Tisztelt Olvasó!

Pápai „becsókolás”?

Feltöltve: 2014. június 1.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

 

Olvassuk csak közösen az alábbi, levelezőlistákra szórt sorokat!

     „Ez már hihetetlen! Júdás csókja, 2014-ben megismételve! Mit szólna ehhez Jézus, hogy gyilkosai kezét csókolgatja egy pápa? Legközelebb már lehet az is, hogy a jó helyre fog »becsókolni« a »keresztény« pápa.”

     S most nézzük meg együtt ezt a képet! Majd olvassunk utána megint, egy  rövid részletet az egyik, erősen nemzeti beállítottságú portál Becsókolás című írásából. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

     

 

 

 

 

 

     „Én már csak egyet nem értek. Hogy ezen képek láttán legkésőbb mostanra miért nem eszmél rá mindenki arra, hogy mi folyik körülöttünk világméretekben? Hogyan fordulhat elő, hogy sokak számára még mindig nem világos az ábra?” – írja tehát a nemzeti portál.

     Nos, voltaképp nagyon izgalmas kérdések. Mondhatni, életbevágóak. Hisz attól függően, hogy milyen válaszokat adunk rájuk, lényegében eldől, hogy milyen lelki berendezkedéssel, milyen lelki állapotban morzsolgatjuk le hátralévő éveinket, évtizedeinket. Vagy akár másokét...

     A kérdés feltevőjének például – a „holokauszt-túlélőknek” adott pápai kézcsók nyomán –meggyőződésévé vált, hogy egy „mindent átitató totális hatalom” parancsára tette Ferenc pápa, amit tett. „Ezt megrendelték tőle. (...) Ehhez aztán valóban óriási hatalom kell. Csak úgy egymagában a pénz nem lenne elég. (...) Azt a hatalmat pedig mi mindenre lehet még használni. Lényegében bármire. Mindenre. Világuralomra, szó szerint.” S ennek lett volna már előjele az előző pápa váratlan távozása is, hiszen egy olyan hatalomról beszélünk, „amely akár a Római Katolikus Anyaszentegyház pápáját is képes cserélgetni. Kívülről.”
Vagyis – e felfogás szerint – Ferenc pápa is egy az árulók sorában, aki „becsókol” a világuralmista zsidóknak, Jézus „gyilkosainak”.

     E gondolatok közzétevője álláspontjának megerősítéséhez további muníciókat nyer azáltal, hogy itthon mindeközben – mint írja –  „konferenciázgatnak, és ezeknek a témája, jééé, mi más – nyilván véletlenül –, mint a katolicizmus közelítése a zsidó valláshoz. Nem fordítva, hanem ebben a szereposztásban.” Ráadásul Erdő Péter, a magyarországi katolikus egyház feje hangsúlyozza, hogy a zsidó vallás az „idősebb testvér”. „Miért kell úgy hangsúlyozni, hogy »idősebb« testvér? – bosszankodik az eszmefuttatás szerzője. –  Ha már mindenképpen testvérnek akarja beállítani, akkor nem volna elég az, hogy testvér? Á, dehogy. Idősebb! A domináns. Ezt kell éreztetni”

     Nos, lehet-e vajon más olvasata is Ferenc pápa szokatlan cselekedetének? Ha ugyanis maradnánk az iménti felfogásnál, akkor életünk hátralévő részét azzal a keserű meggyőződéssel kellene leélnünk, hogy minden nagy ember, de még a legnagyobb is, valamiképp a sátán foglya. Ám nem is olyan könnyű távol tartanunk magunk ettől a lehetőségtől, hiszen okfejtegetőnknek a következő meglátásában kétségkívül igaza van: Ferenc pápa tudatában volt annak, mit tesz, hogy milyen szimbolikus ereje van, s a fősodratú média – legalábbis nálunk – ugyancsak ezért hallgatta, titkolta el ezt az eseményt (azaz a kézcsókos jelenetet). 

     Magyarán: a kielégítő válaszhoz nem elég azt megfejtenünk, hogy miért tehette Ferenc pápa, amit tett, de arra is magyarázatot kell lelnünk, tisztelt Olvasó, hogy miért hallgattak olyan mélyen a honi újságok és csatornák (néhány kivételtől eltekintve).

 

*

 

Kezdjük a szentatyával.

     Tegyük fel, hogy nemcsak kinyilvánított, de valóságos és szent elhatározása a világháborúság elkerülése, a világbéke elősegítése. Hogyan lehet erre neki s a világnak a legnagyobb esélye? Alighanem a legmélyebb hite szerinti utat – vagyis a szeretet krisztusi útját járva.

