Tisztelt Olvasó!

NIRSCHNÉ HENN EDITH

Mostanság egyre több helyről hallani, hogy „azok a régi szép idők, amikor még majd egy egész ország pezsdült meg és remélt nemzeti feltámadást”. Amikor magyar emberek vállvetve adták magukból a legjobbnak gondoltat egy boldogabb magyar jövő reményében. Nos, én a kezdetektől álltam a sor elején és hittem, reméltem, hogy megszületik a „nagy összefogás”. Aztán, ahogy telt az idő, egyre jobban elbizonytalanodtam. Sokáig előttem sem volt tiszta, hogy mi az, ami érzéseim szerint rendkívül lényeges, és ami hiányzik a folyamatból. Aztán egyszer csak hirtelen megvilágosodott előttem.

     Hiányzott az egészből a lényeg. Hiányzott az a gyökeresen új szemlélet, ami élettel tölthette volna meg az amúgy szent törekvést. Hiányzott az ember Istenben történő önfelismerése. Hiányzott a tudat, annak tudása, felismerése, hogy mindannyian Isten élő, eleven részei vagyunk. Ki-ki a maga sajátos, egyszeri és pótolhatatlan formájában. S ennek okán hiányzott a mindennapokból az egymás iránti, feltételek nélküli szeretet, tisztelet. Csökönyös hatalmi játszmák vették kezdetét nemzeti köntösben.

     Valójában az történt, hogy a MOGy-okkal nyitottunk egy új játszóteret, de a szabályok a régiek maradtak. Mindenről beszéltünk, álmodoztunk, csak éppen a lényeget hagytuk figyelmen kívül. Azt a lényegi tudást, mi szerint a világ teremtett, bennünket, embereket ebben a világban Isten önmagából a saját képére alkotott.  Vagyis belőle valók vagyunk! Azzal a csodálatos lehetőséggel, hogy felismerve magunkban lényünk összetettségét, mi magunk is elindulhassunk saját teremtői utunkon ebben az anyagba sűrűsödött világunkban, ahova nem véletlenül érkeztünk egy mámoros éjszaka folyományaként. Ahol egyetlen szabály szent: az élet mindenekfölötti szentsége. Annak az életnek, amely gyönyörű, amely nem kegyetlen és nem azért van, hogy szenvedhessünk benne. Azért van, hogy maradéktalanul élvezni tudjuk, azért van, hogy általa felismerhessük teremtői mivoltunkat. S a benne rejlő ellentétek a mindenkori választásaink, döntéseink útján elvezethessenek bennünket az újabb és újabb felismerések felé, ahol újabb és újabb döntéseket hozhatunk − mindig abban a biztos tudatban, hogy ami mellett döntöttünk gondolatainkkal, szavainkkal, érzelmeinkkel, azok szükségszerűen meg is jelennek tapasztalati szintünkön.

     Ott álltunk hát az új játszótér kellős közepén, és fejünk búbjáig anyagba szűkülve, merevedve kerestük azt a valamit, amit nem sikerült felismerni, de ami egyre erősebben ösztönzött a lelkünk legmélyén haladni a megértés felé. Lettünk aztán ettől egyre feszültebbek, egymással szemben egyre ingerültebbek, s a teremtő, alkotó képességünket egyre inkább az egymás taposására használtuk – öntudatlanul. Mert a legalapvetőbb tudást hagytuk figyelmen kívül. Azt a tudást, amit Isten a mi nyelvünkbe rejtett örök időkre. Hogy amikor kimondjuk azt a szót, hogy ISTEN, akkor érteni tudjuk benne, hogy TE IS IS TE N, ÉN IS ISTEN.

     Hát ez a baj velünk. Jelenleg. De mert a teremtett világ szüntelen mozgásban, fejlődésben van, nem reménytelenül.

Így aztán lehet helyszíneken vitatkozni, lehet formákban gondolkodni, lehet neveket levédeni, lehet gittegyletezni, mert amíg a lényegig nem tudunk eljutni, addig tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mogyolunk, vagy nem mogyolunk.

     Isten türelmes, nem siet és tudja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian eljutunk önmagunk lényegének a felismeréséhez, s akkor már nem kell majd mogyolni sem, mert megszűnik bennünk az ellenállás önmagunk valódi természetével szemben, s vissza tudunk végre térni eleink világokat teremtő táltos/pálos tudásához. S akkor majd érteni fogjuk azt is újra, hogy „Kicsi gazdám, hogy menjük? Ahogy a villám, vagy ahogy a gondolat?...

 

Tisztelt Olvasó!