Előrebocsátom: mondandóm végére el fogok jutni egy vakon, valamint egy fél lábbal síelő embertársunk magasztalásához...

 

Tisztában vagyok azzal, hogy Szilaj Csikónk – jó ideje már – sok olvasónknak okoz csalódást feltűnő visszafogottságával. Nevéhez méltón sokkal szilajabbnak illene lennie: pezsgőbbnek, virgoncabbnak, magával ragadónak. Amilyen egykor a belé – belénk – életet lehelő Magyarok Szövetsége is volt.

 

Nincs itt a helye és ideje azon elmélkedni, hogy a Magyarok Szövetsége (MSz) felett miért szállt el az idő. Tisztelettel adózunk azoknak, akik mostanság megpróbálták ismét talpra állítani. Ám ennek értelmét illetően  annyi hit és meggyőződés már nem támadt bennünk, hogy magunk is lelkesen beszálltunk volna az újjáélesztésbe. Jómagam úgy érzem, hasonló nosztalgia táplálja az efféle igyekvést, mint amikor osztálytalálkozó szervezésével próbáljuk visszalopni magunknak a régmúlt időt és feledhetetlen hangulatát. Tény, hogy amikor Vukics Ferenc a társaival belevágott az MSz szervezésébe, vészjósló gyurcsányi idők járták, s volt előttünk látható cél és feladat, miért kell összeterelődnünk. Olyannyira látható volt mindkettő, hogy szinte futótűzként terjedt a Magyarok Szövetsége híre, gomba módra szaporodtak a helyi tagszervezetek, és a balközéptől a szélsőjobbig tartó civil társadalmi halmazból sikerült is rengeteg embert megszólítani, „bevonzani” az erőteljes civil mozgolódásba.

 

Ismét bebizonyosodhatott, hogy a közös ellenségnél  nincs jobb  csoportképző és -összertartó erő. Főleg akkor, ha ez az ellenség életünket s jövőnket valóságosan fenyegeti, s nem csupán a szólamok szintjén.

 

Az orbáni idő nagyszabású önszerveződés és összetartás tekintetében sokkal kevésbé megfelelő. Mostani miniszterelnökünk – mint már több ízben hangoztattam – ízig-vérig reálpolitikus. Nem hajlandó feláldozni az elveit a gyakorlat oltárán, ám a gyakorlati eredményeket sem hajlandó kockára tenni az elvei miatt. Ezért aztán mindig hajlandó az elveit átmenetileg háttérbe szorítani, annak érdekében, hogy a reálpolitikájával megerősítendő hatalmi pozíciójából egyszer majd mégis érvényt szerezhessen nekik.

 

Ám ezt a fajta politikai felfogást még megfogalmazni sem könnyű, hát még széles tömegekkel elfogadtatni. Ezért aztán ez az orbáni politika rendesen meg is osztja a támogatóként egyáltalán szóba jöhető állampolgárok hatalmas seregét a balközéptől a szélsőbbig. Hogy mást ne mondjak, akadnak olyan radikális jobboldali, nemzeti hírportálok, amelyek szenvedélyesebben keltik a gyűlöletet Orbán Viktorral szemben, mint balliberális megfelelőik.

 

Ugyanez a szemléletbeli megosztódás természetesen jelen van az MSz egykori táborában is (nem szólva most egyéb törésvonalakról). Éppen ezért gondolom, hogy bajosan lehet mostanság olyan új célokat és feladatokat kitűzni, amelyekkel ez a régi tábor újra feléleszthető, újra hadra fogható lenne.

 

A mostani politikai helyzetben a Szilaj Csikó is nyilván nehezebben tud virgonckodni, másokat okos harcra buzdítani. Fizikailag ugyan még nem széledt szét az alkotógárda: a dicső múlt és a töretlen, csöndes jelen, valamint a világháló, a közös levelezési lista összetart bennünket. Ám inkább csak úgy, mint egy régi jó osztályt a közös emlékek. Hol vagyunk már attól, hogy egy virágzó civil mozgalomnak – a hajdani Magyarok Szövetségének – lennénk egyik fontos éltetője, zászlóvivője ?

 

Mondhatni, gyökeresen megváltozott minden. Csupán egyvalami nem. Ma is  igyekszünk igazi értékeket szolgálni, dicsőíteni. Olyanokat, tisztelt Olvasó, amelyek megérdemlik az Ön kitüntetett figyelmét. Még akkor is, ha olyan távol állnak a közéleti, politikai kérdésektől, mint Makó Jeruzsálemtől.

 

Most például a Murau melletti síparadicsomban frissen szerzett két élményünket osztjuk meg Önnel. Nincs mit cifrázni rajtuk, annyira önmagáért beszél mindkettő.

 

Két fiatalember úgy síelt a bár jól ápolt, ám mégis meredek pályákon, hogy az egyikük elől vette a S-kanyarokat, s közben hangszórón folyamatosan adta hozzá a ritmust, a másikuk pedig – szó szerint véve –  vakon követte.

 

Igen, jól értette, tisztelt Olvasó! Képzeletben vegyen a lábára sílécet, álljon meg egy hegy tetején, csukja be a szemét, és képzelje el, hogy elindul, nekilendül a láthatatlan meredeknek.

 

Most pedig – ha már belekezdtünk – azt képzelje el, tisztelt Olvasó, hogy fél lábbal síel, ahogy nem sokkal később ugyanazon a hegyen láthattuk, ugyancsak egy fiatalembertől. Két síbotjára két kis léc volt rászerelve, azzal tartotta egyensúlyban magát. Válogatás nélkül nekivágott minden pályának, még a legnehezebbeknek is...

 

Szóval, csak annyit tennék hozzá mindehhez, kedves Olvasó: lehet keseregni és lehet ujjongani Orbán politikáján, kinek-kinek ízlése szerint. Lehet rettegni a világ baljóslatú eseményeitől, és lehet bizakodni a biztató jelek láttán, megint csak politikai ízlésünk és vérmérsékletünk szerint. Ám nem olyan nagy baj, ha időnként azzal engedjük magunkat feltöltődni, amit egy havas hegy kínál, távol mindenféle bel- és külpolitikától, csoportképződéstől, nosztalgiától.