Tisztelt Olvasó!

Hányadik stációjánál tarthat az emberiség?

Feltöltve: 2015. ápr. 3., do

VERZÁR ÉVA

Ahogy előbukkant a tavaszi meleg napsugár, s virulni kezdett a természet, úgy törtek elő bennem a régi emlékek. Virágvasárnapján lefényképeztük kertünk nyíló virágait: jácint, nárcisz, ibolya, hóűző juttatták eszembe édesanyám kislánykorombeli kiskertjét, az illatozó rezedát, violát.

 

     Ilyentájt már a tornác felső lépcsőjén virágba borult az évelő szegfű, nagymamám hagyatékából. De nekem csak szagolgatni szabadott, mert a pompázó szegfűkre nővérem tartott igényt. Húsvéthétfőn ő tűzte a locsolkodó legények kabáthajtókájára egy kis aszparágusszal. Én bosszús voltam meg sértett.

     A szegfű ott trónolt, várva a húsvétot. Ott, ahol én a téli fagyban, amikor meggyulladt a szülőszoba villanyvezetéke egy papír burától – emez védte a szülőasszonyok szemét az erős fénytől – ott ültem én is ajvékolva, mint nyári estéken a cigányasszonyok a vízen túlról, emígy: „Jaj Istenkém, földönfutók leszünk”. De közben azért ránéztem a kezembe levő hurkára, hogy nem a kisebb darabkát hoztam-e magammal, amikor kiszaladtam az égő „házból”. Megnyugodva, hogy minden rendben, a nagyobb darab van nálam, beleharaptam, két nyelés közt pedig harsogtam tovább, hogy: „Jajj, Istenem, mi lesz velünk?!”.

     Az idő összemosódik: úgy tűnik, emlékeim nem ismerik az éveket. A következő pillanatban már húsvéthétfő jár a fejemben, bizonyára valamivel később, mert nagyobb vagyok, ám mintha mégsem. Olyan kisiskolás? A fekete főzőkályhán egy nagy edény, abban rotyog valami fertelmes bűzt árasztó. A nagy fazék tetején a kisszékem, még egy tál is, és nagy csönd, idegesség. Óriási a várakozás. Én a csempekályha ülőkéjén figyelek. Aztán egy csőből csurogni kezd valamiféle víz, a felnőttek kóstolgatják, elégedetten bólogatnak. Egyre nagyobb a jókedv, csak én mérgelődök, s kérem a kisszéket, de csak nevet mindenki.

      – Adjon neki egy nyalásnyit, Emma! – szól édesanyámhoz a szomszédasszony, s ő, bár habozva, de engedi, hogy a kispohárba dugjam az ujjam és leszopjam. Ízlett. Annyira finom lehetett, hogy amikor magamra maradtam, a pohárból ittam ki a maradékot. Már nem kellett a kisszék, jókedvemnek nem volt határa, egyből rájöttek a nagyok, hogy jó főzet lett, engem viszont hamar ágyba dugtak.

 

Voltaképpen gyerekkorom egyszeri részegségéről akartam írni. Valami vidámat, valami tavaszi ragyogás szülte emléket, de rájöttem, hogy az egyszeri nem is egyszer történt, mert a pálinkafőzés, ugye,  nem locsolkodás... Márpedig én húsvéthétfőn, amikor csapatokban érkeztek nővéremhez a legények, s vitték magukkal a csodaszép és illatos szegfűket, ismét csak bajba kerültem. Történt, hogy amíg a gémeskútnál mosdatták a fiúk a nővéremet, addig én belenyaltam minden egyes pohárba, s mire a nem tudom hányadik csapat elment, igencsak rózsaszínben láttam a világot. Az eredmény: isménti ágybafektetés. Hogy nővérem kapott-e büntetést, nem emlékszem.

      Folytatnám, ám több alkoholos örömködés nem jut eszembe, de nincs is kedvem hozzá, tisztelt Olvasó. Említettem már, hogy az idő furcsa jószág, egyszer itt, máskor ott, mint a mesékben, és a folytatás már nem mese.

      Ma reggel a világhálón bóklásztam. Nagycsütörtökön, egy nappal nagypéntek előtt. Eléggé sietve haladtam a sok locsolóvers, hímes tojás mellett, s pörgettem magam előtt a cikkeket, amikor megdöbbenve álltam meg egy jeles újságíró bejegyzésénél. Már-már osztottam volna meg, hogy minél többen lássák, olvassák, amikor picit lejjebb szörnyű képek árulkodtak arról, hogy valami nagy baj van világunkban.

 

Hányadik stációjánál tarthat az emberiség? Most éppen levágott kisgyerekfejek, asszonyok, kistestvérek, holtan, félve…

      A Golgota útján.

      Miért nem osztottam meg, és küldtem szerte a világba, hogy álljunk meg, emberek! Miért küldtem be csak a szerkesztőségünkbe, és miért fogadta olyan nagy hallgatás? Egy olyan összeszokott társaságban, ahol parázs vitát szít egy rossz helyre tett vessző, egy rosszul fogalmazott gondolatmenet?!

      Most is van neve a vétkesnek, már nem kulák, nem huligán, nemcsak náci, hanem terrorista az átkozott, aki öl, aki fegyvert ad az emberek kezébe, hogy kisgyermeket, anyát, fiatalt, öreget öljenek!

     Hogy egy pici kislány felemelt kézzel megadja magát, ha fényképezik…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tisztelt Olvasó!