Figyelem a Szilaj Csikóra feltett filmjeinket, a hozzánk is elcsordogáló magvas híreket, s alapvetően kétféleképpen engedhetném reagálni magam. Az egyik: rémülten kapkodom a fejem. Nyomasztóan sújtó orosz embargó, növekvő államadósság, a közeli háború szele. Meg hazai meghibbanás: Falus Ferenc balliberális főpolgármester-jelölt leönteti magát egy vödör vízzel, hogy ütőset üzenjen; közben orra előtt egy kisgyerek kétségbeesetten sírva fakad, ez azonban  nem zökkenti ki ambiciózus politikusunkat jegesvizes, hidegvéres nyugalmából... A másik választható lehetőségem, hogy a távlatos megérzéseimre, meggyőződéseimre figyelek: arra, hogy az anyagi világon s a tér-időbe rendezett anyagi rövidlátáson túl van egy mélyebb és távlatosabb is.

     Ma már, tisztelt Olvasó, leginkább ez utóbbit választom, nem a hamar elmémbe igyekvőt, a média jóvoltából harsogót. Nem az számít, hogy milyen a világ, hanem az, hogy hogyan éljük meg – idéztem egyszer valamelyik könyvem elején a kínai mondást, s úgy tűnik, olyan időket élünk, amikor közös nyugalmunk megőrzése érdekében különösen fontos, hogyan dolgozzuk fel és hogyan továbbítjuk mások felé a baljóslatú történéseket.

     Akármilyen logikusnak tűnik, hogy az átfogó válságokat sem száz éve, sem hetvenöt éve, sem korábban vagy azóta nem volt képes a civilizált emberiség háborúskodás nélkül megoldani, tehát nekünk most erre kell készülnünk és felkészülnünk, távlatos és elmélyült hitünk mégis  arra figyelmeztet, hogy a szeretet – de akár nagy kezdőbetűvel : Szeretet – soha egy pillanatig nem szűnt meg létezni és hatni. Most is itt van, most sem hagyott cserben bennünket, most is kész arra, hogy áthassa lelkünket, érzéseinket, cselekedeteinket.  

     Igaz, hogy hírek szivárogtak ki, melyek szerint Amerika a változatosság kedvéért most a nukleáris elsőcsapás tervét melegítette fel s kezdett a pokoli terv megvalósításába. S igaz, hogy Oroszország a világtörténelem során számtalanszor bánt el kíméletlenül a magyarsággal, miért ne állna össze megint egy nagyhatalommal, Németországgal például, a kisebb országok, köztük Magyarország kárára? Kellő távlatokból nézvést mégsem lehet azt mondani erre, hogy lám, az Isten megint a lovak közé dobta a gyeplőt, feltartóztathatatlanul bekövetkezik a lehető legrosszabb. Nem, ha már százszor megéltük, megtapasztaltuk a Szeretet csodás erejét, akkor oktalanság arra jutnunk, hogy eltűnt, nem lehet számítani rá. S talán éppen az orosz és az ukrán elnök megkezdett párbeszéde igazolja újfent, hogy az emberiség történetében soha nincs előre leosztva minden kártya; mindig van esélyünk új lapot húzni, új laposztást kezdeményezni.

     Aligha lehet véletlen, s ezért kell itt szólnom róla, hogy e rövid jegyzet szülése közben akadt kezembe egy már-már elfeledett házi mesém, amelyet csaknem egy évtizede, Vázsony fiam hetedik születésnapjára vetettem papírra.  Bolha a fülben – ez a címe. S a történet veleje, hogy csodás bolhahősünk, beülve fülünkbe, képes a gondolatainkban olvasni és velünk társalogni. Nos, ez bolha arra is képes volt, hogy összebékítse az egereket a macskával. Hogy hogyan? Engedtessék meg idevágóan, tisztelt Olvasó, egy részlet személyesen a bolha elbeszélésében:

 

     – (...) Ülj meg egy ugrásnyira az egérlyuktól. Ne háttal, ne oldalvást, hanem épp szemben. De ne lapíts, mint aki ugrani készül, hanem méltósággal ülj, mint egy király, aki a hódolatokat várja. Mert az egérvezér amúgy nagy tisztelettel beszélt rólad, többször is királyi fenségnek nevezett, egyszer még oroszlánnak is mondott. Csak épp nem volt időm elmagyarázni neki, hogy a konyha a te felségterületed, ide többé nem járhatnak lakmározni, csakis a te külön engedélyeddel.

