„Tanya a havason – Pálpataka. Szerkesztő-riporter: Nagy Ferenc Hunor.” Egy dokumentumfilm, amely körbejárta a fél világot, film, amelyet a magyarországi néző vágyakozva néz. Vágyakozva a nagy hó után, az egyszerű, de oly tiszta életre áhítozva. Nem először olvasom a hozzászólásokat az erdélyi életet megcsodálók tollából: van, ahol kisház tornácán pipázik a gazda, rőzsét cipelő öregasszony, szénát hátán vivő meggörnyedt anyóka nyomában a nagy hóban evickélő juhok… De szép is! – mondják sokan. – De jó volna ott élni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     Pálpataka. Öregember mesél az ottani életről, nehézségekről, a település történetéről, fiatalságról.

     Kisgyermekek csizmája alatt recseg a hó, napi 8 kilométer iskolába, de van az 16 is, ha vissza kell menni a boltba...

     Lőrincz G. Mihály bácsi nem titkolja, hogy nehéz fenn a havasi tanyán az élet, de nyáron felkészülnek a téli hidegre, s ha recseg odakinn az üdő, már csak „megkurálják” az állatokat, utat gyúrnak maguknak, oda ahova muszáj, s „béguboznak” az asszony szoknyája mellé, a meleg házba.

     A gyermekek régen és ma ugyanabba az iskolába járnak. Mihály bácsi még maga faragta azt a sílécet s maga hajlította meg az orrát, amellyel leereszkedett az iskolába, s szünetben, ha belefeledkeztek a síelésbe, megkapták a magukét: fenekest a nadrágszíjból. Igencsak csípett, mert háborús puskaszíjból lett a nadrágtartó.

     Olvasva és látva a képeket, régi idők jutnak eszembe. Gyermekkorom nagy telei, s bizony már a kapuig is elfáradtunk, ha a nagy havat a Nemere belefújta az ösvénybe. Nem volt mit tenni, menni kellett, mert reggel nemhogy kocsi, de még lovas szán sem volt. Csak délutánra jöttek be a hegyekből megrakva fával, s a szánkó igen jó szolgálatot tett, ha a szekeres megengedte, hogy egy kilógó fára akaszkodjunk.

     Pár sorral alább, a közösségi oldalon hasonló kép, alatta „lépjünk ki az EU-ból!” hozzászólások. S magam is úgy vagyok vele, hogy miért is ne tehetnénk? Meg- és átéltük a Ceausescu-féle diktatúrát, a semmiből főztünk, sötétben tanultunk, s bár nem volt kellemes, de mindent megoldottunk. Étel volt, ital volt, sütemény is került vasárnaponként az asztalra, boldogtalanabbak sem voltunk.

    De! De tudja azt a függetlenségre, a szabad Magyarországra vágyakozó, mi lenne a kilépés ára? Nem hiszem. Ám ez a film megmutatja. Megmutatja, hogy lehet élni, jól élni, ha valamit nagyon akar az ember. Talán nem lenne parlagon egy centiméternyi föld sem, de nem mondaná meg senki, hogy mit vess, mit arass. Talán a nagy bevásárló üzleteket elfoglalnák a gazdák, iparosok, és polcpénz nélkül árulnák terményeiket, termékeiket.

    Télen begubózhatnánk a melegbe? Bizony, de minden egyes kivágott fa helyett nem egy, hanem tucatnyi fát ültethetnénk, és befognánk a vizet, napsugarat. Talán még köszönnénk is egymásnak. Mert sütemény csak akkor kerül az asztalra, ha a szomszéd, akinek jól tojnak a tyúkjai, ad tojást, én meg adok azt, ami neki nincs. A városiak is gyakrabban kopogtatnának egymáshoz, mert nem lenne az élet tejföl, de a szabadság a magyar ember kenyere volt és maradt a mai napig.

 

     Elkalandoztam a filmtől. Pálpatakán még mindig nagy a hó. A pap a templomban éppen arról beszél, hogy több náluk a keresztelő, mint a temetés.

     A nagyvárosi tanárember családját, gyermekeit vitte ki a havasi tanyavilágba, s épp az ablakon át nézi, hogy tanulói modern – adományba kapott – sílécekkel ereszkednek le a domboldalon iskolába jövet. Szíve tájékán meleget érez, otthonra talált.

     A sílécek pedig sort állnak az iskola ajtaja előtt.

     – Én itt születtem, és itt es halok meg, ha valami egyéb baj nem történik – fejezi be Mihály bácsi mondókáját, s mi csak gondolkodhatunk az egyéb bajon. Mert mi történhetne, mi lehetne az az egyéb baj, amitől nemzedékek óta nem tud szabadulni a magyarság. Tán csak nem az, hogy valahogy mindig a rossz oldalon álltunk, s ismét saját hibánk nyomában taposnánk a nagy havat?