Szervusz, Péter!

Hát elmentél. A Te jogod. Nem vitatom, csak fáj. Tudod, valahogy nehezen fogadom el, amikor a legjobbak távoznak. Tudom, Te nem hagytál cserben senkit, hisz most is azt súgod a szívembe, hogy „vigyázzatok Ilonámra”, de mégis.

Olyan csodálatos volt nálatok azon a kellemes nyári estén, amikor későn estünk be éppen Sopronból hozzátok, s éjfélig beszélgettünk. Ott ültél a rekkenő hőségben, a kedvenc fotelodban, térdnadrágban, s Rómáról beszélgettünk. Arról, hogy ha Isten is úgy akarja, Te fogod képviselni Magyarországot. Még nem volt publikus a dolog. Tele volt a tekinteted derűvel, izgalommal. Lélekben készültél a feladatra. Mint egy nagy gyermek, tele hittel, szeretettel, bizalommal, erővel. Cseppet sem voltál „nagykövet”. Szelíden, szerényen fogadtad a feladatot. Mint mindig. Igaz szívvel. Mert tudtad, hogy Isten a feladathoz méri az erőt.

Sokat nevettél, viccelődtünk, boldog este volt. Szóba került a trabantos kalandod is, s amikor szemed ragyogásába öltöztetted Ilonát, mert éppen az első találkozásotok esett szóba, emlékszem, arra gondoltam, hogy én is így szeretnék megöregedni, ilyen szerelemben, ilyen szépen.

Én így emlékszem Rád, ezt akarom megőrizni. S azt az eleganciát, amivel viselted nem sokkal később az aljas rágalmakat. Tudod, erre kevesen képesek. De Te akkor is hű maradtál magadhoz, bár belefáradtál. Sokunk okulására egy nemes gesztussal visszaléptél a jelöléstől, mert fontosabb volt számodra az ország, a nemzet ügye, mint a Te dicsőséged. Hát ezt nem fogják Neked soha megbocsájtani azok, Péter, akik aljaskodtak Veled. De a gyávák sem…

Nem baj, Péter. Mi így őrzünk Téged a szívünkben, igaz valódban, amilyen voltál, amilyen vagy. Hiszen tudjuk, hogy ezután is velünk vagy, ha nem is látnak Téged szemeink. Ígérem, visszük tovább a fáklyát, a Tiédet is, mert hosszú még az út, sok még a tennivaló, míg újra Emberré lesz az ember…

Szeretettel,

Edith