezett, bevonva az Új Magyar Gárda tagjait is. Ezt tudván, ki neheztelhetne rá azért, hogy cigányt csak egy fajtát ismer: megrendszabályozandót. Mert hogy ő olyannal még nem találkozott, aki normálisan együtt tudna és együtt akarna élni a magyarokkal. Olyannal viszont többel is, aki legszívesebben kiirtaná a „magyarokat”, ha tehetné.

 

Csakhogy a népirtások még soha nem vezettek semmi jóra. Miként az élettől elrugaszkodott emberi és kisebbségi jogvédelmek sem; az affélék, amelyek éppen a legvérmesebb normaszegők, bűnözők alá adja a lovat.

 

(Egy nap a „hivatalban”)

 

Úgy vélem, példa értékű, dicsérendő és követendő az a szemlélet, amellyel Morvai Krisztina közelíti meg és kezeli ezt az egész fájdalmas kérdéskört. 2013 elején jelent meg a világhálón az a film (közös alkotásuk Almási Lajossal, ld. itt), amelynek címe nagyon jól kifejezi Morvai Krisztina EU-képviselői hitvallását: Egy nap a „hivatalban”.  Az idézőjeles hivatal – képviselői munkálkodásának soros helyszíne – Gyöngyös város Duranda nevezetű része. Leonidasz, Hektor és Pit Bull névre hallgató cigány bokszolókkal társalog egy olyan kiszáradt patak mentén, amelyből – a nehézfiúk állítása szerint – hároméves korú kisgyerekek szedik és eszik a patkányt és egyéb dögöket. – Miért engedik meg a szülők? – kérdi a képviselő asszony. – Nem törődnek a gyerekeikkel – hangzik a válasz. – De maguk például miért nem csinálnak itt rendet, ennyi erős fiatalember? – Nem lehet ellenük semmit tenni. Hülyék. Analfabéták. Kannibálok. – Itt rendszeres, hogy az emberek dögöt esznek? – Igen. De csak a sarjabbja. A lemaradottak. A rosszabbik fajták. Az erdőn túl is van egy település. Ők a kannibálok. Akiket a rendszer bedarált. Az én-központú rendszer.

 

Ugye, milyen meglepően magas szellemi teljesítmény egy durandai cigány bokszolótól? Mi tagadás, egy ilyen én-központú rendszerben aligha lepődhetünk meg, hogy Morvai Krisztina következő kérdésére: „Hajlandó lenne őrizni a patakot, hogy ne dobáljanak bele mindent?”, alias Pit Bull ezt válaszolja:

 

– Én jó pénzért kitakarítok mindent. Nem? Most ebben igazam van, mert az állam fizeti a pénzt.

 

– Mit javasolnának, mit lehetne itt csinálni? – kérdi végül Durandán az Európai Unió magyar képviselő asszonya, cigány legényektől körülfogva.

 

– Ki kéne kapni néhány fiatalt polgárőrnek – feleli Hektor és Leonidász egymást kiegészítve. – Hogy este itt járkáljanak és figyeljék a rendet. Jómagam, én meg Leonidász, elvállalnám. Csak egyenruha, jelvény meg valami bilincs kéne... Fegyver, az nem kell, mert elég kemények vagyunk. Csak hogy lássák, hogy polgárőrök vagyunk. 

 

Almási Lajos és Morvai Krisztina közös filmjére e sorok írásakor pár ezer híján négyszázezren kattintottak. Van tehát kereslet az efféle igehirdetésre. Igaz, az ilyen, egyszerre égi és földi, emelkedett és gyakorlatias szemlélet bemutatására, terjesztésére rá kellene ugorniuk a főáramú médiumoknak is. Csakhogy ebben az én-központú világban ott is többen vannak az ilyen-olyan haszonra dolgozó Pit Bullok, még ha „fehérebb” és szalonképesebb kiadásban is...

 

(Egy nap az idézőjeltelen hivatalban)

 

A három sűrű napból a középsőt Morvai Krisztina brüsszeli munkahelyén, az Európai Parlament hatalmas épületegyüttesében, acél-, üveg- és betonbirodalmában töltöttük. A hivatalos bemutatás adatait Morvai és Gaudi egészítette ki személyes tapasztalataival, észrevételeivel. Esélyt kaptunk arra, hogy megértsük, mi különbség van az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Európai Tanács között, mi székel Strasbourgban, mi Brüsszelben, és mi Luxemburgban, hogyan történik a képviselők és a különféle rangú vezetők, tisztségviselők megválasztása, ill. kiválasztása, hol és hogyan szenved csorbát a demokrácia, miért van értelme mégis a képviselői munkának. Vagyis hogy van az, hogy Gaudi-Nagy Tamás egyfelől kihajította az EU-zászlót az Országház ablakán, másfelől szeretett volna helyet kapni a Jobbik EU-s képviselő-jelöltjeinek listáján? S hogy van az, hogy Morvai Krisztina egyfelől annyit ostorozta az EU tisztségviselőit és képviselőit kitüntetett magyarellenességükért, másfelől pedig – listás első helyével – újabb öt évre hosszabbítani készül?

