Tisztelt Olvasó!

Megy-e a könyvek által a világ elébb? 

Feltöltve: 2014. június 19., do

VARGA DOMOKOS GYÖRGY

Ma már nem annyira könyvtárban támad efféle gondolatunk, miként még Vörösmartynál (habár ő a múltra, s nem a jelenre és jövőre nézvést kérdezte),  hanem a nevezetes nyár eleji, ünnepi könyvhetünk hírei, eseményei, kínálata és kereslete kapcsán. 

 

Nos, többször is volt szerencsém dedikáló szerzőként hosszasan ott ücsörögni éppen a jeles költőnkről elnevezett téren, s azzal szembesülni, hogy a legtöbb szerző és a legtöbb alkotás igen mérsékelt érdeklődést vált csak ki a tisztelt nagyérdeműből, ha bármekkorát kivált is egyáltalán. Akadnak kivételek (egy ízben velem is előfordult, nagyon régen, A váratlan tanú című, vékonyka kötetemnél), de ezek csak még hangsúlyosabbá teszik a többi műnél és alkotónál az igazi kíváncsiság elmaradását. Íróember tudja, hogy mily szívós, kitartó munkával jár egy igényesebb mű megalkotása, éppen ezért a vetélytársak sikerének elmaradása a legcsekélyebb örömet (kárörvendést) sem tudja kiváltani belőle. Inkább szomorúságot, lehangoltságot. Az egyik kiadóvezető személyes közlése szerint idén mindössze két helyen álltak sort dedikálásra várakozván. Az egyiknél egy ifjú hölgy szerelmesregényéhez, a másiknál egy fiatalember Aktus című kötetéhez lehetett névre szóló szerzői ajánlást szerezni. S a szóban forgó kiadó öt évvel ezelőtt négyszer annyi bevételre tett szert a könyvhéten, mint most...

 

Sirassuk-e az olvasók hiányát?

 

Bizonyos értelemben többet olvasunk, mint jó pár évvel ezelőtt. Néhány éve nem volt annyi könyv az tömegközlekedő kezekben, mint amennyi okoskütyürű serénykedik mostanság. Ám igaz, ami igaz, a mobil képernyőkön sem minket – szépírókat, költőket, társadalomkutatókat vagy épp szellemi régészeket – olvasnak, hanem valami mást.

 

Volna tehát okunk a kesergésre. Képzelje el magát a tisztelt Olvasó annak a két költőnek a helyzetébe, akinek könyvhéti verseskötetét az Írószövetségben mutatták be, s ketten összesen sem tudtak több kíváncsiskodót odacsábítani, mint egy tucatnyit. Holott mindkettejük (Kálmán Mária és Benke László) kötetében hemzsegnek a mély érzésből és magas szellemből ihletett költemények. S mindkét költő jószerivel szép korba lépett már (hetvenen túl járnak). Hogyan is van ez, tisztelt Olvasó? Egy egész élet nem elegendő ahhoz, hogy az erős reflektorfényekből rendre kifelejtett kiváló alkotók köré legalább egy nagyobb szobányi ember összegyűljék, jelesebb alkalmakkor megmutatkozzék?

 

Sírjunk? Keseregjünk?

 

Azért se!

 

Mintha fordulóban lenne a világ. Hozzá kell szoknunk, hogy nem tudunk, és egyre kevésbé tudunk megélni az igényes teremtésből. Nem százezer, tízezer vagy ezer példányban jelennek meg alkotásaink, hanem legfeljebb pár százban vagy pár tízben. Akkor is neki kell veselkedni, és meg kell alkotni, ami ránk rovatott. Mint ahogy mások is teszik! És önfeledten habzsolnunk kell a hihetetlenül gazdag termést, a hétköznapok csendes, szívós fáradozásainak csodálatos, zamatos gyümölcsét.

 

Nem tudom, hogy általában megy-e elébb a világ a könyvek által, de azt erősen érzem mostanság, hogy a lelkem újra és újra felröppen a jóvoltukból. S közben nem vagyok hajlandó többé a megélhetési lehetőségünkön rágódni, sem a magamén, sem a másokén, nehogy eltűnjön a varázs. Nem érdekel, hogy hányan olvassák, s hogy milyen jó lenne, ha sokan olvasnák Benke László verseit, most éppen A szerelem erőterében cím alatt összegyűjtötteket, megkomponáltakat. Hanem csak a magam kedvére kóstolgatom, kortyolgatom őket, például az alábbi csodás  nyolcsorost:

 

Karácsony

 

Fölém hajol

anyám, Mária, apám, József,

bölcsőben én a Gyermek vagyok.

Bennük a szeretet ragyog.

Az adventi csend

csillagot álmodott

földes kiskonyhánkba.

Békésen alusznak a pásztorok.

 

S hasonló ámulattal lapozgatom Kálmán Mária könyvecskéjét is, a Zsarát címűt. Szent Isten, ez a szerző első kötete! Először örvendezhetne a világ, hogy végre fényre kerültek a remetei magányban fogant, majdnem örökre sírba veszett, értékes költemények – ám ez a világ aligha fog tudomást venni róluk, a tömegmédiában nem ajnározott, nem kívánatos jövevényekről. De mondom, ne törődjünk vele! Szép csendben, ahogy készültek, merüljünk, feledkezzünk beléjük. Például ebbe, az ugyancsak nyolcsorosba.

 

Ars poetica

 

Tudom – mit tudok

És most azért élek,

megmondjam egyszer:

Mennyit is érek?

Ha elértem, mire vágyom:

Mit ér akkor minden álom?

S ha a cél elérhetetlen:

Mondd, a földön mit kerestem?

