Mindenekelőtt: a világ bizonyos értelemben mindig is felfordult, megbolydult volt, csak ki erősebben érezte, ki éppen kevésbé. Ám ezzel együtt is kétségtelennek tűnik, hogy mostanság mintha még nagyobb lenne a világban az ideológiai, értelmi, közlési zavar, mint korábban. Egyszerűen alig akarunk hinni a szemünknek és a fülünknek: Putyinból, a volt KGB-s kommunistából százszor igazabbnak tűnő szavak virágoznak elő, mint a szabadság nagy hazájának, Amerikának tébolyult elnökéből. S ez a kőkemény ellentmondás – ilyen-olyan formában, áttételekkel – szépen végiggördül az egész világon.

 

Nálunk a nemzetük iránt elkötelezetteknek, ide értve a mérsékelt és a radikális jobboldalt, fontos szerep jut abban, hogy megóvják a magyar érdekeket az amerikai birodalom és általában a pénzhatalom falánkságától. Ukrajnában ugyanezek a politikai tényezők hű kiszolgálói ugyanezeknek a világhódító törekvéseknek.

 

De nem sokkal könnyebb eligazodnunk a belpolitika dimenziójában sem. Ha igyekszünk megszabadulni ilyen-olyan előítéleteinktől, akkor el kell ismernünk, hogy a mostani kormány a rámenős külhoni erőkkel szemben ellátja az egészséges ellenállás kötelező feladatát. Ám itt is, ott is felbukkannak a kormányerők köreiből olyan elemek, akik a nemzet szolgálata közben meglehetősen gátlástalan gyűjtőmunkát végeztek – a maguk gyarapodására. Teljesen logikus gondolat, hogy ha fontos nekünk a közéletünk tisztulása, akkor mi is azonnal menjünk tüntetni azokkal, akik e korrupciós jelenségek megszűnését a kétharmaddal megválasztott kormány megbuktatásától, elzavarásától várják.

 

Csakhogy az is éppen ilyen logikus felvetés, hogy szabad-e olyanokkal együtt utcára menni, akiknek nem fájt sem a hazai, sem a nagyvilági balliberális lopkodás, s akik az aktuális nagy testvérhez fordulnak segítségért egy friss választási eredmény, egy kétharmados demokratikus győzelem semmibevételéhez.

 

Hadd tiszteljem meg Önt azzal, kedves Olvasó, hogy nem mondanám meg, mit cselekedjék egy ilyen helyzetben. Ám azt Ön mégis joggal várja el egy újság írójától, szerkesztőjétől, hogy valamiféle választ mégiscsak adjon arra, hogy mit kezdjünk magunkkal ilyen felfordult, ellentmondásos világban.

 

Ezért aztán mégis megosztom Önnel a magam felismerését, meggyőződését.

 

Sose féljünk követni a magunk egyszerű, elemi igazságait. S akkor a legnagyobb kuszaságok közepette is megmutatkoznak az élet örök, derűs, változatlan szépségei.

 

Nemrég egy nagyon különös emberrel hozott össze a sors. Nem mondom meg a nevét, mert a magánleveléből fogok most hosszabban idézni. S azért sem, mert egy ízben közölte velem, hogy jobb, ha mi nem politizálunk, mert ő masszív kommunista – s nem lehetek biztos abban, hogy ezt elárulván, nem verem-e ki valakinél a biztosítékot. Nos, közös teendőink közepette felvetődött, hogy kinek a munkája mennyire fontos. Erre írta válaszul:

 

„Mivel »egyszerű« gyári munkás is voltam, meg tanfolyamvezető oktató is, kertész és éttermi mosogató, biztosítási ügynök és könyvesbolti eladó, irodavezető és fűtő, az én világlátásom szerint a szellemi és fizikai munka, az alkotó- és a rutinmunka nem alacsonyabb vagy magasabb rendű a másiknál, csak más. Nem a teljesítményt tartom nagyra, ami következhet veleszületett tehetségből, érdeklődésből eredő lelkesedésből, ne adj' isten még szerencséből is (találmány) stb. hanem a küszködést, az erőfeszítést. És bizony mondom néked, amikor építkezésen estefelé a kétszázadik vödör maltert adtam fel a kőművesnek, az nagyobb teljesítmény volt tőlem, mint ha egy tanfolyami csoportból minden tanítványom átment a vizsgán (...). Szóval értékeltem azt az időszakot, amikor a Kossuth-díjat munkások is megkaphatták (mármint ebben a tekintetben értékelem).

Kezdő oktató koromban segédoktató voltam egy nagy (kb. 30 fős) bentlakásos tanfolyamon, de a tanfolyamvezetőnek valami egészségügyi problémája támadt, és lényegében az egész tanfolyamot átruházta rám, a végén pedig rám bízta, hogy osszam el a nyereséget a munkatársak között, ahogyan gondolom, magamat is beleértve. PONTOSAN egyenlő részekre osztottam, és magamnak is annyit adtam, mint a büfésnek. Mondta a »főnök«, hogy lüke vagyok, mondtam, hogy nem, csak kommunista, és tisztában vagyok vele, hogy minden csavar fontos a gépezetben. Ha egy repülőgépet javítanak, a legkisebb csavar is ugyanúgy sorszámot kap, mint a hajtómű főtengelye, és ha összerakás után kimarad egy »felesleges« csavar, a gép ugyanúgy nem kap repülési engedélyt, mintha a főtengely maradt volna ki.”

 

Nos, tisztelt Olvasó, megismétlem: nem akarnám megmondani, hogy szeresse vagy ne szeresse az ilyen kommunistákat, s szeresse-e vagy ne szeresse a lelkünknek kedves nemzeti oldalnak azokat a politikusait, akik bőséges megtollasodásra használják ki „küldetésüket”. Én csupán megosztom Önnel legbelsőbb érzéseimet, meggyőződéseimet: becsülöm ezt a nem szokványos – vagy helyesebben szólva: igazi – kommunistát, örömmel tölt el a létezése, s ezt sietek is elmondani Önnek; s bizony jobbnak vélem azt a világot, amelyben ilyenekből van több, s kevesebb  a küldetéses tollasodókból.