 

Voltaképp nagyon is költői kérdések ezek, egyáltalán nem igényelnek bővebb magyarázatot. Európa hatalmi központja ma Brüsszelben található. Aki kint marad, az legfeljebb ugat, miközben a brüsszeli karaván halad. Ha pedig csupa gönczkingák kerülnek be, akkor a karaván arra halad, amerre ők terelik.

 

Bent ülve és szívósan munkálkodva mindig van valamekkora esély arra – és éppen ez bizonyosodott be Morva EP-i, és Gaudi ET-i ténykedése során –, hogy rossz szándékoknak keresztbe tegyenek, saját törekvéseiknek pedig támogatókat szerezzenek. A plenáris ülésterem karzatán letelepedvén vendéglátónk megmutatta, odalent hol helyezkednek el az egyes frakciók. Akkor tudtuk meg például, hogy itt a jobbszél és a balszél nagyon sok témában összedolgozik, s hogy az itteni kommunisták egészen mások, mint az otthoniak. Az ittenieket valóban jellemzi a baloldaliság, az emberközpontúság, csakugyan igyekeznek fékezni az EU megveszekedett pénzközpontúságát.

 

S hogy milyen nagy szükség van erre, leginkább ebédkor döbbenhettem rá. Ha már övét lecsatolva, zsebét kipakolva átjutott az ember az ellenőrző kapun, voltaképp kellemes sétálgatni a tágas üveg- és acélpalotában, felkeresni az Antall Józsefről elnevezett szárnyat, megszemlélni azt a nyilvános tévéstúdiót, ahol Morvai és Gaudi oly gyakran játszott négykezest; beülni a bizottsági ülések helyszínére, elfoglalva akár az elnök helyét... De hogy milyen is valójában az a brüsszeli világ, akkor szembesültem vele, amikor a menzai rendszerben működő ebédlőben számba vettem az első falatot. A lehetséges három változatból történetesen a csirkét választottam. Hétgyermekes család egyik tagjaként hozzászokhattam két alapvető szabályhoz: az ember nem válogat, és nem hagy maradékot. Szégyen ide, szégyen oda, a második szabályt ezúttal megszegtem. Az ízetlen, plöttyedt húst majszolván fiatalkori végelgyengülésben szenvedő, csirkeszerű lények jelentek meg lelki szemeim előtt, s rögtön elvették minden étvágyamat.

 

Valamiben, egészen biztos, nagyon utat tévesztettünk. Minek egy ekkora palota, minek egy ekkora európai, nemzetközi szövetség, ha még egy egyszerű csirke sem tud igazi, becsületes csirke lenni, tisztelt Olvasó? Ugyanezen tépelődtem egy napra rá, Brüsszel újkori történelmének egy másik jelképe előtt ámuldozva. Semmilyen fénykép nem adhatja vissza az Atomium – vagyis az acélatom kristályszerkezetét ábrázoló hatalmas acélszerkezet – lenyűgöző látványát. Vajon hogyan tudhattak egy ilyet már fél évszázaddal ezelőtt (az akkori, 1958. évi világkiállításra) megépíteni? Hogyan rögzíthették az óriási acélgömböket az óriási csövek végére? Hogy fogalma legyen, tisztelt Olvasó, a nagyságrendről: az acélcsövekben mozgójárdák haladnak, középen pedig egy lift suhan szélsebesen a látogatók végtelen seregével.

 

Ezt meg tudta alkotni az emberiség. Meg tudta az Európai Uniót is, az eurójával együtt. De hogy miképp kell ehető csirkét tenyészteni, azt ott, Európa vízfejében, teljesen elfelejtette.

 

(Köszönetnyilvánítás)

 

Köszönöm, Istenem, kifürkészhetetlen útjaidat.

 

Köszönjük Neked, Krisztina, s végtelenül figyelmes két munkatársadnak – hogy vagytok.

 

Budapesten, 2014. április 16-án