     No, láttam, most már aztán jó úton haladok. A macska teljesen elolvadt a sok hízelgő szótól, a fejében rózsaszín pára kezdett terjengeni, még az egérvezérnek is jutott belőle. A  végén pedig némán biccentett, jelezve, hogy hozzájárul nemes küldetésem folytatásához. Több sem kellett, kiugrottam a füléből, irány az egérvezér.

     No, ami ez után következett, már nem olyan nagy dolog, inkább felettébb lassú. Az egérvezér időnként ki-kipislantott a lyukból, de ott látván épp egy ugrásnyira a macskát, nem dugta ki a fejét, ezért hát nem is tudtam ráugrani. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Bebújtam a kicsinél is kisebb egérlyukba; olyan szűk volt, hogy egyetlen szökkenést sem mertem megkockáztatni, nehogy összetörjön az okos fejem. Megmondom én, kerekperec, nincs utálatosabb dolog egy bolha számára, mint ilyen sötét, nyirkos helyen vánszorogni. De hát, ugyebár, nagy elhatározások, nagy tettek nélkül fabatkát sem ér az élet. Ezért aztán nekiindultam. Már jó ideje megyek, amikor végre jön, szalad szembe velem az egérvezér. Ne tudd meg, mennyivel könnyebb oldalról felugrani bármilyen járgányra, mint az épp szemből jövőre. De aki magán segít, azon az Isten is segít. Sikerült. Ülök rögtön a fülébe, s mondom neki.

     – Már mióta vár rád az a szegény macska. Annyira szeretne integetni neked, de te még a fejed se dugod ki.

– Nem bolondultam meg. Hogy aztán elkapjon? Fogalmad sincs, micsoda karmai vannak egy macskának!

     – Fogalmam éppen nagyon is van róla, de látod, hogy kutyabajom. Ez a macska, én mondom, a világ jósága. Mancsot nem emelne rám. És rátok sem. Csak azt hitte, szegény, egész idáig, hogy alávaló, gonosz népség vagytok. S csak az ő bosszantására teremtett titeket a Jóisten. Ám én részletesen, hosszadalmasan elmagyaráztam neki, milyen szörnyű nagy tévedés ez. Ti csupán elemózsiát kerestek, kutattok, hogy ne haljatok éhen. S ha összeakadtatok, éppenséggel mindig félreértettétek a közeledését. Támadásnak véltétek, holott, szegény macska, csak barátkozni akart. Játszogatni. Olykor talán elbeszélgetni.

     Szó, ami szó, most meg az egér fejében kezdett terjengeni a rózsaszín pára. A macska szemei, fogai, karmai is hirtelenjében összezsugorodtak, így már sokkal barátságosabbnak, elviselhetőbbnek tűnt. Hirtelen megjelent szemem előtt az üldögélő macska. Láttam, hogy kissé megfeszül, de azt is, hogy nem hasalt le, nem készült szökkenni.

     – Integess neki! Integess!

     Az egér tétován felemelte jobb mellső lábát.

     – Integess! – kiáltottam rá. – Integess!

     Bátortalanul meglengette.

     – A másik lábaddal is!

     – Álljak két lábra?

     – Álljál! Két lábbal integess!

     – És ha addig elkap?

     – Nem kap el. Mindjárt visszaint.

     S csakugyan így történt. Egerem óvatosan két lábra emelkedett, a két mellsővel pedig ügyesen odaintegetett a macskának. Emez előbb méltóságteljes biccentéssel fogadta, majd a mancsát is felemelte, és méltóságteljesen meglengette.

Hogy ezután mi történt, csak azokból a villámgyorsan változó, töredezett képekből tudom összerakni, amelyek az egérvezér fejében sorra felvillantak. Az ajtónyílásban hirtelen megjelent a gazdasszony, s a látványtól megdermedt a képe. Macska és egér integetnek békésen egymásnak. Felkapott gyorsan egy seprűt, és hol a macska felé, hol az egér felé csapdosott. (...)

 

     Hát ennyit a meséből.

     Bolha a fülben.

     Szeretet a fülben.

     Akár az orosz meg az ukrán elnökében is. Miért is ne, tisztelt Olvasó? Ha egyszer inkább ilyen világot szeretnénk magunknak?