 

Legfeljebb az alkotónak kiáltsuk majd oda, hogy hálás köszönetem; ha a glóriáról lemondott is, elismerés-cseppecskék nélkül előbb-utóbb minden alkotói lélek kiszárad, terméketlenné válik.

 

Aligha lesz közönség- és kasszasiker a Püski Kiadó új kiadványa, Mátyás Sándortól a Dicsőség a Legyőzötteknek. Pedig mai kisregény, s mindennapjaink harmóniájához legalább annyira égetőnek tűnik a benne foglaltak okos feldolgozása, megemésztése, mint amennyire fontos egyébként a nemi aktusainkkal is törődni. Egyik szereplője ezzel a sokat mondó címmel írja disszertációját: Korunk kettős mércéje a 20. századi diktatórikus mozgalmak megítélésében. Ha világhálós filmek magyar látogatottságát figyeljük, eléggé döbbenetes, hogy milyen keveseket érdekelnek a különféle történelmi igazságok. S hogy milyen sokak számára természetes: volt náciknak, kollaboránsaiknak távozniuk kell a közéletből, örök időkre meg kell bélyegezni őket; egykori kommunista gyilkosok és velük együttműködők ellen szólni viszont időszerűtlen békétlenkedés.

 

Nyirő Józsefnek, emlékének fel kell hánytorgatni a Keleti Ujság szerkesztését, a Népszabadságnak, munkatársainak viszont nem illendő szemére vetni például a kádári véres megtorlás egykori ideológiai megtámogatását... 

 

De megy-e elébb a világ ezektől az igazságoktól, az ezeket hordozó könyvektől?

 

A magunk személyes világa bizonyosan. Most, hogy pár éve már a hatvanat is elhagytam, távlatosabban össze tudom mérni korábbi évtizedeimmel. S minden nyűge és baja, sőt, határozott kisiklása ellenére, bátran kijelenthető, hogy rendszerváltozásunk összehasonlíthatatlanul szebb időket hozott szellemünk számára, mint a korábbi évek, évtizedek. Rengeteg kettős mércét, történelmi álcát, őstörténeti dogmát kezdett ki az új idő. S olyan csodálatos elmék bontogatták és bontogatják a tudományos hiedelmek amúgy hihetetlenül masszív falát, mint amilyen például Varga Csaba is.

 

De legalább ennyire csodálatos, ahogy a váratlanul elhunyt elmeóriás hagyatékát nagyszerű özvegye, Baranyi Krisztina ápolja. Nem is bírtam megállni, hogy a könyvheti forgatagban ne vegyem meg serdülő fiam számára Varga Csaba egyik ragyogó kötetét, Az elme eredetét. S persze legalább annyira a magam számára. Az a fajta szellemi régészkedés, amely épít a hagyományos régészet tárgyi eredményeire, ugyanakkor bátran túllépi ennek kényszerű korlátait, csodálatos felvetésekre vezethet minden olyan kérdésben, amelyeknél eddig mindenféle tudományos, akadémikus dogmák szorongatták, töpörítették képzeletünket.

 

Hogy mást ne mondjak, Varga Csaba feketén-fehéren bebizonyítja, hogy a mai ember keletkezését pár tízezer évre taksálni több mint sületlenség. A sokkal valószínűbben már legalább millió évek óta létező emberiség ráadásul nem állt rosszabbul alkotó- és teremtőképesség dolgában, mint mi.  Mint ahogy – ugyancsak bizonyítják a leletek és az elfogulatlan következtetések – az évmilliókkal ezelőtti denevérek, cápák, teknősök is olyanok voltak, mint a maiak. Magyarán: az evolúcióról hivatalosan tanítottak hamisításokon alapulnak.

 

Nem, tisztelt Olvasó, attól még nem fogjuk tudni megoldani a világ keletkezésének rejtélyét, hogy a hamisságokat illetően megvilágosodunk. Viszont mégiscsak egyfajta ünneplőt ölthet a lelkünk. Például azért, mert Varga Csaba izgalmas felvetéseit továbbgondolva, ráébredhetünk: az ember – vagy épp egy „hajtómotoros” kis egysejtű – a maga nemében és a maga egészében annyira tökéletes, hogy csak egyszerre lehetett megteremteni, apránként, toldozva-foldozva, nem. A Teremtő tehát tervszerűen kiötlött és megteremtett bennünket. Egyszerre, készen. Ahogy egyszerre teremtette meg a kész tyúkot és a tojást is, ez magyarázza, hogy hibás feltételezés és vakvágányos tépelődés valamelyiket időben előrébbvalónak gondolni.  

 

Nos, a Teremtő nyilván megtehette volna, hogy – bizonyára némi kísérletezéseket követően – nemcsak hogy készre teremti Ádámot és Évát, de klónozással szaporítja őket. Ám ha mégsem ezt az egyszerű műveletet tette velünk, hanem végtelen változatosságra ítélt bennünket, emberiséget, akkor okkal feltételezhetjük, hogy határozott célja volt ezzel: valóban mindannyiunknak feladata van e világban, még ha nem tudhatjuk is – ám esetleg mégis megérezhetjük –, hogy éppen micsoda.

 

Ebben az ünneplőben köszönöm most Önnek a figyelmét, tisztelt Olvasó. Akkor is, ha csak egyedül van, akkor is, ha csak néhányadmagával. Ha létemnek értelmes célja van, értelmes célja kell legyen az általam teremtettnek is, tisztelt Olvasó. Még akkor is, ha Ön esetleg egyáltalán nem létezik. Világunk akkor is megy elébb...

Tisztelt Olvasó!