Én bizony nem tudnám megmondani, hogy „a Béla” most valóban kém-e vagy nem. Amit viszont biztosan tudok, azt nagyon röviden elmondom, kedves Olvasó!

     

A Béla-ügy túlságosan látványosan túlnőtte Bélát, s ez felettébb zavaró. Figyelmesen megnéztem Morvai Krisztina sajtótájékoztatójának idevágó részét („Morvai szénné égette a talpnyaló sajtómunkásokat”), s töredelmesen be kell látnom, alig túlzott a videó címadója. A sajtómunkások ugyanis csakugyan kiérdemelték a talpnyaló jelzőt, s kulturáltságban s finom iróniában Morvai valóban messze fölébük nőtt – csak éppen az nem érződött, hogy a sajtómunkások csakugyan égtek, füstöltek volna. Inkább azt állapíthattam meg nagy szomorúan, amiről nem is olyan régen értekeztem itt, a Szilaj Csikón: a nemzeti oldal jeles újságírói versenyre keltek a szélsőséges balliberálisokkal pártjuk és törzsük gátlástalan kiszolgálásában. Császár Attilával, a Hír Tv oszlopos riporterével valamikor, még a rendszerváltozás kezdetén, együtt igyekeztünk szembeúszni az akkoriban még hegemón helyzetben lévő balliberális fősodorral. Képekkel, filmfelvételekkel, tanúkkal igazoltuk például, hogy a közkedveltetett köztársasági elnököt (Göncz Árpádot) mindenekelőtt egykori saját bajtársai, az ötvenhatosok fütyülték ki 1992. október 23-án. S mára Csaszi is átlépett egykori önmagán: nem az igazság feltétlen szolgálata áll figyelme homlokterében, hanem a pártirányvonal kampányos követése.

 

*

 

Nem pártszolgálatból mondom, hanem mert kellő távolságtartással is így gondolom, hogy Orbán Viktor hatalmas tehetségű politikus, s őnélküle még ma is nemzetbomlasztó balliberális fölényt vagy a sima káoszt nyögnénk. Arról is meg vagyok azonban győződve, hogy egy idő után minden hatalomnak rosszat tesz a mértéktelen, féktelen talpnyaldosás. Nagy igyekezetében egyre-másra olyasmiket is megenged már magának a fideszes hadtest, amiktől aztán ezer apró sebből, itt is, ott is vérezni kezd szegény demokráciánk. Éppen ma (2014. május 22-én) hívott telefonon egy élő női hang. Érdeklődött, hogy a 25-i választáson támogatni fogom-e a Fidesz-KDNP pártszövetséget.  „Ne haragudjon, de ez magánügy” – feleltem, s dühösen letettem a kagylót.  

 

*

 

Innen is, onnan is hallom, s magam is tapasztalom, hogy a közigazgatásban dolgozókkal elszaladt a ló. Egyre-másra visszaszorulnak az ügyintézésre fordított idők, a telefonokat nem veszik fel, az elektronikus postaládák betelnek. Amíg országot kellett menteni, a kétharmad elnézőnek bizonyult az efféle kényelmetlenségekkel, napi kínlódásokkal szemben. Megjósolható, hogy e türelem nem fog a végtelenségig tartani, tisztelt Olvasó – és tisztelt országvezetők.

 

*

 

A Fidesz olyan élő jelképei, mint amilyen Bayer Zsolt is, kezdik oly magasan hordani az orrukat, hogy – Gyergyószentmiklóson hallottam e mondást – már sz@ros bottal sem lehet felérni. Amikor Bayer a balliberálisokat osztja a maga alpári stílusában, még szívesen gondolunk arra, hogy csak visszafizeti azt, amit évtizedeken át onnan kaptunk. Ám amikor a vetélytárs párt elnökét illeti ilyesféle mondatokkal, hogy „a Szolgálatok hál’ istennek nem a Vonához hasonló hülyékből állnak”, „Vona akkor is öntudatosan és ellentmondást nem tűrően fog hülyeségeket beszélni. Éppen, mint a komcsik. Ahol ezek összeérnek.”; „Tényleg egy csőcselékünk van. Meg a Béla és a Vona. Akik mind-mind feltételezik egymást.”, szóval, ekkor már, bizony, nem tudunk elnézőek s megbocsájtók lenni. Ez a már jószerivel minden ellenlábast teli pofából, magasból köpködő-fröcskölő hang semmivel sem kelt kisebb viszolygást bennünk, mint ama délvidéki magyar politikus nyálas-turhás támadója.  

 

*

 

Ha a 2006 előtti s körüli időkre gondolunk, igazán örülhetünk, hogy nagy lendülettel messzire távolodtunk onnan. Ám ez nem jelenti azt, tisztelt Olvasó, hogy az is nemzetünk s országunk feltétlen hasznára válna, ha nagy örömünkben felhagynánk az okos kétkedéssel és velős  figyelmeztetéssel. Óvakodjunk a zsigeri bálványdöntögetőktől. De a lelkes talpnyaloncoktól sem kevésbé.