     Ezer megnyilatkozása igazolja, hogy tisztában van a pénzhatalmi erők világuralmi, embertelen és istentelen (azaz sátáni) működésével. Sőt azzal is, hogy ezek az erők Izrael által is bő támogatást nyernek. De minél inkább tisztában van vele, annál jobban tudhatja azt is, hogy a szokásos emberléptékekkel nem lehet e hatalmas erővel szembeszállni, fölébe kerekedni. Legalábbis békés úton nem, legfeljebb csak véres háborúval.

     Ezért Ferenc pápa nem azzal lép Izrael földjére, hogy az őt vendégül látókat nyíltan vagy burkoltan Káinnak, gyilkosnak, terroristának, diktátornak, kufárnak, uzsorásnak, holokausztseftelőnek, hasonlónak nevezi, hanem úgy tesz, ahogy Jézus is tett a bűnös asszonnyal, a házasságtörő  asszonnyal, vagy akár az ízig-vérig emberi, tehát cseppet sem bűntelen, gyarló tanítványaival: szeretettel, kegyelemmel fordult feléjük. És nem pedig haragvó, magasról ítélkező és lesújtó, mózesi Istenként. Hiszen a szerető Isten fiaként ő, Jézus abban hitt, hogy éppen a megértő, szerető kegyelemmel lehet a jóravaló, de bűnös emberfiát a jóra rávezetni – semhogy dörgedelmekkel, kipellengérezésekkel.

     Valóban, okkal gondolhatnánk akár azt is, hogy a kézcsókkal a szentatya szentesítette mindazt a hamisságot, amelyet zsidó és nem zsidó anyagi és politikai haszonlesők a holokauszt egyetlen igaz bűnként való felmutatásával, lankadatlan, tolakodó mitizálásával elkövetnek. Ilyen értelemben juthat eszünkbe Júdás csókjának nevezni meghökkentő gesztusát. Csakhogy be kell látnunk, hogy a mitizálási igyekezet azért lelhet termékeny talajra, mert valóban ártatlan zsidók tömegét hurcolták el és irtották ki. S a túlélőktől vagy az elpusztítottak rokonaitól, leszármazottaitól azt azért mégsem várhatjuk el, hogy a szörnyűségek kitüntetett emlegetésének észre vegyék az árnyoldalát is, vagyis hogy szemük legyen például a haszonlesőkre. Ferenc pápa tehát az igazi szenvedőknek fejezte ki ily módon tiszteletét, együttérzését, az ő kezükre adott szerető csókot, s vele jelképesen mindazokéra, akiknek fáj az embertársuk embertelen megalázása.

     S mert párját ritkító alázatról tett ezzel világraszóló tanúságot, nyilván tudnia kellett, hogy párját ritkító hatást érhet el vele. Egyfelől ugyan bőségesen támadnak majd addigi hívei körében olyanok, akik lezsidózzák, lejúdásozzák; másfelől viszont – a másik oldalon – még bővebben olyanok, akik megrendülnek addigi hitükben, szent meggyőződésükben: azért kell az egész világnál erősebbnek lenniük, mert valójában az egész világ – gyűlöletből, irigységből, lelketlenségből – a kiirtásukra törekszik.

     Lehet ez ellen vetni, hogy a zsidóság egy különleges nép, s ott nem működik az „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”. De aki ezt gondolja, az szíve mélyéből nem hihet Jézusban sem. Nem hihet az odaadó, értő, látó szeretet hatalmas erejében.

     S főleg nem érti meg a szeretet lényegét: hogy ereje nem a vakságban rejtezik, hanem a bölcsességében. Annak okos belátásában, hogy a megzavarodott, beszűkült elmék nem érhetők el és nem érinthetők meg semmiféle észérvek, árnyalt történelmi tények segítségével. Csak azon a nagyon szűk ösvényen keresztül lehet hozzájuk férkőzni, amely a megkérgesedett  szíven keresztül vezet,  amely viszont csak az áldozatos, alázatos szeretetet engedi át.  

 

 *

 

A másik kérdés, amelyre választ kell találnunk, hogy vajon miért nem harsogott az eseményről a hazai sajtó főárama. Úgy vélem, tisztelt Olvasó, hogy ez a kérdés röviden megválaszolható.

     A hazai sajtó jelesei hatalmi és szellemi táborokhoz szegődtek, ezek jellemző üzeneteit szajkózzák. Sajnos, egyáltalán nem jellemző rájuk, hogy képesek lennének bonyolultabb összefüggések megértésére és feltárására. Egyik oldali sajtó sem tudott igazán mit kezdeni a hírrel. A balliberálisok nem szívesen reklámozzák, hogy a katolikus egyház és feje mégsem annyira antiszemita, mint amennyire szeretik így-úgy sugallni. A nemzetiek pedig nem szívesen reklámozzák, hogy a szentatya zsidók kezét csókolgatja. Így hát maradt a hallgatás.

     Mindig könnyebb, mint gondolkodni, tisztelt Olvasó.

Tisztelt Olvasó!